Lámpást adott kezébe az Úr – Gyergyószentmiklóson eltemették Bodó Péter nyugalmazott plébánost

Lámpást adott kezébe az Úr – Gyergyószentmiklóson eltemették Bodó Péter nyugalmazott plébánost

Június 7-én, hétfőn Gyergyószentmiklóson végső búcsút vettek Bodó Pétertől, aki június 5-én hunyt el életének 94., papságának 65. évében. A szertartáson többek között Jakubinyi György nyugalmazott gyulafehérvári érsek mondott beszédet.

A temetésen jelen volt Tamás József nyugalmazott segédpüspök is és megközelítőleg ötven paptestvér.

„Hosszú és meredek volt az út, de lámpást adott kezembe az Úr” – idézte B. S. Aldrich művét Szabó Lajos tiszteletbeli kanonok, plébános Bodó Péter temetésén, aki a Gyulafehérvári Főegyházmegye legidősebb papja volt. Bodó Péter pápai káplán, címzetes esperes, nyugalmazott plébános méltóságteljesen megélt idős papi évek után életének 94., papságának 65. évében június 5-én, szombaton hajnalban tért haza a Mennyei Atya házába.

– fejezte ki a temetésen meggyőződését Jakubinyi György nyugalmazott gyulafehérvári érsek, felelevenítve Bodó Péter Isten előtt szerzett megannyi érdemét, amit 1957-es pappá szentelésétől egészen haláláig végzett a papi teendők, keresztelések, esketések, igehirdetések, tanórák, családlátogatások, mindennapi szentmiseáldozat formájában.

„Vajon lesz, aki a helyébe áll?” – tette fel a kérdést a püspök a gyászszertartáson, és arra buzdította a híveket, hogy imádkozzanak papi és szerzetesi hivatásokért. A nyugalmazott érsek felidézte, hogy 1957. április 28-án, a húsvétot követő fehérvasárnap Bodó Péterrel együtt 22 papot szentelt fel Márton Áron püspök.

Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános köszönetét fejezte ki azoknak, akik segítették Bodó Pétert. Az elhunyt szerényen élt, de szellemi, lelki gazdagságát mindig megosztotta és az anyagi támogatásban is lehetett rá számítani, adakozó volt – emlékezett a főesperes.

Egy szorgalmas székely családban, az Egyes-kő lábánál elterülő Csíkszentdomokoson született Bodó Péter 1928. január 26-án – mondta Szabó Lajos plébános beszédében. A családi házban tanult meg beszélni, imádkozni, dolgozni, küzdeni és szenvedni. Sokszor nevetve mesélte el, idézte fel a plébános, hogy már gyermekkorában kitanulta a pásztorkodást. Rá is illettek Kiss Jenőnek a Márton Áron című versében megfogalmazott szavai: „pipék meg bárányok pásztora volt”.

Lámpást adott kezébe az Úr, a remény lámpását. Alighogy megkezdték a teológiai éveket, jött számára és az osztálytársai számára a nagy megpróbáltatás: meg kellett tapasztalniuk a civil élet minden kihívását, szenvedését, megpróbáltatását. De ott volt szívükben a remény: Isten nem hagyja el az embert, Isten a benne bízóknak – igaz, nem mindig úgy, ahogy mi kérjük vagy várjuk, tette hozzá a plébános –, de mindig megadja az elégséges kegyelmet.

Hírdetés

Amikor Márton Áron kiszabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy újraindította a teológiai főiskolát, így teljesült a remény, Bodó Péter és társai újból teológusok lettek.

A papi élet során az elhunytnak meg kellett tapasztalnia az újabb kihívásokat.

A kereszttől tanulta meg a kitartás nagy kegyelmét, fogalmazott Szabó Lajos. Felidézte, hogy Bodó Péter sokszor megmutatta szülőfaluja temploma kerítésében a keresztet, amiről egy alkalommal azt mondta: ez a kereszt adott nekem mindig bátorságot, erőt, kitartást az élet harcában, hogy megmaradjak embernek, papnak, kereszténynek, magyarnak. Mert a keresztben van csak igaz győzelem.

További lámpást adott kezébe az Úr, a szeretet lángját. Ezt a lángot próbálta nemcsak a saját lelkében fenntartani és megőrizni, hanem amikor hosszú küzdelem után plébános lett, akkor a hívei lelkében gyújtotta a szeretet lángját, mert tudta, hogy csak a szeretet lángja képes arra, hogy bevilágítsa a sokszor kilátástalan, reménytelen, kétségbeejtő helyzetet.

Szép papi élete, áldozata, szeretete ezt a kicsi lángot, a szeretet lángját Krisztustól vette, mutatott rá a gyászszertartáson Szabó Lajos plébános. Jézus Krisztus nevében mint helyettese, felszentelt szolgája vitte, élte és továbbadta a szeretet lángját, Krisztust, a sötétben, a tévelygésben járó emberek számára.

„Hiszem, hogy azon az éjszakán, amikor hallotta a zörgetést és a felkiáltást, hogy jön a vőlegény, menjetek elébe, akkor nem kellett elszaladnia a lámpásával olajért, mert volt tartalék olaja a szívében. A szent hit, a reménység, az istenszeretet olaja, ami a lehúzott lámpást is felszította, és így bátran mehetett és léphetett az őt hívó vőlegény elé, hogy elnyerje azt a dicsőséget, hogy a vőlegény bevezesse a menyegzőre, az örök életre” – zárta beszédét Szabó Lajos plébános.

Forrás: Szász István Szilárd/Romkat.ro

Fotó: Nagy Zoltán

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »