„Mi, magyarok, úgy éljük meg hitünket, hogy környezetünk számára, bárhol éljünk is a nagyvilágban, áldásként használjon az élő Isten!" – június 4-re készülve ezúttal Nyakas Gergő ausztráliai Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjas osztja meg velünk gondolatait. Olvassák napról napra a nemzeti összetartozásról szóló sorozatunkat!
Trianon következményei száz év után is hatással vannak az életünkre. Meglátjuk bennük Isten munkáját is? Június 4-re készülve magyarországi és határon túli reformátusokat kérdeztünk arról, hogyan élik meg a nemzeti összetartozást.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élek, amelyet a trianoni határ szakít el egykori megyeszékhelyeitől, építészeti örökségeitől, a jelenleg is kint élő nemzet-, valamint hit- testvéreitől. Debreceni refis koromban kerültem kapcsolatba a Rákóczi Szövetséggel, sokat utaztam Erdélybe, Felvidékre és Kárpátaljára. Sok érzés, íz, dallam, emlék köti össze életemet a külhoni magyarsággal. Pataki egyetemista éveim alatt több évfolyamtársam is volt az elszakított területekről. Láttam azt, hogy milyen sok fáradsággal és áldozattal jár, hogy itthon tanulhassanak. A nemzeti összetartozás megélésére – bármilyen giccsesen is hangzik – számomra legkézzelfoghatóbban egy Kárpát-medencei diáktábor végén valósult meg, amikor egy összeszokott baráti társasággal – akikkel a Rákóczi szövetség programjain ismerkedtünk meg – az utolsó közös táborunkban könnyes szemmel énekeltük az Ismerős Arcok Nélküled című dalát. Élesen bennem él az is, amikor részt vehettem egy egyetemista diáktársam magyar állampolgári eskütételén.
Idén, Adelaide-ben olyan idős magyarok eskütételén lehettem tanú, akiknek a szülei Trianon következtében veszítették el magyar állampolgárságukat. Megható volt a könnyes szemek csillogásában látni az örömöt, hogy a szívügye vált valóra kint élő testvéreinknek. Minden anyaországinak ajánlom, hogy utazzon ki a diaszpórába, vagy a Kárpát-medencében látogassa meg honfitársait, és megdobban a szíve a hazáért, és a nemzetért, azokért, akik szintúgy imádságként éneklik a Himnuszt, távol a hazától. Alakítsanak ki, ápoljanak jó kapcsolatot kint élő testvéreinkel.
Hiszem azt, hogy a mindenható Isten a nehézségek ellenére sem hagyott el minket egy percre sem. Nem hiszem, hogy az a dolgunk, hogy odaállítsuk Istent valamelyik oldalra. Istenről úgy ír a Szentírás, hogy Ő Maga a szeretet (1Jn 4,8), az igazság és az élet (Jn 14,6), ezért nem szabad, hogy a gyűlölet és a harag uraljon bennünket ebben az igen súlyos témában. Isten a Szentlelke és Igéje által, valamint az Ő szolgálattevői által pásztorolja, vezeti népét, melyet az egész emberi nemzetségből gyűjt egybe, s ebbe bárki beletartozhat. A hívő ember szolgálata pedig a legnehezebb körülmények között szokott lenni a legáldásosabb, ha Istenre tekint és neki tetsző módon tud odafordulni felebarátjához.
Isten nem hagyja el népét, mindazokat, akik igaz szívből, Krisztus által Őhozzá fordulnak, megtartja övéit úgy, ahogyan neki kedves. Hiszem azt, hogy ezekben a Trianon adta nehéz esztendőkben is sokan kovász tudtak maradni, a Kárpát-medencében, bármilyen nemzetiségű közegben. Erre biztattam a kint élő magyar keresztyén testvéreimet és biztatok minden keresztyént: úgy éljük meg hitünket, hogy környezetünk számára, bárhol éljünk is a nagyvilágban, áldásként használjon az élő Isten.
A szerző ausztráliai Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjas református teológus.