Láthatatlan kultúrharcosok

Láthatatlan kultúrharcosok

Manapság a jobboldali kultúrpolitika nem áll a helyzet magaslatán, s akkor még finoman fogalmaztunk. Hiánya főleg hosszútávon érezteti hatásait, nem léte pedig különösen szomorú annak tükrében, hogy 9 éve van papíron jobboldali kormányunk.

Pedig az oktatásügy, és a kultúrkampf szívügye kell legyen minden felelős, komoly jobboldali alakulatnak, akik gyökeres változást akarnak elérni. Párhuzamba állítva a „másik oldallal”, nyilván nem véletlen, hogy a liberálisok szó szerint hozzá vannak ragadva oktatásügyi kérdésekhez, mint a legyek a légypapírra. Ők felismerték azt, hogy a jövő kulcsa valóban a fiatalabb generációban van, a közvélemény pedig könnyen befolyásolható a kultúrpolitikán keresztül, gondolkodásmódja, világnézete úgy alakítható, hogy az áldozatok gyakran észre sem veszik, mire megy ki a játék.

Nyugat-Európában – például a művészetek terén – szinte kizárólagos a balliberális elnyomás, de Magyarországon sem tettek sokat a kormánypártok azért, hogy ez másképp legyen. Erről a jövőben garantálom, hogy még rengeteget fogok írni, ám arra gondoltam, hogy ezen a napsütéses hétvégén vegyük kicsit „könnyedebbre” a figurát, és nézzünk meg két olyan esetet a közelmúltból, amely bátor módon mer szembemenni a fősodrattal. Mindkét esetben az az érdekes, hogy az „ismeretlen művész” (vagy művészek) – teljesen érthető okokból – nem fedték fel kilétüket, ugyanis hatályos jogszabályaink alapján akár komoly büntetésre is számíthattak volna (persze a másik oldalnak magyart gyalázni gond nélkül lehet).

Időrendben a tőlünk távolabbi a német megszállás emlékműveként aposztrofált jelenség a Szabadság téren, pontosabban annak előterének kitakarítása. Érthetetlen okokból ugyanis – az „emlékezők” által csak „elő-emlékműként” nevezett előtér – tele volt/van aggatva mindenféle fotóval, idézettel, kacattal. Nos, ez már önmagában elég „érdekes” és „szokatlan” módja az emlékezésnek, de különösebben esztétikusnak sem nevezhetnénk, kiváltképp Budapest egyik frekventált belvárosi terén. Természetesen az illetékesek kísérletet sem tettek a tárgyak hivatalos eltávolítására (feltételezhetően, nehogy „megbántsanak” bizonyos köröket), de egy bátor kultúrharcos nem hagyta annyiban, és több alkalommal takarításba kezdett az ominózus helyen. Ez – mindamellett, hogy nem kis bátorság kell hozzá – úttörő kezdeményezésnek számított, hiszen erre nem igazán volt a múltban példa. Az „érintettek” persze egy emberként hördültek fel, híven jó szokásukhoz. Persze a legjobb az lenne, ha az emlékmű soha meg sem épült volna – ezt még a liberális Sermer Ádám is így gondolja – de a takarítás kétség kívül jelezte, vannak olyanok, akik nemtetszésüknek akár tettekkel is képesek hangot adni.

A másik alkotás egészen friss, a helyszín ezúttal az ARC-kiállítás. Amit az ARC-ról tudni kell, mindösszesen annyi, hogy évek óta következetesen gyaláz és mocskol mindent, ami magyar, vagy az egészséges gondolkodású magyar emberek számára kedves és fontos lehet. Előszeretettel gyaláz jobboldali gondolatokat, tipor bele lelki világunk legmélyebb bugyraiba. Ne kerteljünk: az, hogy ez a kiállítás még 2019-ben is létezhet, Magyarország egyik legnagyobb szégyene. Nos, pontosan ezt elégelte meg egy „ismeretlen művész” – aki ezúton is vendégem egy képzeletbeli sörre – és kissé átalakította az idei legundorítóbb darabot, amely Nagy-Magyarországot ábrázolja, de az LMBTQ-mocsokból ismert szivárványszínekkel, alatta a „kompromisszum” felirattal (külön történet lehetne, hogy eredetileg a tisztaság jelképeként létező szivárványt, szivárványszíneket hogyan sajátította ki és tette magáévá a buzilobbi). Vajon az ismeretlen kultúrharcos által odabiggyesztett megállapítás hogyan esett azoknak, akik úgy szeretnek a magyarság lelkébe beletiporni, mintha nem lenne holnap. Vajon ezt is viccesnek találják? Vagy ezzel már „nem lehet viccelődni”?

Hírdetés

Az alábbi két jelenetet azért szedtem elő, hogy megmutassam, milyen esetek történnek akkor, ha híján vagyunk az állami szintű jobboldali kultúrharcnak, az erélyes fellépésnek, a nemzeti érdekvédelemnek. Az „egyszerű embereknek” kell rendet tenni – ráadásul inkognitóban – olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek radikális jobboldali érdekvédelem esetén nem is létezhetnének. Felesleges, önostorozó emlékmű híján nem lenne „elő-emlékmű”, ha nem lenne ARC-kiállítás, nem léteznének a minket gyalázó plakátok sem. Ahol pedig nem létezik hivatalos ellenállás, ott utat törnek maguknak a feltüntetett megoldásokhoz hasonlatos módszerek. Ugyan már egyre inkább távolodunk ennek a „klasszikus” nemzeti ellenállásnak a reneszánszától, de ezek szerint még 2019-ben is léteznek emberek, akik nem csak a balliberális befolyást utasítják el, de ennek hangot is adnak a maguk alternatív módszereivel.

Vajon meddig kell még várnunk a jobboldali kultúrharcra?

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Találóbb vicctémát javasoltak a nemzeti tragédiánkkal ARC-oskodó "művészeknek"

Gábor, az oszlopot még most sem tetted vissza, azt is én csináljam meg? – segítség híján soha véget nem érő takarítás


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »