Lesz nekem egy Szigetem!

Lesz nekem egy Szigetem!

Azok közé a ritka egyedek közé tartozom, akiket még érdekelnek a fellépők. Minden évben pampogok kicsit a felhozatal miatt, de aztán kiderül, hogy három-négy koncertet mégis megnéznék. Azért vigyáznom kell, nehogy kilöttyenjen a vörösbor a kezemből a nagy álldogálás közben.

Ezeket nem az ujjamból szoptam. Az Index Sziget fesztiválos kvízéből derültek ki, miután lelkiismeretesen válaszoltam a felmerülő kérdésekre. Így tudtam meg, hogy zenei szakértő is volnék. Ezúton köszönöm, hajlott koromra való tekintettel kifejezett megtiszteltetésnek érzem. Szeretnék azonban szóvá tenni két apróságot. Az egyik, hogy a Szigeten nem iszunk vörösbort, mert általában meleg. Inkább fehérbort iszunk, azt is akkor, ha meggyőződtünk róla – rákérdezés, esetleg tapintás révén –, hogy valamelyest behűtötték. Ihatunk ezenfelül sört – tavaly hidegkomlósat is lehetett kapni –, illetve vizet, ehetünk továbbá dinnyét, szokott lenni darabolva kis dobozkákban, üdít és frissít. Másik megjegyzésem: nem szoktam pampogni a felhozatal miatt. Nyilván szívesen megnézném-meghallgatnám mondjuk az Arcade Fire-t vagy Jack White-ot, de ha nem jönnek, akkor nem jönnek. Attól, hogy nyafognak a nyafogók, úgysem változik semmi. Az eső sem hagyja abba az esést sose csak azért, mert az idősödő pesti okosok nem szeretnek megázni.

Ez a Sziget, ami kezdődik-kezdődött most, már a huszonnegyedik. Elképesztő. Durva belegondolni. Rohan az idő, a fene enné meg. Afölött pláne kemény elmerengeni, hogy két kivétellel mindegyikre kinéztem minimum egyszer. Először a legelső maradt ki, utána még egy, a kétezres évek elején. Akkor, amikor tényleg úgy tűnt, hogy mindenki ott van – aki nem számít. Ám utána újult erővel szoktam vissza. A rossz érzések elillantak, elfújta őket a szél. Tavaly például rekordot döntöttem. Hiába, hogy laposra taposta az agyamat a brutális hőhullám – Maccabeest hallgatni 38 fokban, hőguta-fenyegetetten, ajjaj, még egyszer nem csinálnék ilyet soha az életben! –, öt napon át szívtam-fújtam a port.

Mindennek van határa: az idén ilyen nem lesz. Két nap a maximum. Vagy három.

Ismerik a grúz viccet? Mennyi kétszer kettő? Alapjában véve négy. Nagyritkán öt. Kivételes esetekben hat. Akárhogy is, maximum hét, de annál több soha – soha! – nem lehet.

Szóval: két nap.

Annyi kell. Annyira szükségem van. Kor, por, bor – nem számít.

Azért, mert a Sziget klassz találmány.

A Sziget a rendszerváltás utáni Magyarország legizgalmasabb és legértékesebb kulturális jelenségeinek egyike. Csináltak itt egy igazán vagány dolgot. Feltették Budapestet a térképre. És ez iránt a dolog iránt tízezrek érdeklődnek, érkeznek a lányok és a fiúk, tömött sorokban, Európa minden szegletéből.

Hiába változott ez a Sziget rengeteget negyed század alatt, hiába lett másmilyen, mint a kezdetekkor volt, a mai fiatalokat ugyanúgy megtalálja, ahogy egykor az akkoriakat.

Hogy az akkoriak azt mondják, régen minden jobb volt? Régen minden régen volt – maradjunk annyiban. Most is jó, ami most van, biztosan tudom, a legilletékesebbektől. A következő generáció értő és érzékeny képviselőitől.

Hogy sokan azt állítják, drága? Tényleg nem adják ingyen a napijegyet. A hetijegyet sem. De mutasson bárki olcsóbb nyaralást. Két megálló HÉV-vel, és tessék: máris máshol vagyunk – nem kicsit, nagyon –, mint ahol percekkel azelőtt voltunk.

Hogy vannak, akik szerint tényleg nem elég menők a fellépők, és nem szép, hogy feltette a lábát a nagyszínpadra a diszkókultúra? Részletkérdés. Ha ez kellett, hogy a fesztivál spiccen maradjon, és hogy a kapukon belülre csalogassanak egy tőlem történetesen távoli, de fizetőképes szubkultúrát, akkor ez kellett. Ahogy a világ, úgy a Sziget is nagy, Rihanna és David Guetta elkerülhető, rajongóikkal sem muszáj találkozni.

Azt írtam a címben: lesz nekem egy Szigetem. Kb. stimmel. Lesz: két-három napig. Múlt ide, negyed század oda, huszonkettedik alkalom amoda, mégsem írhattam, hogy volt. Hiszen még van. De a legfontosabb az, hogy milyen sokan vannak, akiknek még inkább van – és lesz. Akik – erről próbáltam mesélni – megtalálják benne, ami az övék, ami őket illeti, ami jár nekik, és ez így jó. Mert ezek a mai fiatalok csak jönnek és jönnek. Még szerencse, hogy hagyják, hogy maradjak egy darabig. Amíg hamunak nem mondom a mamut. Esetleg fordítva. Őszintén remélem: addig még sok víz lesz kénytelen átfolyni a K-híd alatt!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »