Nem rejthető el a buckára épült város

Egy pillanatra felejtsünk el mindent, amit a hagyományos ifikről tudunk! Mit kezdenénk egy csokornyi falu fiatalságával, ahol a konfirmáció után alig marad ifis a gyülekezetben, idővel pedig ők is elmaradoznak a tanulmányaik és a munka miatt?! A két és fél éve elkezdett Buckaifi ennek a helyzetnek a megoldására tett rendhagyó kísérletet.

A Buckaifi kéthetente megrendezett tematikus sorozat, amely a Tarbucka lábánál fekvő felvidéki települések fiataljait fogja össze négy lelkipásztor – Böszörményi Tamás, Hozák Viktor, Kiss Miklós és Szepessy Mátyás –, valamint a szolgálók egyre bővülő csapatának szervezésében. Változatos korosztályt szólítanak meg: tizenkét éves, konfirmáció előtt álló kiskamaszok és huszonéves fiatal felnőttek egyaránt megfordulnak a péntek esti alkalmakon. A helyszín változó, a bodrogszerdahelyi, kiskövesdi, nagykövesdi és örösi gyülekezetek forgóban szolgálnak házigazdaként. Céljuk megmutatni a fiataloknak, hogy Isten országához tartozni nem unalmas dolog, hanem egy színes és kalandos utazás. – Olyan gyülekezetet akartunk létrehozni ezekből a fiatalokból, amelybe mi is szívesen tartoznánk, és amelyben mindig is szerettünk volna lenni – emlékszik vissza Böszörményi Tamás nagykövesdi lelkipásztor.

A találkozók öt órakor startolnak el, jókedvet és ismerkedést célzó játékokkal. Az este a Buckaband jóvoltából közös dicsőítéssel folytatódik. A zenei szolgálócsapat fiatalokból és lelkészekből kovácsolódott össze, ahol mellesleg Kendi Csaba, a Zempléni Református Egyházmegye esperese pengeti a húrokat a basszusgitáron, ő kezdettől fogva a Buckaifi lelkes támogatója, idővel pedig szolgálója is lett. A dicsőítések meghatározó eleme a fennállva egymásba kapaszkodó, szívből éneklő fiatalság. Ezt igei tanítás követi, amelyet rendszerint meghívott lelkipásztorok és a tanítás ajándékával megáldott, felkészült szolgálók tartanak. Minden évben egyetlen átívelő tematika alapján foglalkoznak a fiatalok életének meghatározó kérdéseivel, ilyenek a magány, a barátság, az önismeret, a stresszkezelés, hitünk vállalása, a szerelem rózsaszín köde vagy épp a példaképeink. A múlt év a Feketén-fehéren címet kapta. A sorozat fő üzenete az volt, hogy egyedül Krisztusban lehetünk tiszták, és bár újra meg újra követünk el bűnöket, ugyanolyan szeretettel és türelemmel forduljunk egymás felé is, mint ahogyan minket is elfogad Jézus. Idén a királyok királya a központi motívum, az áhítatok a Megváltóra mutatnak: nincs olyan mélység, ahol ne állna mellettünk. Az igei tanítást korosztályokra bontott csoportos megbeszélések vagy akváriumbeszélgetések követik, ezeken lehetőség nyílik megosztani és elmélyíteni a téma kapcsán felmerült gondolatokat. Az estéket a gyülekezetek önzetlen asszonyai jóvoltából közös vacsora és kötetlen beszélgetés zárja.

A Bucka-évet változatos közösségi programok tarkítják, amelyek általában a mozgás különböző formáival kapcsolódnak össze: korcsolyázás, kenutúra, focizás mellett szalonnasütésen, játékesteken, karácsonyozáson, offline hétvégéken és ifjúsági istentiszteleteken kerülhetnek közelebb az ifisek egymáshoz és Istenhez.

Így hangzik a Buckaifi mottója, amely magában foglalja a találkozók küldetését, egyben az evangélium üzenetét is. A „körbefog” arra utal, hogy az ifi olyan, egyre táguló kör, amely megragadja, egymáshoz köti a résztvevőket. Az „átformál” ige az elhívást hangsúlyozza: Isten és mi is elfogadunk úgy, ahogy vagy, de az Atya sokkal jobbat tervez neked az aktuális önmagadnál. A Buckaifi célja „elindítani” a fiatalokat az egyházban végzett szolgálatokra. Böszörményi Tamás kiemeli, nem kívánják elszippantani a környék összes ifisét, épp ellenkezőleg: kiemelten hangsúlyozzák számukra a vasárnapi jelenlét és a saját gyülekezetben végzett szolgálatok fontosságát.

