Véronique Lévy, a híres francia filozófus húga különös megtérése

2012. nagyböjt első vasárnapján a zsúfolásig megtelt párizsi Notre-Dame székesegyházban Vincent Vingt-Trois párizsi érsek vezette azt a szertartást, amelyen olyan felnőtt katekumenek gyűltek egybe, akiknek negyven nappal később, húsvét vigíliáján kiszolgáltatják a keresztség szentségét. A hitjelöltek családtagjainak fenntartott helyen hirtelen feltűnt Bernard-Henri Lévy, a televízióból és könyveiből ismert híres zsidó filozófus. Hamarosan fény derül jelenlétére: a hitjelöltek között volt az agnosztikus filozófus húsz évvel fiatalabb húga, Véronique Lévy, aki áttért a katolikus hitre.

Maga a titokzatos Véronique addig soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, ezért nem ismerték. Annál inkább bátyját, akinek nevét legtöbbször csak „BHL” rövidítéssel jelölték: az ún. „új filozófusok” egyike volt, akik a hetvenes évek második felében leleplezték a totalitaritárius rezsimek, köztük a Gulag-táborokat teremtő kommunizmus „emberarcú barbárságát” (Emberarcú barbárság, 1977; Az Isten testamentuma, 1979)

Az Algériából származó gazdag zsidó család sarja, a most negyvenkét éves Véronique idén tavasszal közzétette megtérése történetét Mutasd meg nekem arcodat! című könyvében, amely a párizsi katolikus Cerf kiadónál jelent meg. A könyvet és megtérését szenzációként ismertette a média: interjú is készült a szőke, törékeny, misztikus tekintetű Veronikával és kissé zavart, megilletődött bátyjával; cikkek és fényképek jelentek meg nemcsak a katolikus, hanem a liberális sajtóban is. (Persze ez utóbbi képviselői néha kétkedve, bizonyos kritikával illették a szenzációs eseményt.)

Lássuk, miként mondja el és értelmezi ezt a rendkívüli, mondhatjuk „misztikus” eseményt maga Véronique, aki előzőleg – hosszú keresés során – megjárta a poklot is, a züllöttség mélyéből emelte fel Isten irgalma.

A későn megkeresztelt Véronique kezdetben nem akarta közzétenni történetét, meghitt társalgásait az Úrral, nagy élményét, amit a misztikusok a szerelmesek – Énekek énekéből vett – jegyesi nyelvezetével  fejeznek ki: „Szerelmes lett Jézusba!” De barátai, lelkivezetője biztatására mégis megjelentette a könyvet, hogy tanúskodjék arról, miként tesz csodát a kegyelem még az elveszettnek hitt személyek életében is.

Véronique elmondja, hogy Krisztus már kislány korában (három-négy éves kora táján) szólt hozzá Antibes tengerpartján, vakációjuk alkalmával, a nyaralók zsúfolt tömegében, amikor egy nála pár évvel idősebb katolikus kislány, Coralie Jézusról beszélt neki, imádkozni tanította, egy érmet és keresztet adott neki. Évről évre megismétlődött a találkozásuk. Tizenkét éves korában meghalt Véronique anyai nagyanyja, akit nagyon szeretett, és ez az esemény halálos szorongásba taszította. A halál miatti szorongásból a kezdődő szerelembe menekült. Elkezdte túlzottan „kikészíteni”, sminkelni magát; a még gyereklány felnőtt nőként, kihívóan kezdett öltözködni, hódítani igyekezett. Szülei, hogy a veszélyektől megóvják, internátusba küldték. Itt megnézte Zefirelli híres filmjét, A Názáreti Jézust, ez eszébe juttatja Krisztust, akiről megfeledkezett.

A következő huszonöt év során Jézus követte kacskaringós útján. Teljesen szétesett a találkozások, események, álmodozások sorozatában. Irodalommal kísérletezett, aztán ápolónő volt, a színház is érdekelte, ékszereket készített, szerelmi kalandokba vágott. Mindenbe belebukott, kimerült. Éjszakai életet élt, a Bastille bárja lett az otthona, züllött férfiak társaságában; az őrült szerelmet, valami abszolútot keresett kielégítetlenül.

Az egyik fordulópont az életében az volt, amikor anyja rákban meghalt egy kórházban. Akkor Véronique azt mondta magában: „Meg kell keresztelkednem, hogy majd halálom napján egy pap arca hajoljon fölém.” De a döntő fordulat akkor következett, amikor váratlanul egy éjszakai mulatóban találkozott egy különleges, vonzó férfival, Indarral, akibe igazán beleszeretett. Véronique egy interjúban erről így vallott: „Most az első alkalommal találkoztam egy olyan nagyszerű férfival, akibe őrülten, abszolút módon szerelmes voltam. Ő, mint én is, lelki keresésben élt, az abszolútot szomjazta. Mint én, ő is sokat utazott. Általa Krisztus szólt hozzám, hogy nyissam meg szívemet.”

Utolsó szerelme, Indar – mielőtt olyan hirtelen eltűnt volna életéből, mint ahogy feltűnt – elvitte a Saint-Gervais-Saint-Protais-templomba. Itt találkozott Pierre-Marie Delfieux atyával, a Jeruzsálemi Monasztikus Testvériség alapítójával, aki lelkiatyja lett, és felemelte romjaiból. „Néhány hét alatt Isten újraépített” – írja Véronique. Nagyon szenvedett szerelme eltűnése miatt. De a férfi és női szerzetesekhez rendszeresen eljárt misére és imádkozni. Egy nővér egyszer megkérdezte, hogy meg van-e keresztelve. „Nem, de szeretnék megkeresztelkedni” – volt a válasza. Könyvében leírja hosszú beszélgetéseit Jézussal az Oltáriszentség vagy a feszület előtt – szerelmes beszélgetések ezek az isteni Jegyessel.

Amikor bátyjának, BHL-nek elmondta, hogy katolizálni akar, ő azt hitte, hogy megbolondult. „Ezt mondta nekem: »Te gyagya vagy! Biztos vagyok benne, hogy elmúlik ez az őrültséged, és visszatérsz a judaizmushoz.« Én ezt válaszoltam: »Visszatértem a judaizmushoz, mert katolikus lettem.« A keresztény egy beteljesedett hitű és hűséges zsidó. Testvérem azért mégis eljött keresztségem felvételére és a húsvéti vigília szertartására.”

„2012. április 7-én kereszteltek meg, ez a legszebb nap életemben. Úgy éltem meg, mint egy házasságkötést és mint újjászületést, mert ezen a napon beléptem Isten családjába. Igazi családra találtam az egyházban. Most már semmi sem nyugtalanít. Én, aki nagyon félek a repülőúttól, vállaltam egy utat a Szentföldre, és ezt úgy éltem meg, mint nászutat.”

Arra a kérdésre, hogy gondolt-e egy szemlélődő szerzetesrendre, például a Kármelre, ezt válaszolta: „Gyakran gondolok rá. Követem Isten akaratát. Jeanne d’Arc ezt mondta: »Isten jelöli ki az utat.« Ezt választottam jelmondatul.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír