A halálbüntetésről

Az erre vonatkozó kérdés leegyszerűsítve a következőképpen hangzik: elveheti-e a mindenkori (legitim) állam azon személyek életét, akikre rábizonyítottak bizonyos minősített bűncselekményeket? (Ebbe a körbe általában az előre eltervezett, szándékos emberölés és a hazaárulás tartozik. Egyéb bűnök – például tömeggyilkosságra való előkészületek, egy adott ország állampolgárainak az életét veszélyeztető kémkedés, minősített nemi erőszak, pedofil bűncselekmények, emberrablás, repülőgép-eltérítés vagy olyan hamis eskü, amely mások halálát eredményezheti – esetén is felmerülhet.) Minősítettnek vagy súlyosnak azt a bűncselekményt nevezzük, amelynek kapcsán a szándék vagy a konkrét körülmények lényegesen súlyosbítják annak megítélését, illetve az áldozatok részéről elszenvedett kárt.

A keresztyén érvelés elsősorban az 1Móz 9,5–6-ra hivatkozva tartja legitimnek a halálbüntetést, és ugyanezt a szakaszt mint a polgári kormányzat alapjait biztosítót tartja számon. Amikor az özönvíz elvonult, Nóé és családja kijöttek a bárkából, és az emberi társadalom ismét fejlődésnek indult. Ekkor Isten instrukciókat adott az újraépülő társadalmi életre vonatkozóan. Az eredeti héber szövegben a kiont ige (csakúgy, mint a magyarban) az emberi élet erőszakos, igazságtalan elvételét jelenti. E rendelkezés szerint, ha valaki meggyilkol egy másik embert, azt halálra kell ítélni. Az elkövetőt nem közvetlenül Isten sújtja halállal, hanem az ő elvárt igazságosságának érvényesítéseként az emberi hatóságnak kell eljárnia. Ennek oka az, hogy Isten mérhetetlenül nagy értékkel ruházta fel az emberi életet (6. vers). Az istenképűség a legmagasabb státus és privilégium az egész földi teremtésben (lásd 1Móz 1,27), azt jelenti ugyanis, hogy a többi teremtményhez mérve leginkább az ember hasonlít Teremtőjére, ezért az ő reprezentánsa a földön. A szándékos emberölés emiatt bizonyos értelemben az Alkotó elleni támadás. A büntetés megfelel a bűncselekmény mértékének. Tehát az 1Móz 9,5–6 alapozza meg a kormányzat tekintélyét, mert Isten az emberhez (a vezető testülethez) delegálta az ilyen bűncselekményt elkövetők megbüntetésének hatáskörét – így kéri számon az ember vérét az emberen. Ebből adódóan utóbbi hatáskörébe tartozik mindannak eldöntése, hogy 1. milyen bűncselekmények érdemelnek büntetést; 2. milyen büntetést érdemelnek ezek; és 3. az egyes ember vétkes-e az adott bűncselekmény elkövetésében vagy sem. Mivel ez a szakasz az Izráel nemzeti megalakulása előtti korból származik – és ennek értelmében még azelőtt fogalmazták meg, hogy megkapták volna Istentől a törvényt, a Tórát, a mózesi szövetség keretében –, ezért a relevanciája és ebből adódóan az alkalmazhatósága nem korlátozódik az ő történetük egy speciális periódusára, hanem minden idők minden embere számára érvényes. Itt fontos megjegyezni, hogy amikor az Újszövetség Ószövetségről beszél, akkor mindig a választott néppel kötött, Mózes által életbe léptetett szövetségre utal. Amit Isten Nóéval kötött (akkor is, ha a Biblia ótestamentumi részében szerepel), sehol nem nevezik ószövetségnek, és sehol sem említik, hogy eltöröltetett vagy hogy az érvényessége megszűnt volna. Meg kell említenünk azonban azokat az érveket is, amelyek szerint ez a bibliai szakasz nem utasítás vagy parancs az ember számára, hanem pusztán szentencia, egy sajnálatos igazság megállapítása úgymond bölcs megjegyzés, amely előrevetíti egy cselekmény várható következményét: például, ha egy ember meggyilkol egy másik embert, akkor hasonló módon fogja végezni ő is.

Most nem tudunk rá részletesebben kitérni, de ez egyrészt a bibliai passzus belső koherenciájából és logikájából fakadóan valószínűtlen, másrészt e verset számos más bibliai szakasz követi még az Ószövetségben, amely arról tanúskodik, hogy Isten maga rendelte el a halálbüntetést a szándékos emberölés szankcionálásaképpen (lásd 4Móz 35,16–21). Egyébként magukat az Isten által elrendelt, halált kiszabó ószövetségi szankciókat tekinthetjük válasznak arra az ellenvetésre – erre még később részletesebben kitérünk –, hogy a halálbüntetés maga ellentmondásos, hiszen az élet védelme érdekében elveszi az életet. Erre lehet az a felelet: nem arról tanúskodik a büntetés mértéke, hogy Isten számára az emberi élet olcsó lenne, hanem éppen arról, mennyire drága.

A téma szempontjából egy másik lényeges szakasz a Róm 13,1–7. Ez a rész ugyancsak a polgári kormányzatról ad tanítást. Itt Pál azt a kijelentést teszi a kormányzattal kapcsolatosan, hogy az „Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi”. Ez konzisztens az 1Móz 9 tanításával. Továbbá azt mondja, hogy a kormányzat „nem ok nélkül viseli a kardot” (4. vers). A görög kard szó arra az eszközre utal (számos más bibliai versben is), amellyel az ember egy társa halálát okozza, így ebből következtethetünk a pallosjogra, azaz a halálbüntetésre, amely a kormányzat fennhatósága alá tartozik. Ezért a kard nem csupán a kormányzat tekintélyét hivatott jelölni – annak gyakorlásáról vagy kivitelezéséről is szól. (Kálvin János is így értelmezi a kardnak az apostol általi említését.) Amikor Pál kijelenti, hogy a kormányzat viseli a kardot, egyszersmind azt állítja, hogy azt használja is (például halálbüntetésre, amint az az I. században bevett volt).

Ugyanakkor más érvelés szerint a 2Móz 20,13 – a „Ne ölj!” parancsolat – megtiltja a halálbüntetést is, ezért a kormányzat (a mindenkori államhatalom) sem „ölheti” meg a bűnelkövetőket. Ez az álláspont azonban tévesen értelmezi a bibliai szövegben szereplő héber ige jelentését, amelyet a magyar fordítás ölésként ad vissza. Az itt szereplő kifejezés rendszerint nem a bírósági-jogi szankcióra, tehát nem kivégzésre utal – azt a héberben másik szó jelöli. Nyilvánvaló, hogy a Tóra (amely számos bűnt halálbüntetéssel szankcionált) korabeli olvasói nem értelmezhették ezt a parancsolatot a halálbüntetés elleni érvként. Ezen a ponton Kálvinnak az Institutióban szereplő gondolatai nyújtanak segítséget a tájékozódásban (IV. 20.9–10). Bölcs megállapítása szerint éppen mivel az Isten törvénye tiltja az ölést – ez a személyes szint –, azért helyezi a halálos ítélet végrehajtását a kormányzat, azaz a földi hatalom kezébe – ez az állami szint –, hogy azt ne hagyja büntetlenül. A cél az, hogy a hatóság ügyeljen a közösség életére erkölcsi szempontból, illetve óvja annak biztonságát és nyugalmát. Kálvin odáig megy, hogy kijelenti: engedelmeskedni kell Istennek, ezért, ha a kormányzat nem él ezen jogával, a „legistentelenebb hibát követi el”.

Akárhogy vélekedünk is erről, kulcsfontosságú (más kérdésekben is), hogy elválasszuk egymástól a személyes és az állami szintet. Ezért nem tűnik jogosnak a halálbüntetést illetően Jézus Urunknak a felebaráti szeretettel kapcsolatos szavait cáfolatként idézni. Ne feledjük, a felebarát szeretetére vonatkozó parancs a 3Móz 19,18-ból származik, tehát úgy tűnik, Isten számára sem ellentmondásos a felebarát szeretetére és a halálbüntetésre vonatkozó parancs egymás mellé állítása. Ugyanakkor akik bibliai alapon próbálnak érvelni a halálbüntetés ellen, általában ezekre az igehelyekre hivatkoznak: 2Móz 20,13; Mt 5,38–39; Mt 22,39; Mt 26,52; Jn 8,10–11. Előkerül még érvként az is, hogy Isten is megkímélte bizonyos gyilkosok életét, például Kainét és Dávid királyét. Ezekre az igehelyekre helyhiány miatt most nem térünk ki részletesebben, de talán nem is érdemes, mert exegetikailag nem szolgáltatnak erős alapot a halálbüntetés gyakorlatával szemben. Érdemes a kérdést máshonnan megközelíteni. Léteznek olyan hívők, teológusok, akik ellenzik a halálbüntetést – köztük olyanok is, akik ugyan korábban kiálltak a halálbüntetés mellett, de idővel megváltoztatták a véleményüket.

Ettől még nem feltétlenül gondolják úgy, hogy a halálbüntetés ab ovo igazságtalan és kategorikusan kizárandó. Elismerik ők is, hogy a gyilkosokra kiszabott halálos ítélet a Nóéval kötött szövetség részét képezi, és mint ilyen, e rendelkezés hatóköre (elvi értelemben) átfogja az egész emberiséget (a bibliai narratíva szerint Nóé minden leszármazottját), illetve részben e rendelkezés képezi az állami tekintély alapját. Hangsúlyozzák azt is, hogy a halálbüntetést maga a mózesi törvény is tartalmazza. És igen, a Róm 13 kapcsán is aláhúzzák, hogy az Isten által rendelt mindenkori állam vagy kormányzat viseli a „kardot”, amely kitétel nyilvánvalóan a halálbüntetés kiszabásának jogára is vonatkozhat. Sőt, olykor-olykor még azt is kiemelik, hogy Pál apostol is beszél a „halálra méltó” bűnökről (lásd ApCsel 25,11). Azaz még az ellenzők sem tagadják, hogy maga a Szentírás megerősíti a halálbüntetést bizonyos bűncselekményekért járó végső szankcióként. A súlyos büntetés kilátásba helyezése az adott bűncselekmény súlyosságát és az áldozat(ok) értékét együttesen fejezi ki (1Móz 9,6). Kétségtelen, hogy a halálbüntetés mint büntetési tétel keménynek és szigorúnak tűnik, ugyanakkor mint figyelmeztetés lehet a szeretet cselekedete, amennyiben az a célja, hogy visszatartsa az embereket a legsúlyosabb gonoszságok elkövetésétől, és ezáltal megvédje a társadalmat a károktól. De ha a Szentírás engedélyezi is, ez még nem jelenti azt – hangzik az érvelés –, hogy ne kötné bizonyos kritériumokhoz. A probléma az, hogy ezeket a kritériumokat a legsúlyosabb ítélet mellett érvelő keresztyének általában nem veszik figyelembe. Nem a halálbüntetés mint olyan igazságtalan, hanem ahogyan azt (történelmileg nézve is) több országban (ahol érvényben volt vagy van jelenleg is) alkalmazzák. Az ellene szóló evangéliumi érv gerince tehát az, hogy nem lehet – szinte kivitelezhetetlen – megfelelő módon alkalmazni.

Melyek azok a kritériumok, amelyeket nem sikerül maradéktalanul teljesíteni? Kettőt szoktak említeni: a pártatlanságot és a precizitást. Mit értsünk pártatlanságon? Ha csak az Egyesült Államokat nézzük (ahol jelenleg több államban is végrehajtanak kivégzéseket), több mint kétszáz évre visszamenőleg megállapítható, hogy a halálbüntetések kiszabásának gyakorlata sajnos nem volt mentes a faji felhangoktól (Antonin Scalia, az amerikai legfelsőbb bíróság korábbi konzervatív irányultságú bírája is elismerte ezt 1987-ben). Számos tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy a halálraítéltekről szóló döntésekre nemcsak a meggyilkolt személy faji hovatartozása volt hatással, hanem – némelyek még ezt is kimutatták – a vádlotté is. Sőt, a faji hovatartozás még abban is szerepet játszik, hogy végül melyik elítéltet végzik ki ténylegesen. Megállapították – az eredmény megdöbbentő –, hogy a kivégzési arány tizenhétszer nagyobb azok esetében, akiket fehér áldozat meggyilkolásáért ítéltek el. A faji hovatartozás nemcsak az ügyészi és esküdtszéki döntéseket befolyásolja, hanem a fellebbviteli bíróságok és azon tisztviselők (kormányzók és kegyelmi bizottságok tagjainak) döntéseit is, akik utólagosan enyhíthetnék az ítéletet. A másik említett kritérium a precizitás. 1973 óta csaknem kilencezer esetben szabtak ki halálbüntetést az Egyesült Államokban. A halálraítéltek közül körülbelül kétszázat mentettek fel. Ezek a személyek ártatlannak bizonyultak azokban a bűncselekményekben, amelyek miatt kivégzésre ítélték őket. Más szóval tudjuk, hogy az 1973 óta halálra ítélt emberek legalább két százalékát tévesen ítélték el. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy az összes tévedést sikerül azonosítani. Akár csak egyetlenegy ártatlan ember – érvelnek – kivégzése is elfogadhatatlan, hiszen nem lehet „visszacsinálni”. Jogosan merülhet fel, hogy – mivel egyetlen igazságszolgáltatási rendszer sem tökéletes – egy ilyen ballépést csak úgy lehet teljes mértékben kiküszöbölni, ha inkább nem végzünk ki senkit. „Messziről” könnyű kijelenteni, hogy az a két százalék még „befelér” úgymond járulékos veszteség gyanánt, de ha arra gondolunk, hogy ebben a két százalékban esetleg mi magunk is benne vagyunk, talán más következtetésre jutunk. Nos, ha valóban úgy szeretjük a felebarátunkat, mint önmagunkat – érvelnek a halálbüntetést ellenző keresztyének –, az megköveteli, hogy minden észszerű eszközt felhasználjuk annak érdekében, hogy soha, semmilyen körülmények között ne hozzanak téves halálos ítéletet. Ha ezt nem tudjuk elkerülni, nincs isteni felhatalmazásunk a halálbüntetés alkalmazására.