Tisztelt Szerkesztőség!
A történészek pontosan ismerik és rekonstruálják a második világháború eseményeit, én viszont csak néhány momentumot tudok megosztani önökkel egy becsületes, egyszerű ember életéből (vagy talán egy egész nemzedékéből is). Ahogy írásomból kiderül, én a történetben szereplő magyar katona unokája vagyok (immár hatvankét éves). Köszönöm, ha soraimat közzéteszik.
Petrezsélné Cservócs Judit
Szeretett nagyapám, Cservócs Sándor 1904. szeptember 10-én született Ipolynyéken. Egyszerű cseléd volt, majd kocsis, 1930-ban pedig gépkocsivezető lett. Akkor a falubeli Hirschfeld uraságnál szolgált, a harmincas évek közepétől pedig Haydineknál.
1942-ben vonult be, amikor megalakult a 2. magyar hadsereg. Miskolcra hívták be a gépkocsizókhoz. Itt látogatta meg őt nagymamám, aki azelőtt a falu határát sem igen hagyta el.
Hathetes kiképzés után indultak az orosz frontra. Nagyapám a Don-kanyarban teljesített szolgálatot, mint sokan mások. Mivel gépkocsivezető volt, 1942 novemberében mentőautót vezetett, már a doni áttörés előtt sebesülteket szállított a hátországba. Az ottani harcok után pedig vitézségéért menlevelet kapott, mely szerint megtette a magáét, és többet nem kell bevonulnia.
Amikor Ipolynyékről a zsidókat gettóba vitték, köztük voltak nagyapám régi munkaadói is, Hirschfeldék. Nagyapám fogta a menlevelét meg a kitüntetéseit, és bement az ipolysági városparancsnokságra, hogy szót emeljen értük. A nyilas parancsnok azt mondta neki:
– Sokba fog ez magának kerülni, vitéz úr!
Ezután nem sokkal megbízhatatlannak nyilvánították őt, emiatt pedig szintén nem volt behívható.
Amikor azonban fogyott a harcra fogható katona, a falunkból újra tíz főt kellett küldeni a frontra. Nagyapámnak egy gyereke volt, így ismét besorozták. Ezúttal SAS-behívót kapott (a rövidítés jelentése: Sürgős Azonnal Siess). Mivel ez azonnali indulást jelentett, nagyapám még apukámtól sem tudott elbúcsúzni, mert iskolában volt, Ipolyságon.
Úgy tudom, a gépkocsikat kellett a hátországba mentenie az oroszok elől, kevés sofőr volt még akkor, szükség volt rá.
Volt egy időszak, amikor Bagi Jani (nagyapám csak így emlegette) tiszti szolgája és sofőrje volt. Parancsnoka nem jött haza a háborúból.
1943 márciusában még harcolt a 3. harkovi csatában, amely után a 2. magyar hadsereg maradékát hazarendelték.
Mielőtt 1944 végén bezárult volna az ostromgyűrű Budapest körül, nagyapám már Pesten volt. Szerzett magának civil ruhát, de az oroszok elfogták, és Újpestre vitték, ahol minden iratát elégette, csak a leszerelőlevelét hagyta meg, mely szerint megbízhatatlan. Az orosz őrnagynak ezt mutatta be, és csehül egyezkedett vele. Szerencséjére az útnak engedte.
Gyalog jött haza Dejtáron át, megállt Hulya Pista kántortanítónál, aki falubelije volt. Épp disznóölés zajlott, marasztalták éjszakára. Másnap megérkezett a gazda testvére Ipolynyékről, Hulya Jani, tőle tudta meg nagyapa, hogy a családjával otthon minden rendben van.
Cservócs Sándor tehát 1945. január 25-én érkezett haza a háborúból, Pálforduló napján. Apukám épp kint volt az udvaron, vele találkozott elsőként.
Miközben a németek fokozatosan vonultak vissza, a nagyszüleim házában 1944 végén még német katonák laktak, akikkel apukám szokott beszélgetni, ugyanis tudott németül. Térképen mutogatta, hogy mikor hol tartott a front, kérdezte, hol lesznek jövőre, mutatta Berlint. A fiatal német katona ráfogta a fegyverét, hogy mit képzel.
Édes jó apusom!
Én hála Istennek nem sokáig voltam beteg, már régen jobban vagyok de már azóta írtam magának négy levelet és a hadapród úrnak is írtam. Most írtunk egy német dolgozatot még nem javítottunk és két egyes rajzom volt. Az autóbusz nem jár csak az ipolysági és elvisznek egész odáig ingyen. A jövő hónapba már biciglin fogok járni. Más semmi különös újság nincs.
Édes jó apusom sokszor ölelem és csókolom
Sanyi.
1944. december 27-én orosz kézre került a falu. A házukban egy ideig orosz katonák laktak, akik a Garamtól jöttek ide vissza harckocsikkal. A tankok a mostani Herbex üzem udvarában voltak leásva, mindnek külön kijárata volt az útra.
Az egyik katonának az Ipoly túloldalán fekvő Dejtárról volt szeretője, harckocsival hozta ide. Ez a nő később is tartotta a kapcsolatot nagymamáékkal. A harckocsizók után lövészek laktak náluk, majd egy ukrán mérnök, aki a tönkrement hidak javítását irányította. (Az ehhez szükséges faanyagot Nyéken, a parkettagyárban gyártották.) Amikor továbbvonultak, a szécsénykei kereszteződéstől gyalog jött vissza elköszönni a nagyszüleimtől.
A háborúról nekem nagyapa nem szívesen beszélt. A fentieket a testvérem, Cservócs Sándor segített rekonstruálni, és apukám visszaemlékezéseit is felhasználtam hozzá.
Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a vasarnap@vasarnap.com címre vagy szerkesztőségünk postacímére.
Összeállította: VI
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.