(Az irodalmi Nobel-díjas, egykori Gulág-lakó Alekszander Szolzsenyicin fentebb kiposztolt fotójához tartozó szöveg fordítása:

„Meg kell érteni: az Oroszországot megkaparintó bolsevikok nem voltak oroszok. Gyűlölték az oroszokat. Gyűlölték a keresztényeket. Etnikai indítéktól sarkalva kínoztak meg és mészároltak le több millió oroszt fikarcnyi megbánás nélkül. Ez nem túlozható el. A bolsevizmus követte el minden idők legnagyobb emberi mészárlását. Az a tény, hogy a világon a legtöbben nem tudják ezt és nem törődnek ezzel a legóriásibb bűnnel, annak bizonyítéka, hogy a globális média az elkövetők kezében van.”)

*             *             *

A „Véralgebra bosszúja a gyűlölet ellen – Magyar és nemzetközi komédia vagy tragédia?” címmel jelent meg a Magyar Nemzet 2001. március 21-i számában az a cikkem, amely bemutatja, hogy a nemzetközi visszhangot is kivált eredeti Véralgebra-cikk forrása egy „politikailag korrekt” kötetben lévő két tanulmány tömörített fordításából áll, mint már jeleztem az eredeti cikk itt, november 24-én megjelent poszt bevezetőjében.

A kötet Alan S. Rosenbaum és Israel W. Charny szerkesztésében és ajánló előszavaikkal 1996-ban jelent meg “Egyedi-e a holokauszt? Az összehasonlító népirtás távlatai” című kötetben. A tömörítve fordított két tanulmány szerzője Ian Hancock és David E Stannard professzorok.

A Magyar Nemzetben megjelent cikk:

 

x             x             x

A VÉRALGEBRA BOSSZÚJA A GYŰLÖLET ELLEN

 

Magyar és nemzetközi komédia vagy tragédia?

 

Lovas István

                                                                                                             

 

A Tel-Avivi Egyetem Stephen Roth Intézetének az antiszemitizmussal és rasszizmussal foglalkozó, 1999/2000-re vonatkozó tanulmánya Magyarországot is sorra veszi. A jelentésnek A holokauszthoz és a náci korszakhoz való viszonyulás c. alfejezetében két név olvasható. Mármint a mérleg negatív serpenyőjében. Elsőként az enyém, másodikként Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadóé, akit a jelentés „Le Pen legragyogóbb magyarországi tanítványának” nevez. A mérleg jó oldalán Tamás Gáspár Miklós és – néhány sorral lejjebb – Haraszti Miklós. Schmidt azért került a szégyentáblára, mert kijelentette… E három pont egy értelmetlen, csonka, feltételezhetően a szerkesztésnél összecsúszott angol mondat helyett áll (szószerinti „magyar” fordításban: Schmidt kijelentette, többek közöttMagyar Hírlap, ahol Schmidt nézetei ellen irányuló egyik legerősebb támadást intézte november 15-én Tamás Gáspár Miklós, a jól ismert filozófus és közszereplő).

 

Elképzelhető, hogy így az olvasó immár soha nem tudja meg, miért veszett el Schmidt Mária tisztessége a Roth Intézet, illetve itteni informátorai szemében. Tamás és Haraszti közül az előbbi azért került fel a dicsőségtáblára, mert, mint látható, Schmidt Máriát „helyre tette” a Magyar Hírlapban. Sejthetően azon kijelentésére reagálva, amit Schmidtnek tulajdonítottak, hamisan. Haraszti azért lett jó példa, mert a New York Times-ban Magyarországot és egész térségünket „óvta” (na mitől? – igen attól) a „szélsőjobboldali” és hasonló (populista) veszélyektől.

 

A rám vonatkozó rész elsősorban a Véralgebra c. cikkemet emeli ki, amely 1999-ben jelent meg a Népszabadságban és amely hatalmas vitát váltott ki nemcsak Magyarországon, hanem Franciaországban és más nyugati országban, olvasható a kiadványban. A jelentés a cikk ismertetésénél szándékosan vagy véletlenül tévesen írja, hogy a Véralgebra „hangsúlyozta a kommunista vezetők zsidó eredetét”.

 

Jelentem: nem hangsúlyozza. Jelentem azt is, hogy az antiszemitának minősített cikknek nem én vagyok a szerzője. Az egész Véralgebra-ügy minden képzeletemet felülmúlóan sikerült, a cikket támadóit most oly kínos helyzetbe sodró becsapás volt, amely mögött több szándék húzódott.

 

A cikk szó szerinti fordítás – a „honosítás” hitelesebbé tételére beiktatott, főként néhány magyar vonatkozású név vagy utalás kivételével – egy 1996-ban megjelent tanulmánykötetből, amelynek két szerkesztője Alan S. Rosenbaum és Israel W. Charny. Utóbbi a magyarországi antiszemitizmust nagy figyelemmel kísérő Stephen Roth Intézettől egy kőhajításnyira fekvő felsőoktatási intézményben, a Jeruzsálem Egyetemen a lélektan és családterápia tanára. Valamint az ezen egyetem keretében működő Holokauszt és Népirtás Intézetének ügyvezető igazgatója.

 

 

Az ötlet

Már jó ideje polcomon volt az Alan S. Rosenbaum és Israel W. Charny szerkesztésében és ajánló előszavaikkal megjelent „Egyedi-e a holokauszt? Az összehasonlító népirtás távlatai” c. kötet, amely az amerikai Westview Press kiadónál jelent meg 1996-ban. Ebben egyetemi tanárok vitáznak arról, hogy egyedi volt-e a holokauszt. Abban természetesen mindegyikük megegyezett, hogy logikailag nem lehet valamiről kijelenteni, hogy egyedi, mielőtt nem hasonlítják össze mással. Vagyis: aki valamiről azt állítja, összehasonlíthatatlan, szükségszerűen összehasonlít. (Az elemi logikát ily mértékben elvető, felvilágosodás-ellenes, obskurantista pozíció a mai világban a jelek szerint Afganisztánon kívül csak Magyarországon tartható.) Ennek tesztelésére született a kötet, amelyben a szerzők számos népirtást vizsgáltak (az amerikai indiánok kiirtásától az örmény népirtásig) és vonták le a következtetést. Egy részük úgy vélte, a náci népgyilkosság egyedi, egy részük úgy, hogy nem. Ismét egy részük állította: minden népirtás egyedi, ill. minden népirtás azzá tehető, ha az „egyediség” ismérvét az „egyediség” prekoncepciójának megfelelően választjuk ki.

 

Magyarországon ekkor természetesen még A kommunizmus fekete könyve kiadása előtt voltunk. Abban a légkörben – noha szinte tegnap volt – csaknem lehetetlennek látszott, hogy egy ilyen „tabutörő” eszmét be lehessen vinni a köztudatba. Azóta – amiben a Véralgebra által kiváltott polémia tagadhatatlanul segített, hiszen parázs vitát váltott ki az összehasonlítás és egyediség terén – a helyzet gyökeresen megváltozott. A lényeg: kerestem, miként tudnám minél többeknek elérhetővé tenni a Rosenbaum-kötetben foglalt tanulmányok közül a nálunk legprovokatívabbnak tekinthető írásokat. Ha ugyanis ismertetésük összefoglalva jelenik meg egy jobboldali lapban, akkor – ismerve a magyar sajtó mechanizmusát – az lehet ugyan néhány hetes szenzáció az olvasók egy korlátozott részénél, de a nagyközönségre semmiféle következménnyel nem járhat.

 

1999 januárja vége felé egy véletlen juttatta eszembe, hogy van még egy út. Felötlött, hogy amikor évekkel ezelőtt az Új Magyarországban megjelent fordításomban egy olyan Forbes-cikk, amely élesen Soros-ellenes volt, méghozzá fél nappal az eredeti amerikai megjelenés előtt (ez jutalom volt, amiért dokumentumokat fordítottam az amerikai üzleti élet igen befolyásos magazinja írójának), az SZDSZ körüli értelmiség – mint megtudtam akkor a megjelenési utáni napokban – arra gyanakodott, hogy a cikk szerzője tulajdonképpen én vagyok. (Most a Jane’s Intelligence Digest „zámolyi” cikkének a szerzője is én lettem.)

 

Azt, hogy a mértéktelen gyűlölet elhomályosítja a gondolkodást, mindig is tudtam, de akkor döbbentem rá, hogy csodákra is képes.

Próbáljuk meg a fordítottját, gondoltam. Én leszek a „szerzője” két olyan tanulmánynak, amely mögött hatalmas, történészi kutatómunka van. Ha azok, akik feneketlenül gyűlölnek, a Forbes-cikkről is azt hitték, az én írásom, hogyne hinnék el, ha egy olyan esszé jelenik meg, amelyhez még a nevem is adom? És ha a Népszabadság – mert természetesen az ország vezető napilapját szemeltem ki – megjelenteti, a szellem, az összehasonlító népirtás szelleme itt is kiszabadul a palackból. (Akkor már Nyugaton annyira kiszabadult, hogy tanszékek működtek a témában, mint például a Charnyé.) És kinyílik az a szelep, amelyet az feszített, hogy éppen egy olyan országban akadályozták meg a szabad vitát, amely mindkét totális rendszernek az áldozata volt és amely a népirtás-összehasonlítás „természetes” talaja.

 

Egy további, nem kevésbé fontos célom az volt, hogy miután a balliberális oldalon az előre kiszámítható emberek prominensen azonosítják magukat, bejelentem: íme, kiket neveznek holokauszt-relativistáknak és –tagadóknak. Mert a várható vádak jellegében biztos voltam. Így a projekt sikerében is.

 

A visszhangot, a botrányt jól számítottam ki. Azt is, hogy kik reagálnak. De a hullámok méretét és időtartamát alábecsültem. Nem gondoltam, hogy határainkon messze átcsapnak és hogy még két évvel az eredeti közlés után sem csillapodnak. De egyszer az elégedettségnek is véget kell vetni. A gúnyos nevetés sem tarthat örökké. Nem is szólva arról a türelmetlenségemről, hogy a gúny tárgyait szembesítsem politikai indíttatású gyűlölködésük leleplező bizonyítékaival. És azzal a ténnyel, hogy hazájukat hazugságok árán is képesek gyalázni.

 

A technika

 

A tömörítve lefordított egyik tanulmány szerzője Ian Hancock, aki a texasi Austin egyetemén nyelvészetet és angolt tanít, valamint a Nemzetközi Roma Unió ENSZ részéről delegált képviselője. A másiké David E. Stannard, aki a Hawaii Egyetemen az amerikai tanulmányok professzora és az amerikai indiánok kiirtása történetének egyik szaktekintélye.

A két esszét egyetlen nap alatt eggyé gyúrtam, de vigyáztam a kivett mondatok szöveghű fordítására, felkészülve a későbbi önleleplezésre, hiszen — potenciális vádlóimat ismerve — ellenkező esetben a filológia vizére evezve oldalakon igyekeztek volna bizonygatni, hogy mégiscsak én vagyok a szerző.

Majd a szöveg elé írtam egy Petri strófát (Hogy nem voltak képesek előrelátni,/hogy ők a fasizmus előfutárai?/Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.), és a bevezető mondatokban aktualizáltam úgy, mintha az írás pusztán ad hoc reagálás lenne a Népszabadság január 4-én megjelent egyik cikkéhez. Ez volt a trükk legrázósabb része. Attól tartottam ugyanis, hogy egy szakmáját valamennyire is értő társadalomtudós egy villanás alatt átlát a szitán, vagyis hogy egy ilyen mennyiségű adattal alátámasztott tanulmányt nem lehet néhány hét alatt összeállítani. De szerencsém volt. A gyűlölet ereje határtalan. A tervről – a kényszeres locsogás Magyarországán vagyunk – legjobb barátaimnak sem beszéltem, csaknem két éven át.

 

A fordítás elkészítése után felhívtam Tamás Ervint, a Népszabadság nekem egyébként nagyon rokonszenves második emberét, és felajánlottam az írást. Azt mondtam, semmi kockázat: ha nem tetszik neki, megjelentetem a Demokratában.

 

A gyötrelmes vajúdás a lapnál január 20-tól mintegy másfél hónapig tartott. Eötvös Pál, a lap főszerkesztője többször is átírta azt a kísérő szövegét, amellyel indokolta a közlést. Mivel cikke helyet vett el az eredetileg egy teljes oldalra szánt írásból, engedélyemet kérték a meghúzásra. A húzásokban közösen egyeztünk meg. A megállapodás szerinti vágásokhoz a Népszabadság a legkorrektebben tartotta magát.

 

Az írás végül 1999. március 5-én, pénteken jelent meg, a néhai Bossányi Katalin, volt MSZP-s képviselő Érvek, Vélemények rovatában, Véralgebra és a holokauszt címen az eredetileg általam adott Véralgebra és a holokauszt egyedisége cím helyett,

Eötvös Egy közlésről címmel írt indoklása fölött. Ebben azt írja, hogy tanulmányom „…meg is haladja azt a határt, amiért Európa bizonyos országaiban ma büntetőeljárást indítanak a szerző és a szerkesztő ellen is”. Ezt követően meg is nevezi Németországot és Ausztriát „…ahol Európában feltehetően büntetőeljárást indítanának a ’Véralgebra’… szerzője és a közzétevő szerkesztő ellen…”. Szegény Rosenbaum, szegény Charny. És szegény Eötvös.

 

 

Krónika

 

A cikk megjelentetése súlyos válságot okozott a lapnál. Bossányi Katalin, az írás közzétételét ellenző rovatvezető, beadta lemondását. Eötvös Pál nem fogadta el. Az ott dolgozók jó része szerint Eötvös hatalmasat hibázott cikkem közlésével.

 

Majd megindult a tiltakozások áradata. Egy hétvégi lázas szervezést követően március 8-án, hétfőn jelent meg 72 aláírással egy petíció, amely szerint a cikk túlmegy azon, „ami vállalható”. Az aláírók között volt Csepeli György, Haraszti Miklós, György Péter, Petschnig Mária Zita, Kéri László, Bauer Tamás, Ripp Zoltán, Vitányi Iván, Litván György, Vásárhelyi Miklós, Szalai Erzsébet, Völgyes Iván, Gombár Csaba, Várhegyi Éva, Konrád György, Farkasházy Tivadar, Szabó Miklós, Heller Ágnes, Szalai Pál, Ágh Attila, Popper Péter, Jancsó Miklós, Eörsi István, Marx József, Lévai Júlia, Szilágyi Ákos, Levendel Ádám, Radnóti Sándor, Vásárhelyi Mária, Pomogáts Béla, Szvák Gyula, Krausz Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Bodor Pál, Földes Anna, Vámos Tibor, Molnár Péter és Furmann Imre.

 

És két olyan ember, aki „kilógott a sorból”. Kasza László, volt kollégám a Szabad Európa Rádiónál, akivel soha nem értettünk egyet politikailag, de tudtam, hogy soha, semmit nem ír alá, valamint Matolcsy György.

 

Kaszát aznap hívtam. Ausztriában, a kocsijában értem el. „Mit írtam alá?” – kérdezte Kasza. Nevét aláhamisították.

 

Matolcsy Györggyel néhány nappal később futottam össze. „Nem az a szöveg jött le, amit nekem mutattak” – mondta. „Akkor, ugye helyesbít?” — kérdeztem. „Persze” — mondta. Éreztem, hogy nem teszi meg. Ezért a Demokratában azt a nagyon csúnya mondatot írtam le róla, hogy egy ilyen ember komoly karriernek néz elébe. Ezúton kérem most bocsánatát, hogy kajánságból írt jóslatom — természetesen csak formailag — bevált.

 

Voltak nagyon sokan, akik nem értették, miért lenne a cikk holokauszt-relativizáló, netán holokauszt-tagadó. Mint Dr. Szerdahelyi Szabolcs, a Deport ’56 elnöke, aki, mint írta a Népszabadságnak tárgyilagos és hűvösen angolszász stílusban március 8-án átfaxolt nyílt levelében, cikkem pusztán vitára ingerlő. Egyben javasolta Eötvösnek, folytassa velem a vitát a MÚOSZ-ban. Szerdahelyinek a párbeszédre felhívó levelét a megfélemlített és a balliberális szerzőinek bojkottjától és így a lap csődjétől erősen tartó elnök nem közölte. Közölt viszont egy sor tiltakozó levelet és cikket. Elsőként Dr. Feldmájer Péterét, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (MAZSIHISZ) elnökéét. Ő a „hetvenkettekkel” szemben úgy látta, jó volt közölni a cikket, mert így lelepleződnek azok, akik „megpróbálják szalonképessé tenni a második világháború szörnyűségeit, tisztára mosni a fasiszta államok hadserege által elkövetett szörnyűséges cselekedeteket…”.

 

Az első esszét Révész Sándor, az SZDSZ testvérintézményének, a Beszélőnek korábbi főszerkesztője írta. Ma már ő a Népszabadság Érvek, Vélemények rovatának szerkesztője. Révész szigorúan megrótta Eötvöst, hogy Bossányi akarata ellenére közölte a cikket. Írása lényege: a szerző – vagyis a két Rosenbaum-tanulmány szerzője – szalonképtelen, Hitler problémájával (? – sic) azonosítja magát, és még vitatkozni sem érdemes vele. Ezt háromnegyed kolumnán fejtette ki. Feldmájer nyílt levele után négy nappal a MAZSIHISZ fizetett hirdetésben már, elnökétől eltérően, elítélte a közlést. (Egy róka, két bőr.)

 

A tévéállomások is beszálltak a Rosenbaum-kötet esszéinek elemzésébe. Az értelmi képességei korlátjait nem túlzottan ismerő Szilágyi János szerint azok arról szóltak, hogy „a holokausztot nem kell komolyan venni”. Bánó András a Nap-keltében a tanulmányok fordítóját — „szerzőjét” — nem, de Eötvös Pált, Kéri Lászlót és Furmann Imrét hívta meg. Itt Kérinek kicsúszott a száján, hogy a balliberális szerzők a Népszabadság bojkottjára készülődtek: „Mindenféle más társaságokban is erről beszéltek. És mindenki akart írni egy levelet Eötvös Palinak, hogy ők ezek után a maguk részéről be fogják fejezni a Népszabadsággal az együttműködést.”

 

Szilágyi szerint a kétmondatos tiltakozó levelet „igazi profik írták” – noha Ungvári Tamás korábban arra panaszkodott, hogy annak sem nyelvtanilag, sem logikailag „se füle, se farka”. Ez a panasz az Élet és Irodalom teljes oldalt betöltő, átkozódó jelzőkben tobzódó cikkében olvasható, amely Unabomber a Népszabadságban címen jelent meg. Szerinte a terrorbombázó amerikai matematikus kiáltványa és a Véralgebra „igencsak hasonlít” egymásra, mely kijelentés azt sugallja, Ungvári egyiket sem olvasta. Szerinte az utóbbi „a holokauszt-tagadás katatóniája”. Hogy az előbbinek a holokauszthoz semmi köze, azt talán említeni sem kell.

Azt viszont igen, hogy Révészhez hasonlóan ő is megjegyzi teljes kolumnás cikkében: a szerző nézeteivel „a párbajképesség, a szalonképesség hiánya okán érdemtelen vitatkozni”.

 

Ezt követően Betlen János hívott, hogy vitatkozzak a cikkről műsorában, az MTV késő esti, Aktuális c. műsorában. Mivel nem voltam biztos abban, hogy nem robban ki belőlem elemi erőből a nevetés, ajánlottam, mást hívjanak, mert foglalt az estém. Így lett György Péter vitapartnere dr. Tallós Emil, aki a Rosenbaumékat leszélsőjobboldalizó, lenácizó Györgynek halkan megjegyezte, hogy a jelzők bizonyságául felhozott passzust nem a szerző írta, hanem idézet a világszerte ismert holokauszt-történésztől, Zygmunt Baumantól. A vitára jellemző, hogy az SZDSZ honlapján és az Internetto fórumain folyó kommentárok mintegy 10:1 arányban Tallóst nevezték ki a vita győztesének, miközben a Rosenbaum-tanulmányok higgadt adatoltságát dicsérték.

 

A Mancs március 18-ki számában Seres László igyekszik „elfogulatlanul” közelíteni a professzorok tanulmányaihoz, melyekkel „részletekbe menően nem érdemes…foglalkozni…” és amelyeknek egy kitétele „súlyos, előítéletes és buta állítás”. Hogy miért, Seres nem árulta el. A cikk szerzője arra a gondolatra utal egyébként, amelyet Israel W. Charny – nyilván Seres szerint egy gyenge pillanatában – így fejezett ki a kötethez írt ajánló előszavában: „…egyre nyugtalanítóbb tünet, hogy a holokauszt ’összehasonlíthatatlan egyediségét’ hangoztatják és jókora politikai muszklit vetnek be az egyetemek, múzeumok és közösségek területén ennek az igénynek az alátámasztására, miközben e nézet ellenzőit elnyomják és kiszorítják”.

 

Farkasházy Tivadarnak, a néhai Demokratikus Charta egyik kulcsemberének is volt néhány sora a Rosenbaum/Israel Charny-kötet szerzőihez. Ő ezt, mint mindig, bensőjéből táplálkozva, így fejezte ki: „Többen kérdezték, miért kifogásoltam Lovas István véralgebrájának Népszabadságban történt megjelenését. A válasz egyszerű, azért mert a patkány is Isten teremténye, még sem kell keresni a társaságát”.

 

Egy, tudomásom szerint főként írással foglalkozó ember, Petri Lukács Ádám a Népszabadság on-line [internetes] vitájának indító darabjában „mocskolatként” említi a tanulmányokat. A vita hasonló színvonalon folytatódott rizsmákon át az Élet és Irodalomban (Révész Sándor, Halmai Gábor, Lévai Júlia, Bruck András, Kemény Dániel), valamint több ízben a hitgyülekezetes Hetekben (Pelle János és társai), meg a Szombatban. Ez utóbbiban Novák Attilának a tanulmány szerzőiről Szálasi sajtófőnöke, Rajniss Ferenc, továbbá David Irving és Robert Faurisson jutott az eszébe, míg a következő számban Szalai Pál tette helyre Novákot, mert szerinte Rosenbaumék (én) nem „vörösbarnák”, hanem „fehérbarnák”. Az előbb említett, szabaddemokrata Halmai Gábor alkotmányjogász szerint Eötvös tévedett: Rosenbaumot, Chernyt és a tanulmányok szerzőit a magyar büntetőtörvénykönyv szerint is három évre be lehetne csukni.

 

De ekkorra a vitatkozók már egymással is vitatkoztak, amolyan „hány angyal fér el egy tű fokán” teológiai diszkussziók mintájára. Lévai például így kezdte „hatalmas lélegzetű” írását: „Mint Lovas István cikkének Népszabadság-beli közlése ellen tiltakozó aláírók egyikét, engem koncepciózus mivolta ellenére sem győzött meg Révész Sándor írása (A kényszerítő erő, ÉS márc. 26). Több ponton is polemizálnék vele – először is kalodaügyben.” Révész ugyanis kalodát javasolt az effajta nézeteknek, ahová a Népszabadság mai rovatvezetője az esszék eredeti szerzőit és szerkesztőit zárná.

 

Arra, hogy a gyűlölet iparosai miként nyilvánulnak, számítottam rá. Arra viszont nem, hogy az MTA egyik tudományos munkatársa, a terület szakértője azt nyilatkozza a Heteknek, hogy a cikk politikai pamflet, amely hemzseg a tárgyi tévedésektől. Arra pedig a legkevésbé, hogy az akkorra már nemzetközivé váló vitában a kérdés egyik szaktekintélye, Randolph Braham szintén besétál a tátongó csapdába.

 

Mintha a szakértők egyike sem olvasna szakirodalmat…

 

Braham professzor, a kétkötetes A népirtás politikája/A holokauszt Magyarországon c., alapműnek tekintett munka szerzője így vélekedett a Véralgebráról a Sartre és Beauvoir által alapított, Claude Lanzmann által irányított Les Temps Modernes 1999. november-decemberi számában, amelyben nem csak teljes mértékben hamisan „idézi” a tanulmányt, de igen keményen nekimegy Eötvösnek is, amiért a cikket megjelentette. Arra, hogy Brahamet ki informálta, illetve ki fordította félre azt, ami franciául idézetként jelent meg „tőlem”, talán ad némi utalást egyik lábjegyzete, amely a még Magyarországon is szűk körben olvasott hitgyülekezetes Hetekre hivatkozik. Brahamnek ezután nehéz lesz védekeznie azon gyanú ellen, hogy fő munkájában bizony nem minden adatnak nézett utána egy szakembertől elvárható figyelemmel. Vagy az ügyben, hogy igaztalanul vádolja Magyarországot azzal, mely szerint „Magyarországon nincs szándék” megőrizni a vészkorszak emlékeit és ezért ezeket Washingtonban kell összegyűjteni (Népszabadság, 2001.március 17).

 

A kivétel

 

Andreas Oplatka, Svájc vezető lapjának, a konzervatív Neue Zürcher Zeitungnak budapesti tudósítója 1999. november 23-án számolt be részletesen, az alpesi patakok üdítő tisztaságával, frissességével, valamint a távoli szemlélő nyugalmával és meghökkentő lényeglátásával a Véralgebráról, annak utóéletéről, valamint Schmidt Mária oly sokat támadott „holokauszt”-előadásáról, Politizált történészvita Magyarországon/holokauszt és Gulág – vitatott vélemények és értelmezések címen, az alábbi összefoglalóval: „Magyarországon az elmúlt hónapokban jelentős, de részben a legújabbkori történelem miatt kényszerű késéssel, a német történészvitához hasonló polémiára került sor. A vészterhes módon átpolitizált ütközés a nácik és a kommunisták által elkövetett tömeggyilkosságok összehasonlíthatóságáról vagy egyediségéről szól”.

A cikk bevezetőjében megemlíti, hogy a „téma Magyarországon különösen terhelt, mivel az ország ebben az évszázadban a nácizmust és a kommunizmust is elszenvedte… Ehhez jön még, hogy Magyarországon, a térségben egyedül, 1944/45-ben legalább a fővárosi zsidóság nagyrésze elkerülte a deportálást és ezáltal lemészárlását. Így a lakosságnak egy számszerűen jelentős, az intellektuális életben jól képviselt részéről van szó, amelynek tagjai valamilyen módon – vallási, származási vagy egy sorsközösségben való részvétel révén – a zsidósághoz tartozónak érzik magukat. A tárgyilagos, távolságtartó vitát így az is megnehezíti, hogy néhány volt kommunista még ma is – részben akár a politika első soraiban – szerepet játszik, és hogy a volt Kommunista Párt utódpártja az egypárt bűnei miatt soha nem kért bocsánatot az országtól. Így a kommunizmus bűnös természetének bármilyen megvitatása a korábbi tetteseket, de legalábbis a társutasokat érinti”.

 

Előrejelzés vagy tanulság?

 

Ennyi a történet, amelyről csaknem két éven át hallgattam. Ennek során csak háromszor szégyelltem magam. Amikor hollandra, majd finnre fordították a Rosenbaum-tanulmányokat azok kvalitásai miatt, és amikor egy fiatal történész -joghallgató megkérdezte, mennyi ideig kutattam ezt a „fantasztikus adattömeget?” „Egy fél évet”, adtam meg a nagyon okos kérdésre az érdeklődőt láthatólag kielégítő választ.

 

Komédia vagy tragédia? Ítélje meg mindenki saját maga. Szerencse, hogy Israel W. Charny intézete nem állt be a magyarországi antiszemitizmus leleplezői közé a Véralgebra példáján.

 

Ha a történetnek van tanulsága, az arra enged következtetni, hogy azok, akik belföldön és külföldön e cikkre hivatkozva mutogattak és mutogatnak a veszélyes antiszemitizmusra Magyarországon, ezután nem fognak bocsánatot kérni. Márpedig ennél szörnyűbb előrejelzéssel nehezebb szolgálni. Magatartásuk, hazájuk, embertársaik, politikai ellenfeleik gyűlölete „túlmegy azon, ami vállalható”. Tartok tőle, ha visszatérne a koncepciós perek világa, forgatókönyv írókban nem lenne hiány.

 

U.I. Babarczy Eszter esszészerűen hosszú kérdéseket feltéve faggatja Eötvös Pált a Véralgebra Népszabadság-beli geneziséről és utóéletéről a Kritika c. folyóirat 2000. májusi számában. Az interjú Eötvösnek ezzel a mondataival zárul: „Hadd fogalmazzak durván: Lovas túljárt az eszükön. (Mármint azok, akik Eötvössel szemben ellenezték a Véralgebra közlését. – L.I.) Úgy értem, mint kommunikátor.” Eötvös tévedett. Nem csak az ő eszükön jártam túl.