Bevezető
A történelem folyamán nem egyszer megtörtént, hogy történelmi jelentőségű, fontos dokumentumok az utókor számára elkallódtak, eltűntek. Jellemző ez olyan forrásokra, amelyek a hivatalos utak megkerülésével, bizonyos magánszemélyek birtokába kerültek, akik ezeket különböző okokból rövidebb vagy hoszszabb időre távol tartották a nyilvánosságtól.
Ilyen sors jutott a Hitvallásom címmel íródott és Julius Streicher politikai végrendeletét tartalmazó kéziratnak is, amely először több mint harminc évvel a nürnbergi per és a szerző halála után, csak 1978-ban került nyilvánosságra.
A dokumentum elkészültében, amelynek hitelességéhez és történelmi jelentőségéhez kétség nem férhet, a szerzője mellett döntő szerep jutott John E. Dolibois amerikai századosnak, aki az amerikai hadsereg titkosszolgálati tisztjeként azt a megbízást kapta, hogy a nürnbergi per előkészítésének keretében kihallgassa a háborús főbűnösöknek kikiáltott nemzetiszocialista vezetőket.
Dolibois ismeretsége Streicherrel 1945 nyarán a luxemburgi Mondorfban kezdődött, ahol a korábbi üdülőhelynek számító Palast hotelt alakították át egy szögesdrótokkal körülvett, szigorúan őrzött fogolytáborrá, és ahol az elfogott prominens „náci” vezetőket tartották, mielőtt Nürnbergbe szállították volna őket.
Dolibois százados „Gillen kapitány” fedőnéven négy további tiszttársával azt a feladatot kapta, hogy közvetlen közelről őrködjön a foglyok felett, és gondoskodjon az ellátásukról.
 Julius Streicher a Führerrel |
(Dolibois egy 1973-ban adott interjújában elmondja, hogy 1945 nyarán az amerikai hadsereg katonái között kézről kézre járt egy fénykép, amely Streichert meztelenül ábrázolta, ütésektől megdagadt herékkel, egy szögesdrótból készült koronával a fején, és egy nyakába akasztott táblával, amelyen a következő szöveg volt olvasható: „Julius Streicher, a zsidók királya”.)
Ilyen tapasztalatok után került Streicher Dolibois százados fennhatósága alá, akinek emberséges viselkedése elnyerte az egykori Der Stürmer kiadójának bizalmát. Ez annak is köszönhető, hogy Dolibois a lehetőségekhez mérten megpróbálta a foglyok különböző kívánságait teljesíteni, sőt ezen túlmenően a közvetítésével még üzeneteket is küldhettek családtagjaiknak.
Így adódott, hogy Streicher a százados segítségét kérte politikai végrendeletének megfogalmazásához. Dolibois támogatta az ötletet, és ennek köszönhetően született meg a kézirat, amelyet Streicher több napon keresztül a százados jelenlétében diktált egy erre a célra hozatott gépírónak.
Az elkészült dokumentum egyetlen létező és hitelesített példányát Streicher azután átadta a századosnak megőrzésre, aki ezt magával vitte Amerikába, de évtizedekig senkinek nem tett róla említést. Először 1973-ban fedte fel a végrendelet létezését egy J. W. Baird nevű amerikai történésszel folytatott interjú során. Baird közvetítésével aztán elkerült a dokumentum a Münchenben székelő Kortörténeti Intézethez, amelynek negyedévente kiadott folyóiratában (Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte) 1978-ban látott először nyomtatásban napvilágot. (D. K.)
+++
Mottó:
„A jóindulat és gyűlölet pártjaitól összezavarva ingadozik jellemképe a történelem folyamán.”
(Friedrich Schiller)
„A jóindulat és gyűlölet pártjaitól összezavarva ingadozik jellemképe a történelem folyamán.”
(Friedrich Schiller)
Bizonyos ostoba, rosszindulatú és gyáva kortársaim úgy gondolták, hogy az én 25 éves felvilágosító munkámat, amelyet szóban és írásban végeztem, tartalmában és formájában becsmérelve félremagyarázhatják és félre kell magyarázniuk. E kritikusok legtöbbjének ítélete nem a saját ismeretei által alakult ki, hanem egy másik ember véleményének készséges szajkózása által. Legyen ez az írás e kétes kortársaimnak, az ítélkezőknek és mindazoknak, akik ismerni akarnak, a német nép legsúlyosabb korszakában utólagos gondolkodásra ajánlva.
Mondorf (Luxemburg),
az internáltak háza,1945 nyarán.
az internáltak háza,1945 nyarán.
Julius Streicher
A sors hívó szava
Ötéves falusi gyermek voltam, amikor először hallottam azt a szót, hogy „zsidó”. Édesanyám ajkáról hallottam ezt. Egy városból jött utazóügynöknél az eléje rakott áruminta szerint választott ki, rendelt meg és fizetett ki az apám számára egy öltönyre való ruhaanyagot. Amikor azután a küldemény megérkezett, az anyagnak sem a színe, sem a minősége nem olyan volt, mint az árumintáé. Az édesanyám becsapva érezte magát, és mi, gyermekek vele együtt sírtunk.
Amikor azután iskolás lettem és a hittanórán a plébános szavaiból a kereszténység Üdvözítőjének szenvedéstörténetét megismertem, engem iszonyattal töltött el az a közlés, hogy a zsidók a vérrel borított Üdvözítő láttán semmilyen részvétet nem éreztek a vértanúságot tevő fogoly iránt, nem elégedtek meg a megkínzásával, hanem a keresztre feszítését követelték. Noha a római helytartó, Pilátus a vádat visszautasíthatta volna, Jézus a zsidó farizeizmus elleni harcával a büntetőtörvények értelmében bűncselekményt követett el. Ezen a hittanórán kezdtem először gyanítani, hogy a zsidóknak különleges természetük van.
1909-ben mint tanító a bajor-sváb szülőhazámban, a nürnbergi népiskolába kaptam meghívást. Ebben az időben tört ki az iskolák szellemi felszabadításáért különös keménységgel vívott háború, és mivel a pedagógusok úgy hitték, hogy a Demokrata Pártban parlamenti támogatót találhatnak, teljesen természetes volt, hogy én, mint a fiatal tanítók képviselője a Demokrata Pártban szóhoz akartam jutni.
 |
„Streicher, engedje meg, hogy valamit mondjak. Zsidó banknál dolgozom. Megtanultam hallgatni azokban a pillanatokban, amelyekben a német szívem szerint szóltam volna, és gyakran beszélek olyan pillanatokban, amikor szívesebben hallgatnék. A zsidók számszerűen ugyan kevesen vannak, de nagy hatalmuk van társadalmi és politikai területen, és ez a hatalom veszélyes. Ön, kedves Streicher, még fiatal és rámenős ember, nem finomkodik a szavakkal. De mindig gondoljon arra, amit Önnek mondok: a zsidóknak nagy hatalmuk van, és ez a hatalom veszélyes, nagyon veszélyes.”
Erre a bölcs figyelmeztetésre gyakran kellett gondolnom a későbbi időkben, és ma újra ezt teszem a luxemburgi Mondorfban, az internáltak házában.
Már az első világháború kitörése után csakhamar hallatszottak olyan hangok, hogy a katonai szolgálatra kötelezett zsidók tömege távol lesz a fronttól hadtápterületen, de még inkább a hadigazdasági hivatalokban odahaza, és így az ő életük biztonságban lesz. A hadügyminiszter által 1916-ban a katonai szolgálattal kapcsolatos parancsot, miszerint a zsidók háborús részvételét számarányukhoz illően, annak rendje és módja szerint kell felfogni, vissza kellett vonni, mert a császári rezsim zsidósága megüzente, hogy ennek a parancsnak a végrehajtása a hadikölcsön jegyzését veszélyeztetné. Amikor az első világháború közepén ezt az eseményt átgondoltam, a zsidókérdés jelenlétének gyerekes elgondolását komoly, jelentőségteljes ismeret váltotta fel.
A zsidókérdés jelenlétére vonatkozó ezen első ismereteimet tovább gazdagította egy új élmény. 1918 nyarán egyre újabb és újabb hírek érkeztek a front hátországából arról, hogy egy állítólagos politikai vihar készül, amely az első világháborúnak gyorsan véget vethet. Ezeket a híreket olyan jelszavak kísérték, amelyek hasonlóak voltak azokhoz, amelyekkel az ellenséges propaganda a német lövészárkok felett ledobott röplapokat megtöltötte. A német háborús morált, a német gondolkodásmódot végérvényesen össze kellett törni. Az, hogy kik voltak a bomlasztási propaganda titkos izgatói a fronton innen és túl, nyilvánvalóvá vált számomra, mivel a fegyvernyugvás első napján az immár veszélytelenné vált lövészárok fölött egy vörös karszalagos katona és egy francia hadnagy nyújtotta a kezét felénk. Egy és ugyanazon szellem akarata adta meg a német harci morálnak azt a tőrdöfést, amely egy Jürgen Toller, Erich Mühsam vagy egy Kurt Eisner szájából nyíltan kifejezésre juttatta: a hazaárulás vált hősiességgé. Ennek azután Németország legyőzése lett az eredménye. Anélkül, hogy ezt tudta volna, a világháború csapásai között legyőzhetetlenül maradt hadsereg a fegyvernyugvás diktatúrája által uszítva, a vörös katonatanács ellenőrzése alatt vonult vissza egy elárult haza szégyenébe.
Mialatt a forradalom véres és hatalmas bűnei végbementek, a komor kétség, mint egy óriási halotti szemfedő ülte meg a német lelkivilágot, és egy mély sóvárgás az erős, újból rendet teremtő kéz után töltötte meg azok szívét, akik még remélni merészeltek. Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, amíg ez a remény, mint egy csoda, beteljesült.
Az első világháborúból én is a forradalom új Németországába jöttem vissza, abba az országba, amely a marxista új urak által megjósolt korszakát élte, olyan Birodalomba, amely szépséggel teli is lehetett volna. Undorral vonultam félre az eseményektől, és úgy hittem, hogy az eseményektől távol kell megvárnom, hogy valamilyen megváltó csoda bekövetkezzék. Miként a háború előtt, most is a német ifjúság tanítójaként és nevelőjeként csak hivatásomnak éltem. A pihenés óráiban azonban festékkel és ecsettel a vidék magányába vonultam, hogy újra megtaláljam Istent, aki a német múlt történelmi nagyságát létrehozta.
És itt egy hang azt kiáltotta bennem: te a népednek egy része vagy és leszel, és az maradsz azokban a pillanatokban is, amelyekben azt hiszed, hogy már semmi reményed nem lehet. Csak akkor vagy képes tovább élni, ha a néped tovább él, és el fogsz süllyedni, ha te magad is nem segítesz a pusztulást leküzdeni. Ez volt a sors első hívó szava hozzám.
Van-e faji kérdés?
Valamilyen véletlen esemény vitt engem 1918 egyik estéjén a nürnbergi „Kulturverein” vendéglőbe, amelynek aranyozott termében hetente találkozott egy polgári társaság. A nemes jellemű és kitűnő megjelenésű Karl Maerz, diplomás mérnök volt a szónok. Tőle hallottam fejtegetéseket a zsidókérdésről, amelyek a bennem már meglévő tudást egyre magasabb szintre emelték. Most találtam felvilágosító iratokat és könyveket is olvasásra. Mihelyt ezekben találkoztam azokkal az ítéletekkel, amelyeket az ókor, középkor és az újkor nagy emberei a zsidóság mivoltáról és a népek életében való tetteikről hoztak, nagyon megörültem az elért felfedezéseknek, és ugyanakkor megrendültem, mert most tudtam meg, hogy 4000 év óta léteznie kellett egy világellenségnek, amely ettől kezdve egészen a jelenkorig „Isten népe” maszkjával álcázta magát, hogy garázdálkodásait űzhesse. De az utóbbi felismerésre az ajtót annak az Izrael nevű zsidónak a vallomása nyitotta ki, aki érdemeiért a Lord Beaconsfield nemesi nevet kapta, mint Anglia miniszterelnöke. „Endymion” című könyvében beismeri:
A faji kérdés a világtörténelem kulcsa.
 Lord Beaconsfield, azaz Benjamin Disraeli, Viktória királynő kedvenc zsidó miniszterelnöke |
Mit értünk fajon? A tudomány válasza:
Fajon értjük az olyan emberek nagyobb életközösségét, akik a testi formájukban és szellemi-lelki lényegükben egymáshoz hasonlók, és testi jegyeiket, valamint szellemi-lelki sajátosságaikat az utódaikra átörökítik.
A tudomány féltucat emberi fajt tart számon, de a legalkotóbb, legértékesebb az északi faj. Északi fajnak nevezi a tudomány azon nemes külsejű, magas növésű, hosszú koponyájú, szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű emberek vérközösségét, akikre jellemzőek a halált megvető bátorság, állhatatosság, igazmondás, hűség, lelkiismeretesség és alakító erő szellemi-lelki adottságai. Ez az olyan emberek vérközössége, akik a kiválasztási folyamat során (amelyben a szellemileg-lelkileg alkalmatlanok elpusztulnak), a 12 000 évvel ezelőtt a Földre beköszöntő észak-európai jégkorszakot túlélték. Ez az északi faj a maga Istenhez közeli szellemével az emberiség számára maradandó értékeket alkotott. Ez a faj találta fel a vadon termő növényekből a gabonatermesztést, a házi állatok tenyésztését, az ekét, az ércek hasznosítását, és kinyilvánította a maga alkotóerejében az isteni ráhangoltságát arra, hogy kiválasztott faj legyen.
Ebből az északi fajból vonult ki a ködös ókorban egyre több paraszti szekérkaraván délre és délkeletre, hogy új hazát keressen és újra telepessé váljon. Ha a későbbiekben az indiaiak, a perzsák és az elő-ázsiaiak magas kultúrája virágba borult, és a görög, valamint a római kultúra kialakulhatott, amelyeknek alkotásai a maguk szépségében és nagyszerűségében még romjaikban is boldogítóan sugároznak a jelenkorra, akkor ez az északi faj alkotói akaratának és alakító erejének köszönhető.
A nép és a faj nem ugyanaz. Amíg egy faj a testileg és szellemileg-lelkileg hasonló emberek vérközösségeként mutatkozik meg, addig a nép nem hasonló emberek közössége. Egy népen belül vannak magas és alacsony növésű, hosszú és kerek koponyájú, fehér, sárga és barna bőrű, szőke, barna, fekete hajú, kék, barna és fekete szemű emberek. Hasonlóképpen a szellemi-lelki lényegük is különféle. Az évezredek folyamán az északi faj leszármazottai Európa déli népeiben majdnem teljesen eltűntek, míg Észak-Európa népeiben még jelentősebb számban fennmaradtak, amint Németországban is.
Ha más népek a németeket „germánoknak” nevezik, akkor ez visszaemlékezés arra az időre, amikor a germánok mint az északi faj leszármazottai még az utolsó nagy vérforrást alkották, amelyből más népek mindig újabb alkotó vért merítettek. A germán nép volt az, amely az angol népnek a testileg oly nemes formáját, valamint lelkileg büszke és a maga céljai követésében oly szívós és állhatatos embertípusát létrehozta, amelynek szükségképpen az újkor legnagyobb birodalma létrehozójává kellett válnia. És ha megtörténhetett, hogy csupán néhány évszázad alatt Észak-Amerikában egy ilyen roppant nagy alkotóerejű és hatalmas Újvilág alakult ki, akkor ez is az északi formájú és északi lelkiségű embereknek a tette volt.
Igazi ősrégi paraszti bölcsesség: a háziállatok használati értéke addig marad fenn, amíg az állatok kitenyésztett, nemes fajtája fennmarad. De a teljesítményük és a kinézetük is romlik, ha egy nemes fajt rosszabb teljesítményű fajjal párosítanak. Így van ez az emberi fajokkal kapcsolatban is. Amíg az északi faj vérkeveredés nélkül szaporodott, megmaradt a testileg nemes formája, és lelki lényegét is és ezzel együtt szellemi alkotóerejét is átörökítette az utódaira. De abban a pillanatban, amikor az északi ember elkezdte a maga vérét más fajokéval keverni, elvesztette utódaiban az északi formát és az északi lényeget. Ez természeti törvény: a magasrendű csak a magasrendűben marad meg. A szent csak a szentben. Amikor ennek a természeti törvénynek a korlátait átlépik, a fajok értéktelenebbé kezdenek válni, hogy azután a magasabb rendű fajok sajátos értékei elsüllyedjenek az alacsonyabb rendű, értéktelen fajok mocsarában.
Az ördög volt az, aki az első embereknek, Ádámnak és Évának azt sugallta, hogy az ember olyan lehet, mint az Isten. S mivel ők hittek az ördögi sugallatnak, elvesztették a Paradicsomukat. Az is ördög volt, aki a minden ember egyenlőségének tanát a világban elültette. Abban a pillanatban, amikor az északi ember vérének keveredése az alacsonyabb rendő faj vérével elkezdődött, végbement az első bűn a vér ellen. Megkezdődött a lelki meghasonlás, az elégedetlenség és ezzel együtt a boldogtalanság az emberek között.
Most tehát a titok nem titok már, hiszen tudjuk: az északi faj vérének a színes bőrű emberi fajok vérével való keveredése következtében a test északi nemes formájával együtt az északi alkotó lélek is a déli és előázsiai faji mocsárba süllyedt. A fajkeveredés országaiból az északi fajhoz tartozó emberek eltűnésével azok kulturális alkotásainak is szükségképpen el kellett tűnniük. Ha tehát az ókori kultúráknak csupán a romjai maradtak meg számunkra, akkor ez annak a faji drámának a bizonyítéka, amely évezredekkel ezelőtt játszódott le: bizonyítéka ez az északi faj lesüllyedésének.
Madison Grant, az USA nagy látnoka az 1913-ban megjelent, „A nagy fajok hanyatlása” című könyvében kijelentette, hogy Észak-Amerika olvasztótégelyében is, amelyben az északi fajjal a színes fajokhoz tartozó emberek is párosodni kezdtek, az északi fajhoz tartozó alkotó emberek a faji mocsárban menthetetlenül elsüllyedtek, és ezzel az elsüllyedéssel kialudt az a nagy fényesség is, amely az északi faj embereit a világba vitte.
Israel Lord Beaconsfieldnek tehát igaza van, amikor azt mondja, hogy van faji kérdés, és annak ismeretével eloszlatható az a homály, amely a világtörténelmet számos eseményében számunkra érthetetlennek mutatta.
A világromboló
A zsidó nép az elő-ázsiaiak faji káoszából származik, ahol az északi emberek az új hazájuk keresése során sárga, barna és fekete emberekkel találkoztak, és a vérük is ezekkel a színes emberekkel keveredett össze. Ezt beismeri Otto Weininger, a zsidó gondolkodó a „Nem és jellem” című könyvében. Ezt írja:
A mongol vérrel való keveredés sok zsidónak sárga bőrszínt kölcsönzött, és a néger vérrel való keveredés a zsidóknál gyakran található duzzadt ajkakat és göndör hajat hozott létre.
Egy nép sincs, amelynél a fajkeveredés sokszínűsége annyira látványos, mint a zsidó népnél. A zsidó nép minden faj vérét magába olvasztotta, így nagymértékben az északi faj vérét is. Minden vérkeveredésnél a szellemi-lelki értékek keveredése is végbement. A zsidó nép vérének sokfélesége teremtette meg azt a testi és szellemi-lelki faji típust, amelyet mi zsidónak nevezünk. De a zsidó vér sokfélesége határozta meg azt a szokatlan utat is, amelyen a zsidóság megindult, amikor kiválasztottsága isteni törvénnyé magasztosult, és ezzel megteremtette azt az elkülönülést, amely a zsidóságnak, mint népnek és fajnak a fennmaradását a jelen időkig biztosította. Az Ószövetség ebbe bepillantást nyújt. Az 1Móz 17,4 beszámol arról, hogy Jahve a zsidó nép ősatyjával, Ábrahámmal szövetséget kötött, amely egyszersmind az egész zsidósággal lett megkötve minden időkre:
Azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted és utódaid között… örök szövetségül, hogy Istened leszek neked és utánad a te utódaidnak.
Mivel a szövetség örök időkre lett kötve, és ez által felbonthatatlannak kellett lennie [a zsidók értelmezése szerint – a ford.], egy ugyanolyan felbonthatatlan szövetségkötési jel lett elrendelve [1Móz 17,10-11]:
Metélkedjék körül közöttetek minden férfi. Metéljétek körül előbőrötök húsát, hogy ez legyen a jele a szövetségnek köztem és köztetek.
Nincs kétség, hogy csak a körülmetélteket volt szabad szövetségkötési társnak elismerni. Meg van írva [1Móz 17,14]:
Az a férfi, akinek előbőre húsát körül nem metélik, irtassák ki a népből.
Az isteni kiválasztottság megállapításával álcázta magát a zsidóság, ami a kereszténység részéről a zsidóság felé gyakorolt türelemhez nagymértékben hozzájárult, sőt bizonyos ideig a zsidó érdekek védelmezését is okozta.
Egy nép, amely magát Isten kiválasztottjának jelenti ki, kell, hogy magának életcélt is adjon. Az 1Móz [22,17] szerint Jahve így szólt Ábrahámhoz:
Megáldalak, és megsokasítom ivadékaidat, mint az ég csillagait és a tengerpart fövenyét: utódaid birtokolni fogják ellenségeik kapuit.
Az ellenség kapuit! Ezzel az ígérettel Jahve, a zsidók Istene megparancsolta a zsidó világuralom megteremtését. [A zsidók értelmezése szerint – a ford.]
 |
A háláról, amelyet a zsidók az Egyiptomból való kivonulásuk előtt az őket vendégül látó ország iránt kimutattak, a 2Móz 12 [29-30]-ban beszámoló található:
Az Úr megölt minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjétől kezdve a börtönben ülő rab elsőszülöttjéig… Nem volt ház, amelyben halott ne lett volna.
Az Egyiptomból való kivonuláskor Mózes lett a vezérük. Nem mulasztotta el, hogy a népét rábírja arra, hogy az egyiptomiak arany- és ezüstkincseit magukkal vigyék. Már abban az időben is volt a gojoknak egy aljas rétege, amely a zsidókkal tartott. A [2Móz 12,38-ban] ez olvasható:
Nagyszámú gyülevész nép is ment velük, valamint igen sok juh, marha és mindenféle jószág.
Azután ez a „gyülevész nép” lett az, amely a Kánaánba, az Ígéret Földjére való betöréskor a zsidókért a vérét áldozta.
A zsidók Istene, Jahve átvette a Kánaán földjének meghódítását tervező haditanács vezetését. A 4Móz 33 [50-54]-ben meg van írva:
Így szólt az Úr Mózeshez: Ha majd átkeltek a Jordánon, és bementek Kánaán földjére, pusztítsátok el annak a földnek valamennyi lakóját, zúzzátok össze jelképeiket, törjétek össze bálványszobraikat, pusztítsátok el minden magaslatukat, s tisztítsátok meg azt a földet és telepedjetek meg rajta… Sors által osszátok szét nemzetségeitek között.
Az 5Móz 20 [10-13]-ban Jahve még világosabb utasítást ad:
Ha egy várost megvívni mégy, először kínáld fel a békét. Ha elfogadja, s megnyitja előtted a kapuit, akkor az egész nép, amely benne van, maradjon életben, fizessen adót és szolgáljon neked. Ha azonban nem akar szövetségre lépni, s hadat kezd ellened, akkor vedd ostrom alá, s ha kezedbe adja az Úr, a te Istened, hányj benne kardélre minden férfit.
És a zsidók úgy tettek, ahogy Isten nekik Mózes által megparancsolta. A 4Móz 31 [9-10]-ben ez áll:
Izrael fiai foglyul ejtették a médek asszonyait és gyermekeit, elzsákmányolták minden jószágukat és minden holmijukat, amijük csak volt, és lángba borították városaikat, falvaikat és majorjaikat egyaránt.
De Mózes, a zsidó hadvezér ezzel nem elégedett meg, mivel a [4Móz 31 15,17-18]-ban ez áll:
Miért hagytátok életben az asszonyokat?... Öljetek meg a gyermekek közül is minden fiúgyermeket, s pusztítsatok el minden asszonyt, aki férfit ismert, és csak a leánykákat meg a szűz nőket tartsátok meg magatoknak.
Két kérdés merül fel itt. Először: Lehete egy olyan Isten, aki kizárólag a zsidó néppel kötött szövetséget, és ennek a népnek megparancsolta más népek legkegyetlenebb kifosztását és megsemmisítését, ugyanakkor a keresztények Istene is, aki a maga papjai által a felebaráti szeretetet hirdeti? [A keresztény istenfogalom lényegesen különbözik a zsidók istenfogalmától – a ford.]
Másodszor: Ha valaha is kellett „háborús bűnösnek” lennie, hol kell annak tanítómesterét keresni?
Az 5Móz 11 [24-25]-ben Jahve a következő ígéretet teszi:
Minden hely, amelyre lábatok lép, a tiétek lesz: a pusztától Libanonig, a nagy folyótól, az Eufrátesztől a nyugati tengerig terjed majd határotok. Senki sem tud majd ellenállni nektek.
Így történt később is. Senki sem állt ellen a zsidó hadviselés módszereinek. Az ókor nagy kultúráinak el kellett pusztulniuk, és velük együtt azoknak a népeknek is, amelyek alkották azokat. A faji kérdés a kulcs ezen események megismeréséhez.
Amikor a rómaiak elkezdtek görög földön harcolni, a bomlasztás férge a görög népen belül a munkáját már elvégezte. Régóta tanúskodom amellett, hogy akik a bátor és alkotó északi faj leszármazottai közül nem haltak meg ebben az országban a testvérharcok során vagy a perzsa háborúkban, azok gyermekei az alsóbbrendű vérű asszonyoktól származtak. A nemes, arányaiban oly szépséges görög test és az abban lakozó istenközeli szellem ritkasággá vált. Görögország a keverékek és a zsidók küzdőterévé vált, amelyben a szellemi-lelki szörnyetegnek a maga szépségét szükségképpen el kellett veszítenie.
De a Római Birodalom is már régóta a felbomlás állapotában volt. Ott is voltak testvérharcok, és különösen a Karthágó elleni megsemmisítő háború okozott érvágást az északi embernek, amelyből Róma nem volt képes többé erőre kapni. Az ezt követő erőkifejtés (amelynek eredménye lett a mély behatolás Afrikába és Ázsiába) nem volt képes a bekövetkező süllyedés kényszerlefolyását ellensúlyozni. Róma északi eredetű népének süllyedésében játszott zsidó szerep ismerete a nagy német történészt, Theodor Mommsent „A római történelem” című könyvében annak beismerésére késztette, hogy a zsidók a római népben a „bomlasztás kovászává” váltak.
Mihelyt a Földközi-tenger melletti ígéretes országok elvesztették vonzerejüket, a zsidó tekintet a germánok északi szűz földjére irányult. A Rajna és a Duna melletti első római kolóniákban a germán népcsoportok már érintkezésbe kerültek a zsidókkal, akik különösen, mint a szőke emberek szállítói – mélyen behatolva Afrikába és Ázsiába – gazdag pénzbevételre tettek szert. De csak az akkor születő kereszténység nyitotta meg véglegesen a zsidók számára a germánok birodalmának kapuját. A germánok ösztönösen erősödő védelmi akaratát akkor elnyomta az az egyházi tanítás, amely szerint a zsidók választott nép, és ezáltal üdvöt hoznak az emberiség számára. Aki a zsidók ellen vét, vétkezik a felebaráti szeretet törvénye ellen, és ez által Isten ellen is. [Ez az egyház tanításának téves értelmezése egyesek részéről – a ford.]
 Ördögi antiszemitizmus |
A zsidók ekkor még önként választott gettóikban laktak, és még nem érték el azt, amire megszakítás nélkül törekedtek: a zsidótörvények megszüntetését, amelyek annak minősítették őket, amik a valóságban voltak: nép- és fajidegeneknek. Csak az erőszak, a forradalom tudta nekik az utat véglegesen szabaddá tenni ahhoz, hogy felemelkedhessenek az állam kulcspozícióiba. Így következett be az első nagy európai forradalom, a francia forradalom. Joggal dicsőítik a zsidó történetírók a francia forradalmat, mint nagy vívmányt. A francia forradalom nemcsak az állampolgári egyenjogúságot eredményezte számukra Franciaországban, hanem ennek a forradalomnak voltak a következményei az 1848–1849-es forradalmak is, amelyek nyomán azután a többi nagy európai államban is eltörölték az utolsó olyan védelmi törvényeket, amelyeket a zsidóknak az állami életben való előnyomulása ellen hoztak. Az a felismerés, hogy a francia forradalom a zsidók érdekét szolgálta, íratta meg Wolfgang Goethével „Az éves falusi ócskapiac” című versében:
Ez a ravasz nép csak egy utat lát nyitva:
amíg áll a rend, nincs semmi reménye.
Miután a zsidó nép elérte a gojokkal való egyenjogúságának elismerését, nekilátott, hogy a pénzhatalom mellé a politikai hatalmat is megszerezze. „Oszd meg és uralkodjál felette!” A gojokat felosztja a zsidó nacionalista és antinacionalista, konzervatív és liberális, hitvallásos és szabadgondolkodó pártiakra. A zsidók minden pártban a titkos mozgatók és haszonélvezők. Ahol szükségesnek bizonyul, ott a zsidók kereszténynek álcázzák magukat. Ezzel szerezte meg a zsidó a maga számára minden nép esetében a parlamenti többséget, amit azután – mint mindent – a maga politikai céljaira használ. Ez a többség nem veszi észre, hogy kiket szolgál a szavazataival. De a zsidó Karl Marx a zsidó népet a proletariátus vörös Internacionáléjának megszervezésével tette a leghatalmasabb fegyverré. Abban a hiszemben, hogy megszabadítja magát a világkapitalizmustól, a nemzetközi proletariátus öntudatlanul a forradalom rohamcsapatává vált, mégpedig mindig csak saját hóhérainak világméretű érdekeit szolgálva.
De ha egy népnek még van ereje, amely belülről nincs felemésztve, akkor felemészti azt a háború érvágása a rá következő forradalommal, amely most kerül alkalmazásra. Fr. Jonak von Freyenwald a „Zsidó beismerések” című könyvében összegyűjtötte olyan vezető zsidók ezernyi kijelentését, akik brutális nyíltsággal ismerik el, hogy az első világháború nemcsak a nemzetközi finánctőke óriási gazdasági vállalkozása volt, hanem egyfajta eszköz is, amellyel a zsidó világhatalmi törekvésekkel szemben még mindig ellenálló német népet a hatalmától meg kellett fosztani.
A védekezést, amelyet a zsidók minden népben kifogásolhatónak látnak, „antiszemitizmusnak” nevezték el. A zsidók és barátaik azt állították, hogy az „antiszemitizmus” a német nemzetiszocializmus rosszindulatú találmánya. Erre válaszol Theodor Herzl zsidóvezér. „Napló” című könyvében ezt írja:
Antiszemitizmus mindenütt létezik, ahol zsidók nagy számban találkoznak nemzsidókkal. De azokban az országokban, ahol még nincs antiszemitizmus, a zsidókkal együtt az is megjelenik.
Ezzel a beismeréssel Theodor Herzl azt állítja, hogy van zsidókérdés, és a zsidókkal szemben a gojokban jelentkező védekezés okát a zsidók mivoltában kell keresni. Ez a felismerés vezette őt ahhoz a szándékához, hogy – azzal a céllal, hogy nemzeti otthont teremtsen az egész zsidóság számára – létrehozza a cionista mozgalmat.
A harc megkezdődik
A tudásnak és a felismerésnek ilyen fegyverével vetettem bele magamat a harcba. Ha a német népnek a maga népi és nemzeti életét illetően újra önrendelkezéshez kell jutnia, akkor ennek a népnek fel kell ismernie az ellenségét, amely a boldogtalanságát okozta, és fel kell ismernie, hogy az az erő, amely azon bilincseitől való megszabadulásához szükséges, amelyekbe ellensége kívülről és belülről verte, illetve az újjászületéséhez szükséges erő csakis önmagából eredhet.
„Gyertek mindnyájan!” – újra és újra így kiáltottak a vérvörös plakátok a hirdetőoszlopokról és a házak faláról a „tömegemberekhez”. És ők jöttek mindannyian. A Herkules-kerékpárpálya egyik épülete, a szervezett marxista munkásság összejöveteleinek színhelye mindig színültig megtelt a gyári munkásokkal, férfiakkal és nőkkel, idősekkel és fiatalokkal. A novemberi forradalmárok küldötte arról beszélt, amiről mindenki tudott, hogy a számukra létrejött hatalom csak addig tartható meg, amíg sikerül a proletariátust a hitében megtartani: abban a hitben, hogy a forradalom a gyári munkást valóban megszabadította a kapitalista szolgaságból. Az ismeretlenek ezrei között ültem én is, mint ismeretlen. Elcsépelt jelszavak hangzottak el, amiket a marxista sajtóban nap mint nap lehetett olvasni. Vad hajsza volt minden ellen, ami nemzeti, és szégyenletes dicsőítése zengett a „nemzetköziség” által véghezvitt hazaárulásnak. Észre lehetett venni a szónokon, hogy maga sem hisz abban, amit mond, és ezért a szíveket a beszéde hidegen hagyta, nem volt képes azokat megmozgatni. Ezért a taps is, amelyben a végén részesült, hideg és mesterkélt volt.
„Vitára” jelentkeztem. Sok ezer szem szegeződött rám, amikor a vörös függönnyel bevont tribünre felmentem, és beszélni kezdtem. Nem tudom már, hogy mit mondtam. De sohasem fogom elfelejteni azt a tapsvihart, amely engem körülvett, és kikísért az 1919. januári csillagfényes éj békességébe.
 |
De a gyárakban és a kocsmákban körüljárt a beszéd: „Itt van egy ember, aki nem enged. Kidobták a teremből, mert azt mondta, hogy a munkásokat becsapták, a kapitalizmus az orruknál fogva vezeti őket, és a kapitalizmus azonos a zsidókkal. Ezért ezzel semmi igaztalant nem mondott.”
És újra eljött ez az „egy ember”. Amikor a tömeggyűlés vörös elnöke újra meg akarta adni nekem a szót, százak tiltakoztak: „Leszavazni! Leszavazni!” És ők leszavazták, hogy az elnök beszélni akart engedni. A többség azonban a szabad vita mellett volt. E pillanattól kezdve hétről hétre a szociáldemokraták, a függetlenek, a kommunisták és a spartakisták gyűlésein mindig újra taps szakíthatta félbe néhány percig az általam megfogalmazott politikai véleményt. Az első vetés szárba szökkent!
Eközben Versailles-ban aláírták a diktátumot, a gyűlölet és bosszú eszközét, amelynek a német nép számára a szolgaság kényszerzubbonyát és ezzel együtt a nemzeti és népi pusztulást kellett előkészítenie. Eljött az én napom! A városban vérvörös plakátok ezt adták hírül:
Gyertek mindnyájan!
300 ember,
ők, akik egymást kölcsönösen ismerik, és
titokzatos módon szövetségesek,
irányítják a világgazdaság sorsát!
Ezt beismeri a fő zsidó,
Walther Rathenau!
Jöjjetek el a Herkules-kerékpárpályára!
Julius Streicher
fogja leleplezni a titkot,
ő fogja Nektek elmondani, hogy kik azok,
akik minden nép alkotó embereit
rabszolgává teszik!
És ők jöttek, jöttek mindannyian. Már 2 órával a gyűlés kezdete előtt a Herkules-kerékpárpálya zsúfolásig megtelt kíváncsi emberekkel. Tízezrek már nem tudtak bejutni. Ők megtöltötték a tágas teret és utcát, sőt a Főpályaudvart is. Gyalogos és lovas rendőröket mozgósítottak rendfenntartás végett. Derűs voltam, mivel ilyen eseményben volt részem, és azután az éljenzéstől felvidítva az általam egybehívott első nyilvános tömeggyűlés szónokaként léptem fel a Herkules-kerékpárpályán. És beszéltem. Rögtönözve szóltam. „Beszéljen tovább! Beszéljen tovább!” Éjfélig beszéltem, és amikor befejeztem, és izzadtságban fürödve el kellett tűrnöm a tapsvihart, a szívemből egy csendes hálaadó ima szállt fel az ég felé. Azt éreztem: most szabaddá lett téve az út a megtévesztettek, a gyári munkások és a nép szíve felé. Rés lett ütve abban az épületben, amelyet a zsidó Karl Marx a munkás emberek agyában épített fel.
Az általunk egybehívott második tömeggyűlésen a terroristák robbantottak. A beszédem véres teremharccal ért véget.
Közben kialakult körülöttem az olyan férfiakból álló csoport, akik készen álltak a politikai bűnözők terrorjától megvédeni engem. Amikor az általam egybehívott harmadik tömeggyűlésen a felbérelt terroristák ismét robbantásra készülődtek, az embereim az előkészített tűzoltó fecskendőkkel az ajtókon és ablakokon át eltávolították őket. Ennek a hideg zuhanynak meglett az eredménye: soha többé egyetlen tömeggyűlésünket sem zavarták meg.
De a Herkules-kerékpárpálya bérlőjét megfélemlítették. Ő megtagadta tőlem a terem használatát további összejövetelek céljából. Ennek megint meglett a maga haszna. Ettől kezdve a „Kultúregyesület” nagytermében beszéltem. Ide az olyan emberek is el mertek jönni, akik magukat túlságosan előkelőnek tartották ahhoz, hogy a „proletárok” csarnokába elmenjenek, és ott testi veszélynek tegyék ki magukat. Voltak emberek, akik magukat „polgároknak” nevezték. Nekik most hetente (számukra elviselhető módon) „injekciókat” adtak be, azzal az eredménnyel, hogy most a „jobb” emberek törzsasztalánál is arról vitatkoztak, vajon nem lenne-e jó bent az új ember beszédét meghallgatni.
Nem telt el olyan hét, amelyen vagy egy szabadtéri ünnepi gyűlésen, vagy a létrejött baráti társaság előadó estjein ne mondtam volna beszédet. Így csakhamar kialakult egy sok ezer férfiból és nőből álló pártoló társaság. Az elveiket legbátrabban megvallók és a legaktívabbak készen voltak szervezett közösség tagjaiként magukat bejegyeztetni. Ők „Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak” nevezték el magukat. Hozzájuk minden becsületesen dolgozó német ember tartozhatott, bármilyen volt is az állása, foglalkozása vagy a vallása.
Der Stürmer
A polgári napisajtó nem tett semmilyen említést a Nürnbergben létrejött népi mozgalomról. Féltették üzleti érdekeiket a zsidó kereskedők hirdetéseinek elmaradása miatt. A marxista sajtó hallgatása magától értetődő volt. De csakhamar olyan hangok szólaltak meg a marxista táborban, amelyek amiatt tiltakoztak, hogy az emberek nem védekeznek a kialakuló veszély ellen. Az agyonhallgatásnak így véget vetett a gyűlölködő személyes becsmérlés és beszédeim gúnyolása. De ezzel a marxista sajtó éppen annak ellenkezőjét érte el, mint ami a szándéka volt. Felkeltette olvasói kíváncsiságát, és így egyre többen jöttek el gyűléseimre, hogy a vörös sajtó által leírtakat az általam mondottakkal egybevessék. A zsidó-marxista gyűlölködés tehát annak csinált reklámot, aminek ártani szándékozott.
Annak érdekében, hogy lehetőségünk legyen a nyilvánosságot sajtóorgánum révén is befolyásolni, Deutscher Sozialist címmel 1920-ban létrehoztam első hetilapomat. Ezt a tetemes többletmunkát tanítói tevékenységem és mozgalmi szónoklataim mellett végeztem. Gyakran csupán néhány reggeli óra volt, ami a pihenésre rendelkezésemre állt. De az egyszerű életmód és a növekvő öröm a munkában a lehetetlennek látszó kötelességet lehetségessé teszi. Sajnos saját tapasztalatlanságom az újságírásban és a kiadói munkával megbízott személy alkalmatlansága azt eredményezte, hogy az általam alapított első újság valamivel több, mint egy év után megszűnt. Hasonló lett a sorsa az 1921-ben alapított „Deutscher Volkswille” című lapnak is.
 |
Amikor a „Der Stürmer” első száma megjelent, az újságárusnők a terrortól való félelmükben vonakodtak árulni harcos lapomat a maguk újságosstandján. Volt viszont egy fiatal lány, aki tudott segíteni magán. Kávéházról kávéházra járt – talán a lánynak kedve telt benne –, és azt tapasztalta, hogy az általa ajánlott új lap nagyon kapós. Mivel az árusítás iparengedély nélkül történt, a rendőrség elfogta a bátor kis árust, és enyhe büntetést szabott ki rá. De a „Der Stürmer”-t a szőke, kékszemű lány megismertette a nyilvánossággal. Továbbá maguk a zsidók váltak propagandistává: a számukra különösen fájdalmas „Der Stürmer”-számokat tömegesen vásárolták fel.
Amíg a „Der Stürmer” azzá nem fejlődött, amivé a későbbiekben vált, másmilyen nyomasztó gondok is felmerültek. Az adósságok a nyomdai költségekkel kapcsolatban a 17 000 márkát is elérték. Ez csőddel fenyegetett. Ekkor azonban egy népiesen csodának nevezett esemény jött segítségül. Egy női kézzel írt, névtelen postai levelezőlapon kért valaki találkozót egy bizonyos délutáni időpontban az állatkert kapujánál. A kíváncsiság arra indított, hogy a kérésnek eleget tegyek. Hozzám lépett egy fiatal lány, két oldalon lelógó, szőke copffal és átadott egy vastag levelet. Amikor a neve felől érdeklődtem, majd feltettem a „honnan?” és „hová?” kérdéseket, ő csupán lekötelező mosollyal válaszolt. Amikor a szerkesztőségben – ez kis szoba volt a nyomdában – kibontottam a levelet, 20 000 márka feküdt előttem az asztalon. A „Der Stürmer” újra kikerült a szükséghelyzetéből. A hatalomátvétel után nyilvános gyűléseken ismételten kértem, hogy a jószívű adakozó jelentkezzen, hogy talán én is segíthetnék vagy örömöt szerezhetnék neki. Az egykori, ismeretlenségben maradó segítőnkre és a kis levélkézbesítőre a mondorfi internáltak házában ma is hálás szívvel gondolok.
1935-ben meghalt az egykori kiadóm, W. H. egy nürnbergi kórházban. Vele semmilyen írásos szerződést nem kötöttem, és ő halála után végrendeletében az özvegyére hagyta a „Der Stürmer”-t. Hogy a pereskedést elkerüljem, és hogy e harcos újság megjelenése ne legyen kérdéses, 45 000 márkáért visszavásároltam a saját tulajdonomat. A pénzt egy nürnbergi üzletember kötelezvény ellenében bocsátotta rendelkezésemre.
A „Der Stürmer” külföldön is nagy hatást gyakorolt, és jellemző, hogy harcos újságom tartalmában, formájában és kiadásának módjában utánzókra is talált. „Der Stürmer”-hetilapokat alapítottak Dániában, Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Indiában, Japánban és Mandzsukuóban is. Ha a „Der Stürmer”-ről beszélünk, arra az emberre is gondolni kell, aki nagy rajztehetségével értékes harcostársnak bizonyult. „Fips”-et a „Der Stürmer” sohasem fogja elfelejteni. Az ő életútja éppen annyira szokatlan, mint az a pillanat, amely őt a „Der Stürmer”-hez elvezette. Mint 16 éves ifjú, egy nürnbergi gyári munkás fia az elsô világháború alatt önkéntesnek jelentkezett a tengerészetbe. Majd a háború végén mint „vörös” matróz belekeveredett a forradalomba. Ezután kalandos úton Triesztbe ment, ahol egy sörfőzdében a munkájával a számára szükséges anyagiakat megkeresvén Argentínába utazott, ahol egy nagyobb földterületen azokat az indiánokat kellett felügyelnie, akik a tulajdonosnak, egy Buenos Aires-i zsidónak a birtokán a juhokat gondozták. „Fips” az idegen földön, magányában nagy gyakorlatra tett szert a rajzolásban. Ezután Argentina fővárosába utazott, és ott a helyi sajtó számára karikatúrákat rajzolt. Már az első rajza is olyan volt, mint egy született művészé. A honvágy vezette vissza feleségével és két gyermekével Németországba. A „Fraenkische Tagepost” című szociáldemokrata újság azzal bízta meg, hogy egy bírósági eljárás során rólam, a vádlottról gúnyrajzot készítsen. Amikor azonban a saját szemével láthatott, és a saját fülével hallhatta szavaimat, meggyűlölte vörös megbízóját, és a bírósági altiszt közreműködésével egy rajzott küldött nekem. A rajz ellenfelemet, a szociáldemokrata főpolgármestert ábrázolta: olyan volt, mint egy csontváz, lógó fejjel. A rajzra pillantó zsidó jogtanácsos, Süssheim részvétteljesen csak ennyit mondott: „Szégyent hozott a csontra.” A „Der Stürmer”-nek ezt a rajzot tartalmazó számát lefoglalták, aminek az lett a következménye, hogy a következő lapszám vevőinek a száma többszörösére növekedett. Ettől kezdve „Fips” a „Der Stürmer”-nek rajzolt, egészen 1945 tavaszáig. Azt, hogy őt fogságba vetették-e, mint „háborús bűnöst”, nem tudom.
 Philipp Rupprecht, azaz Fips |
Ahol azonban fény van, ott árny is van, és ahol gyalulnak, ott hullnak a forgácsok is. Természetellenes lenne, ha a „Der Stürmer” nem hibázott volna. Csak azok az emberek, akik maguk nem élnek benső életet, és képtelenek lennének 25 éven át a „Der Stürmer"-nél szokásos munkát elvégezni, nem függnek ettől vagy attól a melléfogásuktól, és azzal tetszeleghetnek, hogy a részletekkel együtt az egészet és a nagyságot is figyelmen kívül hagyják. Ezek a kritikusok egyáltalán nem veszik észre, hogy ily módon mennyire kicsinységükről és silányságukról tesznek tanúságot.
Munkám legnagyobb elismerése az ellenség szájából hangzott el. Elfogatásom után egy zsidó rendőrtiszt ezt mondta: „A maga Stürmere egy egész világot borított lángba!”
Adolf Hitler beszél!
„Hallotta már Adolf Hitlert beszélni?” – egy bizonyos idő elteltével ezt újra és újra megkérdezték tőlem. Amikor azután ez egyszer megtörtént, úgy hatott rám, mintha a sors egy felhívást intézett volna hozzám.
Az esemény az 1922-es év egyik téli napján történt meg. Ott ültem ismét az egyik nyilvános gyűlésen – ismeretlenként az ismeretlenek között. A tömeggyűlésre a Polgári Söröző termében, a müncheni Rosenheimer utcában került sor. A várakozás roppant feszültsége nehezedett a hatalmas gyűlésteremre.
Váratlanul jött kívülről a kiáltás: „Jön Hitler!” Mintha egy titokzatos erő sugara érintette volna őket, úgy emelkedett fel a sok ezer férfi és nő a székéből, és karlendítéssel köszöntötte őt. Mint egy őserő kiáltása hangzott az üdvözlés a jövevény felé: „Heil Hitler”. Nagy nehezen utat törtek neki kísérői a feléje nyomuló embertömegen keresztül.
Amikor ott állt az emelvényen, és örömtől sugárzó arccal letekintett a tomboló lelkesedésre, megéreztem, hogy ebben az Adolf Hitlerben valami különösnek kell lennie! A lelkesedés viharát egy csodálatos, várakozó csend váltotta fel.
Beszélni kezdett. Először lassan és halkan, de azután egyre gyorsabban és erőteljesebben, majd végül a hangja hatalmas erővé növekedett. Amit mondott, mély felismerése volt annak az oknak, amely a német népet szerencsétlenségbe döntötte, és kinyilatkoztatása volt egy mélységes hitnek Istenben, aki a német lélek erejéről és a német szívekről le fogja törni a rabszolgaság láncát, amikor eljön az ideje. A több, mint háromórás beszéde alatt gondolatainak hatalmas gazdagsága áradt felénk. Mindenki érezte: ez az ember isteni elhivatottságból beszél, úgy szól, mint az ég küldötte, ráadásul olyan pillanatban, amelyben a pokol feltárul, hogy mindent elnyeljen.
És mindenki megértette őt, aggyal és szívvel, a férfiak és a nők is. Mindenkihez szólt, az egész német néphez beszélt. Éjfél előtti utolsó óra volt, amikor a beszéde ünnepélyes figyelmeztetéssel ért véget: „Szellemi és fizikai munkások! Nyújtsátok ki kezeteket a szív és a tett német népi közössége felé!”
„Isten elé visszük imádkozni az igazat!” Soha azelőtt nem hallottam ilyen bensőleg könyörögve, és hittel meg reménnyel ennyire eltelve énekelni ezt a dalt, és sohasem fogtam fel olyan mélyen a német himnusz dallamát, ahogyan ez azon a tömeggyűlésen történt, amelyen Adolf Hitlert először láttam és hallottam beszélni. Éreztem: engem a sors ebben a pillanatban másodszor szólított meg! Áttörtem magamat a tapsoló tömegen keresztül az emelvényhez, és ott álltam előtte: „Hitler úr! Julius Streicher a nevem! Ebben az órában jól tudom: én csupán segítő lehetek, de Ön a Vezér! Ezennel átadom Önnek az általam Frankföldön létrehozott mozgalmat.”
Kérdően nézett rám mély tekintetével. Hosszú pillanatok következtek. De azután nagy melegséggel megszorította a kezemet: „Streicher, köszönöm Neked!”
Így hívott el engem másodszor a sors. Ez volt a legnagyobb hívó szó egész életemben.
A nürnbergiek önfejű emberek, és azért voltak csak bajorok, mert őket a kék-fehér határkarókkal azzá tették. Mivel látták, hogy nincs ember hiba nélkül, nem hittek a pápa tévedhetetlenségében sem. Luther Márton náluk különösen baráti fogadtatásra talált, és ahogyan hozzájuk illett, elhatározták, hogy nem a katolikus Habsburgokhoz csatlakoznak, hanem a protestáns svéd Gusztáv Adolfhoz.
Érzelmeikből nem csináltak titkot, amikor Bonaparte Napóleon Németországot bilincsbe verte, és az ő helytartóját a nép bosszantotta. A nürnbergi Friedrich Palm könyvkereskedő volt az, aki ezt az írást lefektette: „Németország a maga legmélyebb lealacsonyodásában”, és akinek azután a maga hitvalló bátorsága miatt vértanúhalált kellett szenvednie az Inn melletti Braunauban, ahol 85 évvel később Adolf Hitler megszületett.
A frankok nagyon csodálkoztak, amikor értesültek arról, ami Münchenben történt. Némelyek azt mondták, hogy a frankokat elárultam a jezsuitáknak, mások pedig azt kérdezték, hogy valóban hiszek abban, hogy egy született osztráktól jó is származhat? A városukra büszke nürnbergiek mindenesetre úgy szidalmaztak, hogy az eseménynek fordítva kellett volna történnie: nem a nürnberginek kellett volna Münchenbe mennie, hanem a müncheninek kellett volna Nürnbergbe jönnie.
Ezért Hitler fogadtatása az első nürnbergi nyilvános gyűlésen még nem volt nagyon vidám. De a „titkos jezsuita” Adolf Hitler elleni bizalmatlanság, aki utasításait közvetlenül a Vatikántól kapja, hamarosan átadta helyét a nép azon meggyőződésének, hogy itt nem egy „osztrák”, nem a „Vatikán megbízottja” és nem a „nagykapitalistáktól kitartott provokátor” beszél, hanem egy ember a népből, akinek helyén van a szíve, és világos a feje: tudja, hogy mit akar. Ezért Adolf Hitler első fellépése Nürnbergben nagy következménnyel járt: München és Nürnberg szívélyes szövetséget kötöttek! Hidat vertek Észak-Németország felé!
Most kezd ébredni Németország! A szellemi és fizikai dolgozók szónokká válnak; olyan férfiak, akik soha életükben nem gondoltak volna arra, hogy egyszer még nyilvánosan beszélni mernek. Adolf Hitler nevéből csodálatos erő árad ki azokra a fiatalokra is, akik Adolf Hitlert, az embert sohasem látták. Ez a szívek mozgalma, amely mindent magában foglal, amely a nőket is hűséges, buzgó segítőkké teszi. De az ifjúság is felsorakozik egy barna frontba, és mosolygó szemükkel azt a boldogságot sugározzák, amely a német nép tulajdona kezd lenni.
Ebben az időben Németország felett egy félelmetesen nyomasztó hangulat uralkodott. Kívülről olyan engesztelhetetlen ellenség fenyegette, amely 1919 januárjában Németországgal állítólag „békét” kötött. Belül, a megcsonkított Birodalom belsejében kitombolta magát az ördög. Németországot „Júda keze” eladósodottá tette. Mezőgazdasági és gyári munkája most csak a győzteseknek és a rabszolgatartóknak fizetendő jóvátétel teljesítését szolgálta. De szívesen dolgozott volna a német nép magának is és többet is, ha erre lehetősége lett volna. A gépek azonban még mindig álltak, mivel a nyersanyagok hiányoztak, de ott sem lehetett dolgozni, ahol az anyag is rendelkezésre állt, mert a sztrájkok titkos mozgatói így akarták. Kívülről zavarta az ellátást a szállítás blokádja, az pedig, amit a német mezőgazdaság megtermelt, nem jutott el mindenkihez. A csecsemők hasztalan markolták édesanyjuk mellét: az üres volt. Sok százezer férfi, nő és gyermek halt meg alultápláltságban: éhhalált szenvedtek.
A dollár lett a valuták királya. A német márka értéke napról napra csökkent. A „proletárok” egyetlen éjjel milliomossá váltak, végül azt, ami tegnap még 1 millióért kapható volt, ma már 1 milliárdért, holnap pedig 1 billióért lehetett csak megvásárolni. Az ördög bolondot űzött az emberekből. És az űzött, hajszolt emberek ezt az ördögöt nem tudták felismerni.
Mosdatlanul, pusztító erőszakkal és elsötétült arccal bolyongott a meggyötört „tömegember” az utakon, kereste a kínzóját, és nem találta meg. Egy szörnyű vihar előtti fülledtség nehezedett Németországra. Az emberek azt mondták egymásnak „Ez nem mehet így tovább, jönnie kell valaminek, mégpedig hamarosan. Jobb a rettenetes vég, mint a rettenet vég nélkül.” De azok, akik újra kezdtek hinni, reménykedve néztek Münchenre, és aggódva kérdezték: betelt-e már a pohár? Megmeri-e már tenni azt, amit előbb-utóbb mindenképpen meg kell tennie?
Hitler mentőkísérlete
(Felvonulás a Feldherrnhalléra)
(Felvonulás a Feldherrnhalléra)
Borongós, hideg, nyirkos és ködös nap volt, amikor egy barátom autójában Münchenbe utaztam, hogy részt vegyek az ottani eseményekben. 1923. november 8-a volt. Adolf Hitler éppen egy figyelmeztető pisztolylövést adott le a „Polgári Söröző” pincéjének nagytermében, ahol egy önelégült polgári világ gyűlt össze, hogy meghallgassa von Kahr állami főbiztost nagy rendőri erők védelmében. Hitler akadálytalanul ment keresztül a halálra rémült tömegen, és kihirdette világos, mély komolysággal és még mélyebb elszántsággal fogalmazott szavakkal a „nemzeti forradalom” kezdetét.
Megváltásként hatott a gyűlés résztvevőire, amikor von Kahr úr kezet fogott Adolf Hitlerrel, és biztosította együttműködéséről. A rendőrminisztere ugyanezt tette. A gyűlés feloszlatta magát, és a résztvevők eltűntek a novemberi éjszakában. De von Kahr még sokáig ült az egyik mellékterem asztalánál Ludendorff tábornokkal és Adolf Hitlerrel együtt, és amikor azután becsületszavát adva autójában eltávozott, mint egy tőrdöfés hatolt a szívembe: „Hitler! Láttad Kahr sötét szemének pillantását? Ő hitszegő, áruló!”
Elváltunk, és amikor az éji órákban újra beléptem a terembe, amelyben a tábornok és a világháború őrvezetője tanácskozott, aggodalmat láttam az arcukon. Azután gyorsan jöttek a hírek. Amikor Hitler éjfél után 2 órával felderítő útjáról a városba visszatért, bizonyossággal állította: a becsületszó megszegve, szándékos árulás! A rendőri kerületek és a kaszárnyák megkapták a parancsokat, amelyeket von Kahr úr írt alá.
 |
Nem várt esemény történt: azok az ezrek, akik a vörös téren álltak, elénekelték velünk együtt a német himnuszt.
Építési telkekre igyekeztek a munkások, az áruházakba az alkalmazottak. Aki autóval érkezett, nem ment tovább. Mindenki mindent tudni akart, mindenki mindent hallani akart. Emelkedett érzés volt átélni, hogy a nép miként készül azok mellé állni, akik a gyalázatnak, a nyomornak, a halálos golyóknak gátat akarnak vetni.
Déli 12 óra volt, amikor a Feldherrnhalle előtti tágas téren több tízezer ember tapsa közepette befejeztem a beszédemet. Egy napsugár éppen áttört a komor felhőkön, és a Theatiner templom előtt szálló vörösesbarna galambot még vörösebbé tette. Mint egy sejtelem mondatta velem: „Nézzétek ott fenn a galambot! A vérvörös ruházata hirdeti a most következő percek nehézségét!”
Egy órával később a horogkeresztes zászló, amely a beszédem alatt mellettem volt, azok vérében ázott, akik vitték. Ez lett a mozgalom „vérzászlója”.
Amikor gyors menetben a „Polgári Söröző” pincéjéhez siettünk, készen álltak azok az ezrek, akik készek voltak a városban menetelni. Én a negyedik sorban meneteltem. Amikor a Ludwigsbrückét megközelítettük, a menet élére siettem. A rendőrök, akik fegyvereiket védekezésül élesre töltötték, továbbengedtek minket. A felvonulók élén maradtam. Mögöttem volt a vérzászló, és mögötte volt az első sorban Erich Ludendorff és Adolf Hitler. A menet szinte ünnepélyes volt.
Az út mindkét oldalán a falhoz támaszkodva álltak az emberek. A férfiak igen komoly, kérdő tekintettel, a nők, csecsemőjükkel a karjukon. Sokan karlendítéssel köszöntöttek minket. Örömkönnyeket lehetett látni, de az aggodalom könnyeit is amiatt, hogy valahol a halál vár valamenynyiünkre. De a közelünkben álló fiatal fiúk és lányok erőteljesen kiáltották: „Heil Hitler!”, „Heil Ludendorff!”, „Ébredj Németország!” Az ablakokból bizonyos polgárok minden megindulás nélkül figyeltek. Számukra ez a menet olyan esemény volt, amelyről az ember kíváncsiságból tudni akar, amelyből azután visszatérhet a hétköznapok üzleti menetéhez. Sok ablakba kitették a horogkeresztes zászlót, Hitler zászlaját!
Amikor a menet a Max Joseph Platzhoz ért, és azután tekintetét a Ludwigstrasséra szegezve továbbhaladt, mindenki tudta, hogy most különleges bátorságra lesz szükség: a Residenztől a Feldherrnhalléig és a Ludwigstrasse kijáratánál rendőrkordon zárta el az utat, és a rendőrök lövésre kész fegyverekkel álltak. Láttuk a veszélyt, és tudtuk, hogy mégsem lehetséges a visszakozás. Egy hatalmas mágneshez hasonló titokzatos erő mozgatott minket, és egy belső hang ezt parancsolta: Tovább! Tovább!
Revolverrel a kézben rohantam a fal felé: „Ne lőjetek! Mögöttünk van Ludendorff és Hitler!” De már ropogtak is a fegyverek. 16 halott feküdt az utca kövén. Az „örök őrhely” halottai! A horogkeresztes zászlót, amelyet a menet élén vittek, a halottak vére szentelte fel.
A fegyverek elhallgattak, és amikor az utolsó „gyilkosok” kiáltás is elnémult, rémítő csend borult az útra.
Adolf Hitler egyenes testtartással ült be az autójába, jobb kezével a sérült bal karját tartva, de mellette hordágyon egy vérző gyermek feküdt. Így hagyta el a teret, amelyen egykor emlékművet kell emelni, ezzel a felirattal: „És ők mégis győztek!”
Még ugyanennek a napnak az éjszakáján a Nürnberg felé tartó vonaton letartóztattak és egy középkori börtönbe zártak. Sok ezer ember gyülekezett a nürnbergi pályaudvar előtti téren, és amikor felszálltam a fogolyszállító járműbe, szünet nélkül kiáltozták: „Streicher Heil!” „Heil Streicher!”
Amikor a cellámban az álmatlanság hosszú óráiban fel s alá jártam, váratlanul megpillantottam egy sötét sarokban vörös krétával a falra írva: „Legyen napfény a szívedben, akár vihar van, akár hull a hó!” Boldogan szorítottam volna meg e buzdítás szerzőjének kezét! A nevetve szenvedő ősi dac újra belém költözött. És amikor később egy közeli cellából egy női hang a magányomban hallhatóvá vált, azt énekelve: „Hol virágzanak az alpesi rózsák?”, szívesen adtam volna át ennek a dalos ajkú nőnek egy csokor alpesi rózsát.
„Ön szabad! Azt a parancsot kaptam, hogy Önnek megmondjam: tüstént haza kell mennie, anélkül, hogy feltűnést keltene.” Már éppen arra gondoltam, hogy mint „fő áruló” évekig tartó börtönbüntetést kapok, amikor íme, a meglepetés! Mint egy madár, amely hosszabb időn át elszokott a szabadságtól, megpróbáltam magamat először ráhangolni a szabadságra. De azután felsiettem a kőlépcsőn, és kiléptem a börtön kapuján 1923. november 10-én éjjel. Rögtön a kiáltás: „Heil Streicher!” Néhány pillanat múlva ott álltam a boldogságtól elérzékenyült nők és férfiak között. A következő pillanatokban egy asztal mellett álltam, a „Cimbalomkert” híres termében. „Hitler él! A vér nem hiába folyt!” Azután siettem haza a gyermekekhez és az anyjukhoz.
Amikor ebédeltem, telefonon hívtak: „Az utca tele van emberekkel, és ők újra és újra az Ön nevét kiáltják!” Nem tudtam magam tovább türtőztetni, beugrottam az autómba, és a városba hajtottam, el a plakátok mellett, amelyek hírül adták a statáriumra vonatkozó rendeletet. És a kocsiból beszéltem a Königstrassén csoportosuló emberekhez. Csupán még egy szó lett volna szükséges, és kitört volna a vihar. 1923. november 11-e volt.
Landsbergben
Elmenekültem a városból. Amikor egy alkalommal újra rokonérzelmű társaimmal egy titkos tanácskozáson együtt voltam, elárultak, elfogtak és Landsbergbe hurcoltak. Itt a cellaszomszédja voltam Amann párttársamnak, Hühnlein őrnagynak és még számos más embernek.
Mivel annak a cellának a kukucskáló ablakába, amelyben Adolf Hitlert fogságának kezdetén elhelyezték, „Heil Hitler!” köszöntéssel kiáltottam be, büntetésül eltiltottak a fogház udvarán engedélyezett sétáktól. Az igazgató nem akarta megérteni, hogy egy művelt ember miként követhetett el ilyen fegyelemsértést.
A müncheni kormány azt tanácsolta a landsbergi börtönorvosnak, hogy nyilvánítsa Adolf Hitlert lelki betegnek. Az orvos vonakodott, nyugdíjba vonult, majd tisztességes emberként halt meg. Hitler ismételten megemlékezett erről a börtönorvosról, és nagy tisztelettel beszélt róla. A fogságban írta meg Adolf Hitler nagy felismerését, a „Mein Kampf”-ot.
Egzisztenciális megsemmisítés és becsületsértés
A pártokat november 9-étől feloszlatták és megtiltották nekik a nyilvános tagtoborzást. Ezért örvendetes meglepetés volt, amikor engedélyt kaptam arra, hogy 1924 tavaszán részt vegyek a bajor tartományi választásokon, és a mentelmi jog védelmében hirdethessem a nemzetiszocialista meggyőződésemet. Olyannak tűntem a magam számára ebben a Házban, mint egy csuka a meghízott pontyokkal teli tóban.
A szociáldemokrata képviselők között volt egy, aki különösen rasszistának tűnt, és akinek volt annyi bátorsága, hogy engem a parlament épületének elhagyásakor megtámadjon. Amikor a nemzetiszocialista hatalomátvétel után, 1933-ban munkanélküli lett, én szorgalmaztam, hogy számára Nürnbergben az idegenforgalomban vezetői állást juttassanak.
A zsidó Alberti-Sittenfeld 1883-ban a „Gesellschaft” folyóiratban ezt írta:
Aki veszi azt a bátorságot, hogy a zsidók ellen a harcot felvegye, attól megvonják a megélhetési lehetőséget, és állati brutalitással, alávaló eszközökkel addig harcolnak ellene, amíg az idegei felmondják a szolgálatot, vagy feladja a küzdelmet.
Kénytelen voltam hamarosan megtapasztalni, hogy az illető az igazságot ismerte be. A bajor parlamentben egy különböző színezetű és vallású többség összefogott; és a mentelmi jogomat felfüggesztették, hogy a kormányzat állásvesztéssel járó büntetésemet szorgalmazhassa. Ezt követôen a fegyelmi bíróság, amely maga is kényszer alatt állt, elbocsátott a tanítói állásomból. Az ítélet indoklása nagyon tisztességtudó volt.
Az államügyész ismételten „istenkáromlással és vallási vétséggel” vádolt. A zsidók elérték, hogy a keresztény hitvallás védelméről szóló jogszabályt rájuk is alkalmazzák, amiből az következett, hogy a zsidó FAJ elleni harcom vallási vétségként lett értelmezhető és büntethető. Először pénzbüntetésre, majd szabadságvesztésre ítéltek.
Voltak bírók, akiken látni lehetett, hogy szenvednek, amikor a jogszabálytól kényszerítve engem elítéltek. Számos ítéletben elismerték politikai harcom tisztaságát.
Az egyik legnagyobb perem alkalmából, amelyen helyt kellett állnom, az ellenfelem egykor nagyon kiemelkedő és a demokráciában nagyon megbecsült személy volt. A Müchener Muster szerint az ellenfelem egy kézzel írt levélben az államügyésztől azt követelte, hogy engem hivatalos határozattal lelki beteggé nyilvánítsanak. Egy kishivatalnoknak lehet köszönni, hogy az ördögi tervet kellő időben megtudtam. Egy röplapon nyilvánosságra hoztam, és ezzel keresztülhúztam ellenfelem számítását. De az államügyészt, aki engem ebben a perben „közösségre veszélyes személynek” nevezett, és ezzel a hírhedt 52.§-ra célzott, a hatalomátvétel után Bambergben bírósági elnökké előléptetni javasoltam.
 |
Mivel a megvesztegetési kísérletek eredménytelenek maradtak, a becsületsértés eszközét vetették be ellenem. Egy munkanélküli személy becsületsértési per keretében kijelentette, hogy én az ő elvált feleségével szexuális viszonyt folytattam. Az asszony viszont tanúsítani tudta, hogy engem a bírósági teremben ismert meg. A rágalmazót elítélték.
Amikor egyszer újra börtönben ültem, az ügyvédem átnyújtott nekem egy röplapot, amelyet városszerte terjesztettek, és amely azt állította, hogy az első világháború alatt egy francia tanítónőt megerőszakoltam, amit e hír terjesztője látott. A becsületsértési per során a röplap írója esküvel erősítette meg az állítását. Nyilván arra számított, hogy az általam állítólag megerőszakolt francia nőt ennyi idő után nem lehet kinyomozni és tanúként beidéztetni. Az ügyvéd eleget tett a kérésemnek és büntetőeljárást kezdeményezett rágalmazóm ellen hamis eskű̈ címén. Az immár meglehetősen idős tanítónő a tárgyaláson kijelentette, hogy engem soha életében nem látott, velem nem beszélt. A rágalmazót elítélték. Kiderült, hogy ez az ember júdáspénzért rágalmazott meg: 30 márkát kapott érte! Hasonlóan ahhoz, ahogyan egykor Iskarióti Júdásnak is kifizették a 30 ezüstpénzt! De az újságok, amelyek korábban a rágalmat nagy hűhóval egész Németországban elterjesztették, elmulasztották, hogy a vétkes rágalmazó elítéléséről tudomást vegyenek. Az, hogy ezek az újságok milyen érdeket szolgáltak, ebből a magatartásból világosan kitűnik.
Még más módon is ki akarták készíteni az idegeimet. A zsidóság egyik képviselője a nürnbergi rendőrségnél szolgáló állítólagos bizalmasának elárulta, hogy egyesek azon fáradoztak, hogy Németország különböző részein megtartott gyűléseimen egy bizonyos odaküldött Eszter engem behálózzon.
Tucatszámra terjesztették az olyan röplapokat, amelyeken újra meg újra perverz szerelmi életemre utaltak. Végül azzal próbálkoztak, hogy homoszexualitással és „gyermekek megrontásával” vádoljanak.
A becsületsértési akciók voltak a legsúlyosabbak, amelyeket 25 évnyi felvilágosító harcom során el kellett viselnem. Ellenségeim számára nagy meglepetés volt, hogy az idegeim nem mondták fel a szolgálatot és a munkatársaimat újra meg újra további küzdelemre szólítottam fel. A harc folytatódik!
De egy utolsó eszközt is be kellett ellenem vetniük: a gyilkossági kísérletet! A Gondviselés jóságának köszönhetően az ilyen kísérleteket is túléltem, így pl. 1921-ben, amikor az egyik előadói körúton a vonatból kiszálltam, majd az előadóteremben, valamint az utcán, továbbá a késő esti órákban annak a bérháznak a bejárati ajtajánál, amelynek a negyedik emeletén laktam. A nekem szánt golyók mind a négy esetben célt tévesztettek.
Mindamellett az ellenem irányuló rágalomhadjáratból pozitív propagandisztikus hatás is származott: ott is érdeklődőkkel telt előadótermekben tudtam beszélni, ahol erre nem számítottam. Olyan embereket hozott hozzám hallgatóként ez a propaganda, akiket csak a kíváncsiság tudott kiragadni a lustaságukból.
A harc folytatódik
A bíró mélyen megrendült, amikor Adolf Hitler odakiáltotta neki, hogy vádlotttársainak visszaadhatják a szabadságot, mivel ő egyedül vállalja a teljes felelősséget mindazért, ami történt. Kilenc hónap után „próbára bocsátással” ő is elhagyhatta a landsbergi börtönt.
A szónoklást Münchenben még megtiltották neki, ezért Nürnbergbe jött. Leírhatatlan ünnepléssel fogadták, és a várost képviselő küldöttség a kíséretébe szegődött. Amikor a „Deutscher Hof” szálloda előtti üdvözlő tüntetés nem akart véget érni, és a német himnuszt újra és újra elénekelték neki, mélyen megindult. Mindig újra kinyitotta az ablakot, és hálásan köszöntötte a tömeget. Amikor nekem kezet nyújtott, ezt mondta: „Csak egy Nürnberg létezik.”
A franciák betörése egész Németországot mélységes izgalomba hozta. A fehér és fekete katonák által elkövetett embertelenségekről szóló hírek napról napra gyűltek. A német ifjúság legjobbjai (az első világháború önkéntesei és azok is, akik abban az időben életkoruk miatt még nem lehettek önkéntesek) a megkínzott területre siettek. De mindegyiküket felülmúlta hősiességben Leo Schlageter, aki a Düsseldorf melletti mezőn francia golyó által halt hősi halált. A francia katonasággal szövetkezve a zsidó kommunista vezetők a berlini marxista kormányzati személyekkel titkos egyetértésben titkos felkelést szerveztek a Birodalom meg nem szállt része ellen. A német szabadcsapatok leverték a felkelést.
De a meg nem szállt Németországban újra és újra fellángoltak a lázongások. Tömeges sztrájk tömeges sztrájkot követett. A munkanélküliség iszonyatos méreteket öltött. A munkanélküliek közel 8 milliós sereget alkottak. A házak, amelyekben a munkanélküli segélyüket kapták, zsúfolásig megteltek. Szidalmak és átkozódások fenyegették azokat, akik segíteni akartak, de nem tudtak.
 A nürnbergi bíróság előtt |
Mivel zsidó oldalon tudták, hogy a nyilvánosság milyen érzékenyen reagál a vallás ellen elkövetett bűncselekményekre, zsidó temetők meggyalázását találták ki, és ezeket futószalagon közhírré tették. Nem volt olyan hét, amikor ne adtak volna hírt felforgatott sírkövekről, és tettesként a „horogkereszteseket” gyanúsították meg. A „horogkeresztesek” az akkori politikai rendőrségnek szabad prédái voltak, és a politikai rendőrség zsidókat kiszolgálni kívánó buzgalma számára bizonyosan „nácik” lettek volna a tettesek, ha konkrét személyüket bizonyítani tudták volna. Nem volt nehéz felismerni, hogy melyik oldalon kellett volna a „sírgyalázókat” keresni és megtalálni.
Frankföld egyik helységében 1933 után egy magas beosztású pártvezetőnél – lelkiismeret-furdalásától gyötörve – egy szociáldemokrata munkás jelentkezett, aki közölte, hogy a vörös újságtól a nemzetiszocialisták nyakába vart „sírgyalázást” zsidó felszólításra ő követte el. Ilyen alávaló eszközökkel törekedtek tehát a harc időszakában egyre erőteljesebben növekvő nemzetiszocialista mozgalmat a vallás tekintetében érzékeny közvélemény előtt lejáratni.
Tömegfelvonulások az utcákon! Tömegtüntetések köztereken! Itt a zendülés vörös zászlaja, ott a horogkeresztes zászló! Itt a kommunista, ott a nemzetiszocialista. Horst Wessel egyike volt a Kuhn zsidónő bandája által Berlinben meggyilkolt személyeknek! A Horst Wessel-dal a reménykedő németek millióinak ajkáról szállt az ég felé! Számos párt létesült! Választás választást követ! Minden maradt a régiben.
1927-ben birodalmi pártnap volt Nürnbergben. A régi császárság Birodalmi Gyűlésének városa a nemzetiszocialisták ünnepi helységévé lett. A hívők reménye növekszik, de a tévútra vezetettek győlölete határtalan. Német a német ellen. A meggyilkoltak és megcsonkítottak száma nagy és egyre nagyobb. Isten az Égben, hol maradtál?
Adolf Hitler a nép vezére lesz
1933. január 30. A Brandenburgi kapun keresztül menetelnek az SA és az SS ezredei. Menetelnek zászlóikkal a Birodalom meghódított fővárosának örömujjongása közepette. Az ősz tábornagynak és az első világháború őrvezetőjének szemei némán és a szívükben mégis oly hangosan szemlélik a gyönyörű eseményt. Valóság ez, vagy álom?
A potsdami helyőrségi templomban szólnak a harangok. A Nagy Király kilép a sírboltjából, és megáldja a végbemenő csodát: von Hindenburg tábornagy, szövetségi elnök fogadja kancellárjának, Adolf Hitlernek hűségesküjét. Németország felébredt!
1933. május 1. A tempelhofi mező emelvényéről a magányos fa mellett beszédet mond a Birodalom kancellárja, a német nép Vezére. A felvonult német szellemi és fizikai dolgozók millióinak lelkéhez szól, és kéri a népét: „Adjatok nekem négy évet!”
A nép megadja neki az időt. A kohókat üzembe helyezik. A gyárakban dolgoznak a gépek, és 8 millió munkanélküli visszatér a munkájához! De a paraszt is kitépte magát „Júda kezéből”, szárba szökken a vetés! Mélységes boldogító érzés ragadja meg az egész német népet.
Joseph Göbbels, a Führer nagy segítője, a genfi Népszövetségben hírül adja a német nép akaratát: a német nép újra szabad akar lenni, amilyenek egykor az atyái voltak. Fegyvereket kovácsolnak. A Reichswehr lesz az új népi hadsereg magva. Első zászlóaljai bevonulnak a Rajna szégyenzójánába. A Saar-vidék visszatér a Birodalomba. De keleten még égetően fájó sebek vannak: a keleti országrészhez vezető hidat egy kegyetlen diktátum kettévágta, ezért ez az országrész békés megegyezésre vár a németek és a lengyelek között.
És mindenekfölött érvényben van a „nürnbergi törvény!”
A nürnbergi törvény
Minden népnek joga és kötelessége, hogy olyan törvényeket hozzon, amilyeneket a saját fennmaradása érdekében szükségesnek lát. Mózes, a zsidó nép vezére annak a háborúnak a kezdetén, amely az Ígéret Földjét, Kánaánt a zsidók prédájává tette, ezt a törvényt hozta:
Azon ország népének, amelybe jöttök, ne adjátok lányotokat feleségül, és idegen nép lányait a fiaitok ne vegyék feleségül.
Mózes e törvénye tehát megtiltotta a zsidó vér keveredését az idegen népek vérével, és ezzel biztosította azt, hogy a zsidó örökség átöröklés folytán ne kerüljön idegen kézbe, és a tipikusan zsidó testi-lelki sajátosságok örök időkre fennmaradjanak. Ez a törvény tehát a zsidó faj fennmaradásának védelmi törvénye.
Kánaán meghódítása után történt, hogy sok zsidó már nem tartotta tiszteletben a mózesi faji törvényeket. A meghódított népek lányait feleségül vették, és velük gyermekeket nemzettek. Az ilyen zsidók utódainál azzal lehetett számolni, hogy bennük a sajátosan zsidó testi és szellemi jelleg eltűnik. Ezdrás zsidó pap Mózes törvényét felújította, és ezzel a zsidó fajt önnön eltűnésétől megóvta. Miként Ezdrás könyvének 9. és 10. fejezetben erről beszámol, ez a zsidó pap összehívott egy népgyűlést, amelyen a törvény megszegését, mint súlyosan rossz cselekedetet és Isten elleni bűncselekményt ostorozta (Ez 9,5-6):
Mivel ilyeneket hallottam, kiterjesztettem kezemet az Úrhoz és így szóltam: „Istenem, szégyellem magam, és nem merem felemelni arcomat hozzád, mivel gonoszságaink megsokasodtak fejünk
felett, és bűneink az égig növekedtek.”
Megszólalt ekkor Sekenja, mint a népgyűlés szónoka (Ez 10, 2-3):
Hűtlenek lettünk Istenünkhöz… elbocsátjuk mindezeket a nőket szülötteikkel együtt.
Miután Ezdrás megeskette őket, „hogy e szavak értelmében kell eljárniuk” (Ez 10,5), megkezdődött minden idők legnagyobb tömeges elküldése.
Mindazok, akik a zsidók közül nemzsidó nőket vettek feleségül, elbocsátották feleségüket és gyermekeiket a zsidó nép közösségéből!
Nem ismeretes, hogy abban az időben volt-e olyan rendszer, amely a feleségek és a gyermekek ily tömeges elbocsátását embertelennek nyilvánította, és az elűzöttekért minden hatalmi eszközének alkalmazásával harcba szállt volna.
De Ezdrást a zsidóság joggal ünnepli, mint egyik legnagyobb papját és vezérét. A mózesi fajvédelmi törvény megújításával megmentette a zsidóságot a pusztulástól. Az egyiptomiak, a perzsák, a görögök és a rómaiak csupán a történelem szereplői, mivel a vérüknek más fajokkal való keveredését törvényileg nem korlátozták. De a zsidó nép fennmaradt, él még ma is, és a XX. század folyamán elérte legnagyobb győzelmét: a világuralmat!
 Streicher mint nürnbergi fogoly, talán épp a végrendeletét írja |
Noha a zsidók aggályosan vigyáznak arra, hogy a Mózestől adott és Ezdrástól felújított védelmi törvényük fennmaradjon, a német nép védelmére kibocsátott „nürnbergi törvényt”, mint a zsidóság és a „demokratikus szabadság” elleni támadást ellenzik. Az a tény, hogy a zsidók a „nürnbergi törvény” hatályon kívül helyezését követelték a szövetséges hatalmak kormányaitól, és azt el is érték, mutatja, hogy máris milyen nagy hatása volt ennek a törvénynek a világtörténelemre.
Háború és háborús bűn
A második világháború átvonult Európa felett. A Führer halott. A Nagynémet Birodalmat összezúzták. A német városok romokban hevernek. A német nép ellenségei kamatrabszolgaságának jármába került. Az első világháborúhoz hasonlóan angol, amerikai és orosz katonák voltak a végrehajtók. De kik a valóságos győztesei ennek a háborúnak? Azok a népek, amelyekből ezek a katonák származtak?
A Führer 1933-as hatalomátvétele jelzés volt a világzsidóság számára, amelynek sajtója bojkottra uszított Németország ellen. Németország válasza 24 órás bojkott volt a zsidó kereskedelem ellen 1933. április 1-én. Egy zsidó sem veszítette el akkor az életét, és egy zsidó kereskedés sem rongálódott meg. A pártvezetőség által elrendelt, és az én vezetésem alatt végbemenő ellenbojkottnak arra kellett figyelmeztetnie a világ zsidóságát, hogy a nemzetiszocialista Németországgal párviadalban áll. A világsajtóban attól az időtől kezdve újra és újra gyűlölködő támadások láttak napvilágot a nemzetiszocialista Németország ellen. Félreérthetetlen, hogy ennek a megszakítás nélkül folytatott világméretű propagandának azt a véleményt kellett állandósítania, hogy a nemzetiszocialista Németország léte veszélyt jelent más népek számára. Különösen világosan fejezte ki magát a Franciaországba emigrált zsidó író, Emil Ludwig (Cohn) a zsidó kívánságokról és szándékokról a „Les Annales” időszaki folyóiratban:
Hitler nem akarja a háborút, de rákényszerül
Egy olyan időben, amikor Európában még senki sem gondolt arra, hogy lesz vagy lennie kell egy második világháborúnak, gróf Potocky, Lengyelország követe az USA-ban azt írta a varsói kormánynak, hogy azt a benyomást szerezte: befolyásos washingtoni zsidók egy új világháborút készítenek elő. (Lásd a német Fehér Könyvet.)
 Akasztás után |
Minden népet el kell emésztened.
[Isten nem úgy értette, ahogy a zsidók ma is értik, vagyis nem a világ összes népére – a ford.]
A második világháborúban a nemzetiszocialista Németország legyőzésével a világzsidóság történelmének legnagyobb győzelmét érte el.
A Führer él
A Führer nem halott! Tovább él Istenhez közeli lelkének alkotásaiban. Túléli azok életét, akiket arra kárhoztatott a sors, hogy nem értették meg a Führert, amíg élt. Őket eltemetik és elfelejtik. De a Führer szelleme tovább hat az időre, rabszolgává tett népére és a félrevezetett emberiség megszabadítója lesz.
Záró megjegyzés
Egy zsidó börtönigazgató azt mondta nekem: tetszik neki, hogy a meggyőződésem mellett a táborban is, amelyben fogva tartanak, változatlanul kitartok. Az, ami annál a zsidó börtönhivatalnoknál csodálatot váltott ki, aki a tiszteletnyilvánításával a saját tisztességes érzületét akaratlanul is hírül adta, számomra magától értetődő dolog. Gazember lennék, ha olyan pillanatban, amikor az ellenség kezében vagyok, feladnám a meggyőződésemet, amelyet 25 éven keresztül vallottam. Ez a meggyőződés összhangban van a cionista vezér Theodor Herzl követelményével is:
Ameddig a zsidók arra kényszerülnek, hogy más népekkel együtt éljenek, az antiszemitizmus is tovább létezik. A népektől hőn óhajtott világbéke csakis akkor valósulhat meg, amikor a világzsidóságnak is része lesz egy nemzeti otthonban.
Mondorf, 1945. augusztus 3.
Az internáltak háza.
Az internáltak háza.
Julius Streicher
...
...
(Ford.: Tudós-Takács János)
[Szittyakürt, 2008. május és 2008. június]
[Szittyakürt, 2008. május és 2008. június]
+++
Megjegyzés:
Julius Streichert a Nürnbergi Katonai Törvényszék kötél általi halálra ítélte, és 1946. október 16-án kivégezték. A per folyamán végig bátran viselkedett, és elveiből egy szemernyit sem engedett. A halála előtti percekben, az akasztófa alatt is Hitlert éltette. A zsidóság jövőjével kapcsolatos jóslata azonban tévesnek bizonyult. Vele ellentétben Hitler már a Mein Kampfban prófétai meglátással kifejtette, hogy mi történik akkor, ha a zsidóság egy önálló hazát kap:
Miközben a cionisták a világgal azt próbálják elhitetni, hogy a zsidóság népi önrendelkezése egy palesztinai önálló állam megalapításában kielégítésre találna, a zsidók ismét becsapják a buta gójokat, mégpedig a legravaszabb módon. Egyáltalán nem arra gondolnak, hogy egy zsidó államot azért építsenek fel Palesztinában, hogy azt maguk belakják, hanem csak azt kívánják, hogy nemzetközi garázdálkodásuknak olyan szervezeti központja legyen, amelyet saját felségjoguk alatt szerveznek, és kivonnak a többi állam beleszólási joga alól. A leleplezett szélhámosok menedékhelyét és a jövő zsiványainak főiskoláját akarják megteremteni.
Az idő mindmáig a Führert igazolta!
