Látlelet Európáról

Ez nem háború, csak egy zenés műsor. Miért kell hát olyan nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy egy ukrán hölgy nyerte az Eurovíziós Dalfesztivált? S miért egy külpolitikai, nem pedig egy könnyűzenei szakíró szólal meg e tárgyban? Jogos kérdések, amelyek felvetődhetnek minden józanul gondolkodó olvasóban. A dalfesztivált azonban százmilliók kísérik figyelemmel immár nemcsak Európában, hanem Ausztráliától Indián át az Egyesült Államokig. Csak úgy elmenni mellette a sok esetben ugyancsak megkérdőjelezhető színvonal ellenére sem lehet. Ráadásul ez a show a látszat ellenére és feleslegesen tele van politikával, feketén-fehéren láttatva Európa, pontosabban az európai médiaelit állapotát. Igazi látlelet ez, amely keveset villant fel erényeinkből, a multikultiba beleszerelmesedett elitek őrületétől a másságnak már-már a többséget sértő kultuszán és a népek egymással szembeni sérelmein át a médiavezérelt politikai korrektségig megmutatja ugyanakkor szinte az összes gyengeségünket. Ez a verseny így most is csak részben szólt a zenéről, s ha végignézünk a reakciókon, az eredmény feletti felháborodáson – a lengyel dal esetében például mintha más csatornát nézett volna a zsűri és a világ –, akkor kiderül, hogy Európa kifinomult korifeusai lassan már egy zenés műsorból is képesek háborút kreálni.

Minden elismerésünk az Ukrajnát képviselő krími tatár Jamalának, aki dekoratív megjelenésével, kiváló hangjával sokakat levett a lábáról, ennek a dalnak azonban nem egy ilyen show-ban van a helye. S ha a rendezők tartották volna magukat a saját szabályaikhoz, akkor eleve megakadályozták volna a krími tatárok történelmének kétségkívül egyik legfájdalmasabb fejezetét, a sztálini deportálást feldolgozó, színpadképében nem mellesleg történelmietlen versenymű indulását. S nemcsak azért, mert a jelenlegi feszült helyzetben ez egyértelműen és feleslegesen provokálja Oroszországot, hanem mert ezen az alapon a magyarok Trianonról vagy ’56-ról, a lengyelek Katynról, esetleg a banderisták volhíniai mészárlásáról, míg az örmények és az azeriek Karabahról, előbbiek ezenkívül a törökök okozta szenvedésekről, a bosnyákok pedig Srebrenicáról énekelhetnének. Európa egészen biztosan sokkot kapna, és joggal kiáltana nacionalizmust, irredentizmust. De ezen országok sem vennék a bátorságot arra, hogy az érzelmes dalok közé ilyen finoman szólva is megosztó témákkal tolakodjanak. Az ukrán dalról azonban csak az jutott a The Guardian újságírójának is az eszébe, hogy „Jamalára szavazva Európa megmutathatja, nem közömbös az Oroszország által annektált Krím szenvedései iránt”. S még mielőtt bárki félreértené e sorokat, a krími tatárok fájdalmát megértem, azt azonban nem, hogy az európai fősodor a politikai korrektség jegyében egy ilyen műsoron keresztül próbál enyhíteni saját lelkiismeret-furdalásán. A fejét homokba dugva még most sem akarja megérteni, miről is szól az ukrán válság, ennek elfajulásában milyen felelősség terheli, és ahelyett hogy ezzel vetne számot, inkább hagyja összemosni 1944-et 2014-gyel.

Közben az Eurovízió szervezői nem gondolnak arra, hogy az ukrán politikusok örömittas kijelentései már eleve garantálják a jövő évi verseny átpolitizáltságát, s az egész megint nem a dalról, a szórakozásról szól majd, főképp, ha ehhez az őrülethez Moszkva is felsorakozik. Az európai fősodor pedig elgondolkodhat, hová vezet a rosszul értelmezett korrektség. Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha ezúttal a távoli Ausztrália koreai gyökerű énekese viszi el a pálmát?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »