„Lenn az alföld tengersík vidékin” – Jurinka Szilveszter OSB újmiséje a szabadszállási búcsún

„Lenn az alföld tengersík vidékin” – Jurinka Szilveszter OSB újmiséje a szabadszállási búcsún

Október 6-án Hortobágyi Cirill OSB pannonhalmi főapát jelenlétében, valamint Kiss József szabadszállási plébános koncelebrálásával Jurinka Szilveszter OSB újmisét mutatott be a szabadszállási Lisieux-i Szent Teréz-templom búcsúján. A szentmise szónoka Hortobágyi Cirill OSB volt. Az ünnepségről Várkonyi Borbála írt beszámolót.

Gyerekkorom meghatározó élményei közé tartozik az alföld, nagyszüleim látogatása, a ház, a kert, az illatok, a hangulatok, s a kicsi templom Szabadszállás központjában. Ide jártak nagyszüleim, és velük gyakorta mi is. Családi ünnepek emléke, ministrálások, keresztelések, elsőáldozás, s természetesen oly sok találkozás köt bennünket, így engem is e kis közösséghez.

„Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.” Útban a Kis Szent Teréz-búcsúba, édesanyám ajkára most is, ahogyan gyerekkoromban, meglátva az Alföld első pillantásra kopárnak tűnő vidékét, Petőfi sorai kúsznak. S előttünk kitárul a vidék: az októberi reggel napfényében különös csendesség húzódik a határban, szelíd ébredezése a természetnek. Felhők borítják a horizontot, kékes-szürkés árnyalatba vonva az ég alját, de a napsugarak halványuló, ám határozott jelenléte mégis aranyba öltözteti a környező fákat és bokrokat. Édesanyám szaval, s ilyenkor megáll az idő… Egyetlen perc, mégis tudom, hogy ezek a szavak ide kötnek, lényem egy része beleszövődik a Kiskunság szikes talajába.

Belépünk a templomba. A padsorok között felállított asztalokon, kalocsai hímzéses terítőn friss gyümölcsök, pogácsa, s az év mind megannyi termése. Kiss József plébános áldásra tárja karjait, s ezzel a gesztussal mindenkit magához ölel; mindaz, ami az évben megtermett „az emberi munka gyümölcse”, amely most az oltár elé hozva, az áldás által beemeltetik a szentmise lényegébe. A termények megáldását követően a gyermekekért imádkoznak: Jurinka Szilveszter mosolyogva lép feléjük és hozzájuk. Ez az első pillanat, amikor meglátom őt, amint előre lép a szerzetesek és atyák közösségéből…

A szentmise a szokásos módon folytatódik, ám különlegessé teszi a hívek nagy száma, valamint a bencés szerzetesek, s Hortobágyi Cirill főapát jelenléte. Szentbeszédében a főapát az evangéliumi szakaszhoz kapcsolódóan a hit és a bizalom növekedéséről elmélkedik.

„Növeld bennünk a hitet!” – kérik az apostolok Jézust, ami meglepetést okozhat azok számára, akik hallgatják vagy olvassák az evangéliumot. Erre a meglepődöttségre hívja fel a figyelmet elsőként a főapát, majd a bizalmatlanság, a hit gyengeségének tapasztalatáról is szól. Kifejti: „Jézus tanítványa csak az lehet, aki legalább valamennyire bízik a Mesterben. Aki azonban bízott már meg valakiben, az tudja, mennyi kísértésnek van kitéve a bizalom: mennyire könnyű kételkedni a másikban, a személyében, a szavaiban, az ígéreteiben…”.

Ugyanakkor, amiként Hortobágyi Cirill hangsúlyozza, egy csöppnyi bizalom is elegendő lehet ahhoz, hogy a hit növekedjék, a „mag fává terebélyesedjék”. Hangsúlyozza: „A bizalomban való kitartásunk nem egészen a mi saját erőfeszítésünk eredménye. Saját erőnkön fölül segítséget kapunk Isten bennünk működő Szentlelkétől. Éppen így növekedhet bizalmunk: saját bizalmatlanságom ellenére átélem, hogy van Valaki, akiben bízhatom. Aki nagyobb a szívemnél. Aki újra és újra próbálkozik velem. Aki bízik bennem – saját bizalmatlanságom mellett. Ezért mondjuk saját szívünk hitetlenségét látva, megilletődve, együtt az apostolokkal: »Növeld bennünk a hitet!«”

Hírdetés

Hortobágyi Cirill az újmisés Szilveszter atya életútját szemlélve azt a bizalom útjaként jellemzi. Amint fogalmaz: „Megtapasztaltad, hogy Isten nagyobb a szívednél. Újra és újra próbálkozott veled, nem hagyott cserben. Küldetésedben az Úr téged, a szerzetest, ott tart saját maga közelében, és tovább akarja növelni a hitedet. Ebben a küldetésben az Úr téged, a papot, a magvetés útjára állít, hogy mások hitének növekedésén munkálkodj!” A főapát szentbeszédének végén felhívja a figyelmet az Istenben reménykedő lelkület fontosságára, arra, hogy ha „ott vagyunk mellette, megteríti az oltár asztalát, és táplál minket önmagával”.

A szentbeszédben elhangzott gondolatok kapcsán eszembe jut egy emlékkép: Jurinka Ferenc térdel a vasárnapi szentmisét követően a templom padjában. A hívek már elhagyták a templomot, egy-egy ismerős beszélget csak a kijáratnál. Feri térdel, még pár pillanatot az Úrral tölt, ott van mellette… S most, amikor a szentmisében az átváltoztatásra emeli karjait, összeforr bennem ez a pillanat a Kis Szent Terézt ábrázoló oltárképpel és az évekkel ezelőtti emlékkel. Ezekben a pillanatokban, amelyeket Szilveszter atyáról őrzök, ott van mindaz, amiről Hortobágyi Cirill főapát elmélkedett: az Úrnál töltött csendes elidőzés és a magvetés.

A szentmise végén Szilveszter atya néhány szóban megköszöni a hívek jelenlétét: az otthonról, a gyökerekről, a közösségről szól, majd elcsukló hangon bocsátja el a szabadszállási híveket. Mi pedig hosszú sorokban várakozunk, hogy újmisés áldásban részesítsen bennünket.

* * *

Kilépünk a templom kapuján, ismerős arcok, mosolyok, tekintetek fogadnak. Odalép hozzánk Szilveszter atya, köszönt és mesél, s újabb szálat fedezünk fel, amely összeköt bennünket: nagyszüleim szeretete ez, amely a családi kereteken túl is gyümölcsöket hozott.

A közös ünneplés ezután veszi kezdetét a plébánia udvarán, ahol terített asztal várja a vendégeket. Lakodalom ez, közösség, melyben mindannyian részesülünk.

S ekkor, ahogyan végignézek a sátorban felállított asztalokon, a hívek sokaságán, akik Szilveszterért adtak hálát, eszembe jut a mennyei haza képe, amely az otthonosság élményével lep meg, s gondolatban visszakanyarodom az idefelé megtett útra, a Petőfi-vers sorainak elmélázó, megnyugvást árasztó soraira: „Ott vagyok honn, ott az én világom…”.

Fotó: Szabadszállás város Facebook-oldala

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »