Létezik-e egyáltalán nemzeti szuverenitás?

Létezik-e egyáltalán nemzeti szuverenitás?

Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akit egy kattintásvadász cím néha napján valóban kattintásra ösztönöz. Ilyenkor az első sorok után már érezzük, hogy ez nem az, amire számítottunk, a végére érve pedig már egészen frusztrálóvá válik, hogy kielégítetlenül maradt a kíváncsiságunk, amit a cím gerjesztett bennünk. Na, valahogy így éreztem magam az Eötvös Csoport legutóbbi rendezvényén, ami „Nemzeti szuverenitás és Európa” elnevezéssel lett meghirdetve, a tartalom viszont ahelyett, hogy a hatáskörök nacionális és szupranacionális szinten való megosztásának előnyeit, hátrányait, következményeit tárgyalta volna, megragadt azon a szinten, hogy a „szuverenitás” szót ideje lenne kidobni a kukába. Ugyanis az ma már semmi másra nem szolgál, mint hogy hangzatos szlogen legyen egyes populista politikusok szókészletében.

Erre Jakab András alkotmányjogász, egyetemi tanár, az MTA doktora szemléletes példaként hozta fel az Egyesült Királyság miniszterelnökének, Boris Johnsonnak a britek EU-ból való távozásának estéjén való megnyilvánulását:

„Ma éjszaka elhagyjuk az Európai Uniót. (…) Ez az a pillanat, amikor a hajnal beköszönt, és a függöny felmegy a mi nagyszerű nemzeti drámánk egy új felvonásának kezdetén. És igen, ez részben ezeknek az új hatásköröknek – ennek a visszaszerzett szuverenitásnak – a használatáról szól, hogy megtegyük azt, amire az emberek szavaztak.”

Mivel a brexittel valójában a több ezer közül csak néhány nemzetközi szerződést bontottak fel, Jakab szerint maximum azt mondhatnák, hogy kicsit szuverénebbek lettek. De ilyen nincs, ugyanis a szuverenitás abszolutizál, 0 vagy 1, mindent vagy semmit.

A jogász úgy véli, a fogalommal az a legfőbb probléma, hogy absztrakt, nincs valódi tartalma, és nincs meghatározva, hogy pontosan milyen hatáskörökről van szó, amikor szuverenitásról beszélünk. Ez a probléma már a szó tizenhatodik századi eredete óta fennáll, amikor Jean Bodin a szekularizációs folyamatok során, az Isten legitimációjának megkérdőjelezése okozta káoszban az uralkodónak való engedelmességet már nem vallási eszközökkel próbálta magyarázni, hanem azzal, hogy az szuverén.

„A fogalom legfontosabb funkciója egyszerűen az, hogy rövidre zárja a vitát, érdemi érvelés nélkül”

Hírdetés

-magyarázta Jakab, ahhoz a mindennapi esethez hasonlítva a szuverenitást, mikor a szülőt megkérdezi a gyerek, hogy miért kell máris lefeküdnie, amire azt a választ kapja, hogy „csak, mert azt mondtam”.

Az viszont, hogy a korlátlan hatalom kit illet meg és ki ruházza őt fel ezzel, rengeteg kérdést vet fel. Nem beszélve arról, hogy minden politikus úgy definiálja a fogalmat, ahogy az saját érdekeit leginkább szolgálja.

A magyar alkotmánytörténetben sem egyértelmű, hogy kié a szuverenitás, néhol a nemzeté, néhol az államé vagy épp a népé. Ezért sem célravezető szuverenitásról beszélni, sokkal inkább hatáskörökről, amik különféleképp megoszthatók akár az államok és az Európai Unió között.

Az est másik előadója, Gyurgyák János történész egyetértett azzal, hogy magával a fogalommal van probléma, hisz a definíció szerint politikailag akkor szuverén valami, ha annak „döntési szintje felett már nincs magasabb fórum”. Ám korlátlan hatalom nincs. Már XIV. Lajos, a Napkirály idejében is túlzásnak számított az állítás, miszerint „az állam én vagyok”.

Az előadás további részeiben az idő rövidsége miatt a történész inkább csak kérdéseket vetett fel és jelezte, hogy Európa alkonya? című művében ezekről hosszasabban értekezik.

Lezárásként a résztvevők megegyeztek arról, hogy a szuverenitásról nem lehet értelmesen érvelni, hisz azt pont arra találták ki, hogy ne lehessen. Ezt a kérdést mondjuk az előadás előtt is érdemes lett volna feltenni.

 


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »