Nem a vasbeton szorít – Gondolatok A brutalista című filmről

A válasz nehezebb, mint hinnénk, ám nem azért, mintha filmünk rossz lenne, sőt.

Kivehetetlen, sötét labirintusban bolyongunk, körülöttünk artikulálatlan üvöltések. Börtönben, lágerben vagy lövészárokban vagyunk? Aztán a remegő kamera megmutatja a Szabadság-szobrot, amit általános éljenzés kísér: egy óceánjáró hajón örülnek így a menekültek, megpillantván az ígéret földjét. A csaknem három és fél órás A brutalista kezdőjelenete ez (nem véletlenül jut eszünkbe róla a Saul fia). Hősünk, Tóth László (Adrien Brody) jól hallhatóan magyar káromkodások közepette lép partra ott, ahol annyi szenvedés után végre boldogulást remél.  A holokausztot túlélt magyar zsidó megkeresi bútorkereskedéssel foglalkozó rokonát, ám az egykor a Bauhausban tanult építész furcsa kreálmányai inkább elijesztik a lehetséges vevőket, mintsem fellendítenék a forgalmat. Egy különös véletlen folytán talál rá Harrison Lee Van Buren iparmágnás (Guy Pearce), aki egy szerencsétlenül sikerült könyvtárfelújítás után megbízza egy, az édesanyja emlékének adózó közösségi épület megtervezésével. A gazdag amerikai eleinte mindenben támogatja a családjától és hazájától elszakadt férfit, a költségek – s így a feszültségek – azonban az egekbe szöknek.

Corbet mértani pontossággal megtervezett, négy fejezetre tagolt filmje szándékoltan hallgat el kulcsinformációkat (illetve sejtet kamerán kívüli történéseket), ugyanakkor demonstratívan használja a nagy ívű életrajzi mozik bevált fordulatait. A súlyosan traumatizált Tóth nem találja helyét az új világban (leginkább azok vetik meg, akik szintén bevándorlók, csak épp korábban érkeztek). Függőségbe menekül, s egyre inkább monomániássá válik, miközben élete fő művét építi. Cselekedeteinek motivációit sosem értjük meg egészen – csakúgy, ahogyan David Lean Arábiai Lawrence-karakterét (Peter O’Toole) vagy Spielberg Oscar Schindlerét (Liam Neeson) sem. A játékidő során az építésznek lassan társává válik Lee Van Buren, aki maga a vágyott-rettegett amerikai álom megtestesülése: tengernyi pénze nem pótolja ízlésének hiányát, Tóthot egyfajta kabalaállatnak tekinti („intellektuális izgalmat” okoz neki a vele való beszélgetés, vallja be), s élete során elkövetett bűneiért végül meglakol. A legkevésbé az épülőfélben lévő közösségi központ tűnik érdekesnek, pedig ez a többfunkciós, közepén kápolnával rendelkező ház többszörös, kimondatlan szimbólumként képes működni A brutalistában. Egyaránt beleláthatjuk az épp akkoriban kiépülő kertvárosi Amerika radikális ellenpólusát, a bevett konvenciók elleni lázadás gesztusát vagy az alkotó elmondhatatlan szenvedéseinek mementóját.

Különös módon Corbet egyik értelmezés mellett sem teszi le a voksát, s ez a rejtélyesség akár még előnyére is válhatna a filmnek, a játékidő második felére azonban sajnos túlságosan egyszólamúvá válik a szüzsé. Álomszerű, egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek próbálják ébren tartani a nézőt, s néhány perc erejéig reménykedhetünk is, hogy Tóth László és az időközben szintén kivándorolt felesége, Erzsébet (Felicity Jones) újra fellobbanó szerelme lesz a nagy titkok nyitja. A brutalistát örvendetesen szabálytalan filmnyelve (vágó: Jancsó Dávid), remeklő színészgárdája, pazar látványvilága és európai filmes érzékenysége emlékezetes moziélménnyé teszi. A rendező láthatóan valami komolyat akar mondani a hontalanságról, az elidegenedésről és a művészet érdekében meghozott áldozatról, végül azonban nem tud többet állítani saját széttöredezettségénél.

Peter Zumthor kortárs építész írja egy esszéjében (s e gondolatokat a film is megidézi), hogy az igazi művészet egyszerűen önmagát jelenti: ne társítsunk hozzá rajta kívüli értelmezéseket. A falak egyszerűen falak, amik kettéválasztják a teret. A derű és a komorság egyszerűen fény és árnyék játéka. Hogy monumentális filmjével Corbet célja csupán ennyi lett volna, sokáig hihető (s talán remélhető); a finálé azonban, ahol erőltetett szimbolizmussal mégiscsak megmagyarázzák a nagy művet, csalódást keltő. A legbeszédesebb az addig egzaltált, immár ősz hajú alkotó némasága, ahogy tolószékben ülve hallgatja a laudációt. Tiltakozni nincs kedve, talán nem is akar: amikor idegen és értetlen emberek gratulálnak, nem a vasbeton szorítja a szívedet.

Brady Corbet: A brutalista (The Brutalist), Bookstreet Pictures/A24, 215 perc, 2024.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.