Délelőtti személyvonat. Az érseléndi peronon sok az etnikai kisebbség. A felszállásnál egymást lökdösve, tapodva folyik az iszapbirkózás az ülőhelyekért, s mivel a hatalmas raffiaszatyroknak is kell a hely, a magamfajtája nem is álmodhat nyugodalmas utazásról. De a kalauz terel is mindenkit az első osztályú vagon felé, ha teheti, jegyártól függetlenül. A román vasúti társaság rájött, csak így lehet elhallgattatni azt a réteget, amely még jegyet vált erre a leprajáratra. Aki egy-két megállót ott reked, az vessen magára.

Székelyhídon koloncos, sovány kutya visít a gazdája után, mert nem tud utána kapaszkodni a lépcsőkön, majd Rozsdás nagyot rúg bele, hogy szegény pára a másik oldalon köt ki, mire Csimbók – vélhetően a kutya gazdája – leszáll, és néhány hasonló rúgást vált Rozsdással, majd felteszi Sanyit, a girhes kivénhedt jószágot a vonatra. Jól megfér az a rongyos zsákok meg a bontásból származó deszkaköteg mellett.

Sokan ácsorognak még a peronon, várva a felszállás lehetőségére. Időbe telik, mire letisztul a helyzet, és megint kifut a nyomorszerelvény.

A másodosztályon már lehetetlen helyet találni, de nem is akar már senki. Elég lesz a folyosón kibírni. Ott még nagy a jövés-menés, lökdösődés, trágárkodás, vizeletszag, de legalább le lehet húzni az ablakot. Akik valami véletlen folytán kerültek az aznapi járatra, hitetlenkednek, méltatlankodnak. A rutinutazók nyugtatják az előbbieket, hogy Diószegen már kezdenek fogyni, de a zöme úgyis Váradon száll le, úgyhogy nyugalom!

Közben a hátunk mögött lévő fülkében kitör a veszedelem, mert a purdé véletlenül felborított egy üveget, amelyből orrfacsaró olcsó pálinka csorog végig az üléseken, le az aljzatra, ki a folyosóra. Emiatt a tisztes családfő kioszt néhány atyait – az asszonynak is jut –, mert oda a „drága pájinka, hogy inkább a szemem folyt vón’ ki, té!” – ordítja, mely bűzre hanyatt-homlok menekül még az a pár ember is, aki eddig elviselte ezt a nem mindennapi terrort.

Diószegig tart az adok-kapok, majd ott valóban sokan leszállnak – leszállnának, ha egy lábnélküli fajtabélijük el nem torlaszolja az ajtót, de rásegítenek arra is, mire megint a Csumi meg a Rozsdásnak nevezettek rúgják-vágják egymást, majd egy targoncában tolják tovább a vérző fejű szerencsétlent.

A beszorult deszkaköteg miatt még etetik egymást egy ideig a rákkal, s a purdékon is átfolyik a „szuk” (üdítő), amely megfejeli a kiömlött sligovicát.

Már csak egy rozsdás kályhacsőköteg marad, meg egy korhadt gerenda, ami akadályozza a le- és a felszállást, de szerencsére azt is túléli valahogy az a pár oda nem illő ember.

Végre elindul a vonat Várad felé.

Eközben azon elmélkedem, miért diszkriminál engem és a hozzám hasonló nemzet- és polgártársaimat a román állam, illetve az Európai Unió. Nem elég, hogy egyéb adók és terhek mellett a jegyvásárlás is csak nekünk kötelező, még el is kell viselnünk a mindenkori blattolók terrorját, bűzét, trágárságát.

Miért nem utaztunk személygépkocsival, vagy másik vonattal – ránt egyet a vállán a kalauz az okvetetlenkedőkre, s főleg a diószegi bácsira, akinek a felszállásnál szőrén-szálán eltűnt a bukszája.

Mert azt hittük, ez egy szokványos járat, azért. Olyan egyenlő európai jogokkal…