„Az építészet nem tud nem szakrális lenni”

A legnagyobb, magát reformátusnak valló építész, Kós Károly templomai meghatározzák a magyar református építészeti örökséget. De ha kitekintünk az ő munkásságán túlra, létezik-e református építészet?

Számomra ez önmagában kevésbé, inkább a több száz éves hagyományokban értelmezhető. Persze a formavilág, az egyszerűségre törekvés, a finom jelképrendszer használata reformátussá tehet egy templomot. Az, hogy egy épület milyenné válik – és ezt Kós Károly példaértékű és máig ható életművében is láthatjuk –, az az élethez való viszonyulásában válik felismerhetővé. A helyénvalóság és a mértékletesség két olyan vonalvezető, ami arra kényszerít minket, hogy időnként tükörbe nézzünk. Akkor vagyok a helyemen, ha a teremtett világban Isten gyermekeként létezem, dolgozom, mert ha gőgösségemben át akarom venni Isten helyét, akkor borul minden. Az építészet egyfajta teremtés, nem tud nem szakrális lenni.

Akkor is, ha bármilyen épületet, akár mondjuk egy irodaházat tervez valaki?

Igen, ha szándékunk a teremtés mintájára, vagyis a tőlünk telhető legjobb épület megtervezésére irányul. Egyszer egy barátom lapozgatta egy portfólióban a házakat, amiket terveztem, és azt mondta, olyan, mintha mindig templomot terveznék. Ez nagyon meglepett akkor, de mivel egy nálam okosabb és igen művelt ember mondta ezt, elkezdett foglalkoztatni a felvetése, és ahogy öregszem, egyre inkább azt gondolom, hogy a szakralitás nemcsak az építészetet, hanem minden tevékenységünket áthatja. Amikor az építész létrehoz egy épületet, akkor nemcsak a terveket, hanem önmagát és a megbízóját is meg kell építenie, így születhet meg egy jó épület.

Ha visszatekintünk az időben – például a római Pantheon boltíveire, a Krisztus után pár száz évvel épült katedrálisokra vagy a bibliai történeteket milliónyi apró mozaikdarabból megformáló freskókra és padlózatokra gondolunk –, nehéz elképzelni, hogy eltökélt hit nélkül meg tudták-e volna építeni ezeket az épületeket az építőik. Építészként mennyire fontos önnek a hit?

A régi mesterek legalább annyi tudással bírtak az építészetben, mint mi, ebben biztos vagyok, de az, hogy a ma emberének túl sok lehetőség áll a rendelkezésére, és tévesen azt gondolja, hogy szinte bármit megtehet, szembemegy a mértékletességgel, amit – mint mondtam – az építészet második legfontosabb alappillérének gondolok, és amit hiányolok nemcsak a mai ember életéből, hanem a mai építészetből is. Példa erre, hogy ma mindenki a környezetvédelemről és a fenntarthatóságról beszél, miközben az emberek túlnyomó részének fogalma sincs, mit is jelent mindez. A gyártók mindent zöldre festenek, de ugyanazt a terméket, ugyanazokat a megoldásokat, technikát próbálják eladni nekünk. Hála Istennek, ha kevesen is, de vannak emberek, akik a felszín mögé szeretnének látni, leásnak a mélyig, feladva komfortos világuk egy részét tartalmasabb életet próbálnak élni. Ez a mértéktartás az építészetben is megjelenik – tulajdonképpen ez a szakralitással is összefügg, hiszen így kerülhetünk a helyünkre. A tervezés nem firkálgatás, hanem igazi küzdelem. Ezt a küzdelmet, a tervezőtársaimmal együtt, vidáman, bizalmi légkörben megharcolva – ami egy kegyelmi állapot –, hit nélkül nem tudom elképzelni. A hitemet egyetlen tevékenységtől sem tudom függetleníteni, ez egy állapot, amiért hálát adok minden nap. Mindezt köszönhetem annak, ahogy a szüleim felneveltek, ahogy a testvéremmel felnőttünk, ahogy a barátaim, az iskolatársaim, tanáraim mellettem álltak, vagy éppen a református gyülekezetek, ahol közösségre találtam. Helyénlévőségemet segíti hihetetlenül összetett és mély gondolkodású feleségem is, akivel több mint harminc éve vagyunk házasok, és a szó legnemesebb értelmében egyek.

Tervezett templomot, kápolnát, lakóházat, irodaházat, nyaralót, közösségi tereket, de még bútort is, legutóbb pedig a Szigetszentmiklóson épülő református általános iskola terveit bíráló bizottság tagjaként dönthetett arról, milyen legyen az épület. Milyen szempontokat vesz figyelembe, ha református középületről van szó?

Ez egy rendkívül izgalmas munka volt. Azt a kérdést kellett feltennem a bírálatkor, hogy hogyan tud református identitásúvá válni egy iskola a gyermekek, a tanárok és bárki számára, aki látja vagy betér oda. Egy olyan emberség megnyilvánulását tartottam fontosnak egyszerű formák és anyagok felhasználásával, ami nem igényel magyarázatot. A reformátusság nekem azt is jelenti, hogy egyszerű jelekkel és jegyekkel – amelyek a felszín elől elrejtik a lényegi mondanivalót – próbálunk utalni Istenre és a világban elfoglalt helyünkre. Ha megnézzük a lelkipásztor palástját, messziről egy sötét, nagy, fekete, nehéz gúnyát láthatunk, de ha közelebbről szemléljük, rájövünk, hogy ez valami gazdagon díszített, mély rétegződést rejtő ruhadarab. A palást maga a református építészet, hiszen, ahogy mi is sokszor mondjuk, valójában minden építészet. Ezt próbálom magam is érvényesíteni.

Hogyan lett református?

Családunk minden ágon református, apai nagyapám presbiter is volt a Kálvin téri gyülekezetben, ezért úgy nőttem fel – hála érte a szüleimnek is –, hogy ez a világlátás magától értetődő volt, hitben nevelkedtünk. A kisebb kitérők ellenére mindig elértem azt az ölelő és utánam nyúló kezet, ami nem hagyta, hogy elkanászodjak. Az egyetemen tankörtársaimmal, akik azóta a legjobb barátaimmá lettek, együtt kezdtünk el járni a kelenföldi református gyülekezetbe, ahol akkoriban – több mint harminc évvel ezelőtt – pezsgő ifjúsági élet bontakozott ki: gondolati, lelki, fizikai köteléket találtunk itt. Igaz, mi már ebből az azóta is eleven ifjúsági életből kiöregedtünk, ettől függetlenül azóta is tudunk egymásról, megmaradtunk egy kis közösségnek.

Tartják a kapcsolatot?

Igen, még ha szerteszét is szóródtunk a világban és kialakítottuk a felnőtt életünket, ez egy nagyon erős kötelék közöttünk. Ha bármelyikünknek gondja van vagy öröm éri, megcsörren a telefon. És ha arra gondolok, hogy az építészirodánkban is van olyan munkatársam, akivel diáktársak voltunk és együtt éltük meg ezeket az éveket, kirajzolódik egy erős szál, ami az egész életemet gyönyörűen átszövi.

Milyen érzés bemenni építészként egy olyan református templomba, amit reformátusként építettek és nem katolikusból vált reformátussá?

Nem mindegy, milyen kor templomépítészetéről beszélünk, mert sok más mellett a liturgiai szokások is meghatározták, hogy hova kerül a szószék. A kezdeti időkben más felekezetektől átvett templomokban kezdődött meg a hitélet, a főképp katolikus templomok berendezéseit, bútorait kezdtük el másképp használni, majd ahogy a liturgia változott, a tanító pap és vele együtt a szószék középre került. Később meghonosodott ez a fajta centrális berendezés, mivel tanításainkban is bizonyos hangsúlyok máshol szerepelnek. Mindig eszembe jut, hogy a legkisebb építmény, amit templomnak nevezhetünk, valójában a saját testünk. Ha valóban a Lélek lakozhatna saját kis templomunkban, lehet, hogy a helyünkre kerülő emberek lennénk.

A templomok, katedrálisok azokat az építészeket is megérintik, akik nem foglalkoznak a hit kérdéseivel? Önt mely templomok ragadták meg különösen?

Sokat tudnék említeni, de nekem rendkívül fontos a szomszéd háztömbben található kelenföldi református templom, ami igazi otthonunk volt. Térhasználat és építészeti szempontból is egy szerethető, biztonságot adó hely a maga XX. századi jegyeivel, organikus, népi építészetre utaló motívumaival. Fokozva, és ez lehet, hogy egy kicsit meglepő, de a sokak által csodált Antonio Gaudi által megálmodott Sagrada Familia is a kedvenc templomaim között foglal helyet.

Hoppá, erre nem számítottam! Miért?

Nem a mérete, sokkal inkább az apróbb részletei, a belső fény-árnyék hatásai miatt, amely egészen varázslatossá teszi ezt az épületet. Ha a felszínen maradunk, el tudom képzelni, hogy úgy érezzük, képes távol tartani az Istentől, de ha a rajta fényképezőgéppel átrohanó tömeg mögött hagyunk magunknak időt a megértésre – és erre majd térjünk vissza –, csodák sorozatával találkozhatunk. Megint egy nagyot ugorva, szintén otthonomként tekintek a Pozsonyi úti református templomra, ahová Kelenföld után kerültünk szerető, befogadó környezetbe. Ez egy abszolút modernista, ha úgy tetszik, kemény formavilágú épület, rengeteg gyönyörűséget fedezhetünk fel benne: a téri arányok, a modern anyagokkal kialakított kazettás mennyezet, az egyszerű ipari lámpasor egész más megnyilvánulás, de számomra ugyanazt a lelkiséget képviseli.

Azt mondta, térjünk vissza arra, hogy mit is jelent időt hagyni magunknak a megértésre.

A néha már követhetetlenül gyors világ erős nyomást gyakorol a ma emberére, megnehezíti az Istennel való találkozásunkat, a teremtő, alkotói munkát, amilyen a tervezés is. Rájöttem, hogy iszonyú fontos magunkra és másokra időt fordítani és határokat húzni, hogy kiket és mit engedünk be az életünkbe ahhoz, hogy a helyünkre kerüljünk. A feleségem szokta mondani, hogy szeretetről beszélni nem lehet akkor, ha nincs meg az egymásra figyelés. Az építészetben is ilyen az idő mint tényező, mint eszköz, mint lehetőség. Ha bemegyünk egy templomba, egy épületbe, időre van szükségünk, hogy bejárjuk. Idő kell ahhoz, hogy a palást rétegei olvashatóvá váljanak, és ha erre, a ráismerés folyamatára összpontosítunk, akkor lehetséges a megértés és a befogadás. Különleges élmény, amikor egy néhány száz évvel ezelőtt épült templom felújításánál az ajtó fölötti gerenda vagy kő restaurálásánál látjuk, hogy nem a külső felülete, hanem a belső, soha, senki által nem látott felülete van a legszebben megformázva – és nem azért, mert fordítva építették be, hanem mert az Istennek építették. Ez számomra a Mester és a mester között megélt kapcsolat mélységesen intim valósága.

A Szigetszentmiklósi Református Általános Iskola tervpályázatának ünnepélyes eredményhirdetéséről részletesen a Parókia portálon olvashatnak.