Van köztük a nyolcadik osztályból alig kinövő, tizenegyedik osztályos, egyetemista és már rég kenyérkereső is. Olaszteleken, Sepsiszentgyörgyön vagy éppen Kolozsváron élnek, érdeklődési körük nagyon eltérő – állategészségügyi, társadalomtudományok- és informatikaosztályba járnak, sőt, akad jövőre végző teológus is –, az viszont közös, hogy kovácsolni szívesen megtanulnának. Lehet, hogy nem lesznek mindannyian főállású kovácsok, de az bizonyos, szeretnének hozzájárulni e nemes mesterség továbbéltetéséhez. Az Erdélyi Hagyományok Háza második alkalommal tartott kovácstábort Olaszteleken Nagy György népi iparművész vezetésével.
Tábornak lakói Péntek délben Nagy György mellett öt fiatal várakozik az udvaron a gyenge lábakon álló sátor alatt: azt próbálják kitalálni, miként tovább. Amíg ebédjüket fogyasztották, esni kezdett, a hirtelen támadt szél pedig szinte elvitte a napernyőként használt sátrat az üllők és a tűzhelyek fölül. Amíg kiderül, tovább tart-e a rossz idő, beszélgethetünk. Lázár Ervin Zoltán és Majláth Ábel olaszteleki, Pop Alex és Furu Árpád Kolozsvárról, Bancea Mátyás Sepsiszentgyörgyről érkezett. Valamilyen módon mindannyian kötődnek a mesterséghez. Ervinnek az édesapja és nagyapja patkolókovács, Alexnek az édesanyja felőli nagyapja a Szatmár melletti Szőkemocsáron volt kovács, amíg a volt rezsim el nem költöztette lakhelyéről, Árpád tavaly is volt a táborban, azóta otthon saját műhelyt rendezett be, Mátyás szintén „másodéves” táborlakó. Hogy kovácsként fognak-e megélni? Mátyás biztos lelkész lesz, de ha falura kerül, nem árt, ha érti a fém megmunkálását, legalább nem fogják kinézni, „amiért csak hetente egyszer dolgozik” – mondja humorosan. Árpádnak is hobbi, de komolyan vett hobbi lesz a kovácsolás. Az elmúlt évben levéldíszeket, fogast és két kést készített otthon – úgy érzi, van tehetsége hozzá, ezért az egyetem mellett sem fog lemondani a kovácsolásról. Alex szívesen otthagyná munkahelyét, hogy főállású kovács legyen. Felesége támogatja elképzelését – az Erdélyi Hagyományok Háza felhívását is ő vette észre, és biztatta, jöjjön el –, ezért azt reméli, legtöbb öt éven belül szakmát válthat. Azt mondja, megvan benne a kellő szakma iránti elkötelezettség és alázat, hogy jó inasként felnőtt fejjel is tanuljon. Jó lenne, ha megadatnék neki, hogy középkori fegyvereket készíthessen. Előbb csak kesztyűket, majd pajzsot, s egyszer talán egész páncélzatot. Ervin a családi hagyományt vinné tovább és lópatkoló kovácsként dolgozna, de mellette a díszkovácsolást is minél jobban elsajátítaná. Mert szép dolog a lovakkal foglalkozni, de talán még szebb, ha az ember olyan tárgyakat tud készíteni, amit megcsodálnak és időtálló. Hogy – ahogy mind mondják –„Gyuri bácsitól” néhány nap alatt lehet-e szakmát tanulni? Persze! – kiáltanak fel egyszerre. Sokat tanulnak a tűzzel való bánásmódról, megszokják közelségét, a kalapácsok és fogók használatát, a fém nyújtását, és fontos elméleti tudáshoz is jutnak. Utóbbi is lényeges: először fejben készül el a tárgy, majd a vizualizációt követően papírra vetik az elképzelést, végezetül a mestert követik munka közben. Ilyenkor pedig lehet – sőt, kell is! – kérdezni. A „visszajárók” tavaly még csak szögeket és levéldíszeket készítettek, idén – ahogy Mátyás mondja – nagy kihívás és élmény, hogy igényeinek megfelelő szerszámot vihet haza.
Fő, hogy dolgozzanak! László Eszter, az Erdélyi Hagyományok Háza kolozsvári területi irodavezetőjének elmondása szerint Nagy Györggyel négy éve alakult ki a kapcsolatuk, amikor az első népművészeti pályázatukat és kiállításukat meghirdették, és kérte az olaszteleki mestert, küldjön anyagot. A személyes találkozást követő beszélgetéseken merült fel: jó lenne, ha Nagy György oktatna is. A Hagyományok Háza vállalta, hogy biztosítja az intézményi hátteret, a tábort meghirdeti, és megszervezi a szállást. Az első, tavaly szervezett tábor nagy siker volt, negyvenen jelentkeztek minden korosztályból, ezért a fiatalabbakból válogatták ki – mégiscsak a jövő nemzedéknek szól a képzés – a résztvevőket. Jól választották ki az arra érdemeseket: a szakma iránt elkötelezettek közül hárman idén is itt vannak. A kapcsolat is megmaradt a mester és az inasok közt: mint a visszajelzésekből tudja, gyakran beszélnek telefonon, véleményt, útbaigazítást kérnek Nagy Györgytől. „Annak nagyon örülök, hogy a faluból, Olasztelekről két fiatal legény is van. Az egyik, aki volt tavaly is, úgy értesültem, hogy ha nem is napi szinten, de egy-egy munka kapcsán azért gyakran megfordul a kovácsműhelyben, és tanácsot kér Gyuritól, mert megvan benne a vágy, hogy tanuljon és fejlődjön” – mondotta az irodavezető. László Eszter annak is örvend, hogy a tavaly meghirdetett Vándorlegény pályázatukra a kovácstábor résztvevői közül is beneveztek. Mint mondotta, igencsak noszogatták a fiúkat, éljenek a lehetőséggel, próbálják meg. Bár tudatában volt, hogy az elkészült darabok nem mesterremekek, de szerették volna, ha a kovácsok is képviseltetik magukat az eseményen. Míg a hímzést, szövést, a fazekalást és játékkészítést könnyebben lehet oktatni, addig a kovácsoknak sokkal több időbe telik, hogy míves alkotást hozzanak létre, jól fog tehát, ha bátorítják és teret adnak nekik. Bancea Mátyás volt az, aki szépen szerepelt, és jutalmul az idei táborozást kapta meg. Meggyőződése, hogy jövőben, amikor a Vándorlegényt ismét meghirdetik, lesz olyan, aki az olaszteleki kovácstáborban pallérozódva tett szert tudására. Milyen a jó kovács? Nagy Györgytől azt kérdeztük: mitől lesz egy kovács jó kovács? Mint minden mesterség jó műveléséhez, jó adag adottság, szakmaszeretet, alázat és szorgalom kell – válaszolta a mester. A szakma megbecsültségét jónak mondja, ezért jó szívvel tudja ajánlani minden érdeklődő fiatal számára. Ha őszintén, lelkiismeretesen végzik a munkájukat, tisztes megélhetést fog nekik biztosítani. Ő édesapjától tanulta a mesterség alapjait, aki a fafeldolgozó vállalatnak, az egykori IFET-nek dolgozott. Sajnos, nem lehetett sokáig munkatársa édesapjának, aki fiatalon hirtelen hunyt el; alig 22 éves volt, amikor önállósodnia kellett. Az első olyan munkája, amellyel ma is elégedett, a Crama vendéglő ajtajának vasalata, elkészítésével még édesapját bízták meg, de valójában ő volt az, aki alig tizennyolc évesen elkészítette. Aztán a feladatok valahogy megtalálták. A megrendelők megelégedettsége hozta a következő és következő munkákat. Örvend annak, hogy dolgozhatott a brassói Fekete-templomnak, a Székely Nemzeti Múzeumnak, a nagyajtai unitárius templomnak, a Kálnoky családnak több ízben, s olyan alkotó emberekkel működhetett együtt, mint Damokos Csaba és Zakariás Attila. Külön kiemeli az olaszteleki Daniel-kastély tulajdonosait, Rácz Attilát és Lillát, akik előbb munkával látták el, aztán meggyőzték, fogadjon turistákat, és azáltal, hogy szállást biztosítanak a tanoncoknak, folyamatos támogatói a kovácstábornak is. Nagy György kikéri magának: nem tanár, sőt, még csak nem is oktató – mindössze egy szakmáját szerető kovács, aki feladatának érzi, hogy megszerzett tudásából és tapasztalatából minél többet átadjon. „Én azt mondom, az a boldog ember, aki adhat. És nem utolsósorban kovácsként kötelességem a szakma felé is, hogy a megszerzett tudást továbbadjam azoknak, akik érdeklődnek iránta, mert ha csak magamnak tartom, magamnak őrzöm, előbb-utóbb elvesztődik” – mondotta. Arra viszont figyelmezteti a fiatalokat: ne engedjenek a kísértésnek, és mindig csak olyan eszközöket használjanak, amelyeket eleink is kézbe vettek vagy használtak volna. A légkalapács már régi eszköz, hogy kiváltsák a kézi erőt, fújtató helyett is lehet ventilátort szerelni, a lyukat is lehet géppel fúrni, de amit sablonba vernek, hegesztenek vagy sarokcsiszolóval alakítanak ki, az nem kézműves termék. „Azok, akik ipari eszközöket használnak, nem mesterek, nem művészek, csak ügyeskedők. Akik becsapják a kuncsaftokat, szégyent hoznak a szakmára! Arra intek mindenkit, egyedi munkát adjanak ki kezükből. Meglehet, az egyedi előállítása sok és fáradalmas munkával jár, de aki szakmáját szereti és szorgalmas, annak nem lehet akadály azt megcsinálni.”
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