A szervezők tudatában vannak annak, hogy a fiatalok egyházi lemorzsolódásának egyik krízispontja az egyetemkezdéssel járó elköltözés. Ennek elkerülésére számos nagyvárosi ifjúsági lelkipásztorral vették fel a kapcsolatot, hogy a továbbtanuló buckaifisek új lakhelyükön is be tudjanak csatlakozni különböző gyülekezetekbe, ne távolodjanak el Istentől és az egyháztól. Böszörményi Tamás kifejti: – Nem álmodozunk, tudjuk, hogy sokan a buckakifisek köréből elkerülve élnek majd, de nem magunknak gyűjtünk, hanem Isten országának. Útnak indítjuk ezt a repülőt, de az érkezési oldalt is szeretnénk biztosítani. Nekünk az a legfontosabb, hogy a fiatalok olyan gyülekezetben találjanak új helyre, ahova a lelki ajándékaikkal felvértezve be tudnak kapcsolódni. Folyamatosan emeljük be őket olyan missziókba, szervezetekbe, amelyekben megláthatják az ifjúsági szolgálat lelkiségének gazdagságát, akár a Fiatal Reformátusok Szövetsége (Firesz) vagy az Exodus Egyesület képzési alkalmain. Szeretnénk, ha azok, akik növekednek a szolgálatban, az életkörülményeik megváltozásával nem éreznék úgy: ez eddig tartott, hanem meglátnák, hogy a hitüket máshol, másokkal kapcsolódva is meg lehet élni.

A Buckaifiben kiemelt figyelmet fordítanak a tanítványképzésre, amelyért elsősorban Kiss Miklós felel. A segíteni kész fiataloknak igyekszik átadni azt a lelkületet, amellyel az alkalmakra elsősorban már nem kikapcsolódni jönnek, hanem szolgálni. A megfáradás és kiégés megelőzéseként rendszeresen foglalkoznak a szolgáló fiatalok lelki töltődésével is: külön bibliaórákat, imaalkalmakat tartanak számukra, országos ifivezető-képzésekre viszik őket, ahol más hasonló korúakkal cserélhetnek tapasztalatokat, ötleteket. Az elköteleződést a rögzített elvárások is elősegítik: aki szolgálni szeretne, annak egy évben az alkalmak legalább hetven százalékán részt kell vennie.

A Buckaifi gördülékenységét változatos szolgálatok segítik elő: van, aki zenél, más fotózik, a közösségi médiát kezeli, arculatot tervez, szöveget ír, kiscsoportot vezet, játékokat vezényel le, a hangosítást és a technikát kezeli, vagy épp buckataxival fuvarozza a résztvevőket. Idő, mire valaki beletanul egy-egy feladatba, olykor el kell viselni egymás lassúságát, hibáit. Ilyenkor rá kell mutatni a kamaszoknál, hogy türelemmel viszonyuljanak mások munkájához, ahogyan őket is elfogadta Krisztus minden gyengeségükkel együtt. Böszörményi Tamás kijelenti: – Fontos és kimondott elvünk, hogy a Buckaifi az a hely, ahol nem történik semmi, ha hibázol. Nem szeretnénk olyan közösség tagjai lenni, ahol csak egy, legfeljebb két dobásunk van. Péter sem egyetlen esélyt kapott… Mint tudjuk, elég jó mentora volt.

– Bármiféle szolgálat legnagyobb ellensége a visszajelzések hiánya vagy hiányossága, még a régi motorosok számára is – véli Böszörményi Tamás. A korosztályilag vegyes összetételű szervezőcsapat olyan módon is tesz a folytonos fejlődésért, hogy minden ifi után kiértékelik egymás munkáját. Ez eleinte nem ment zökkenőmentesen, hiszen nem tesz jót az ember hiúságának, amikor kiemelik a hibáit, azonban a cél nem egymás rombolása, hanem a pozitívumok és a fejlődési lehetőségek kimondása. Mindez az egyéni képességek javulását, ezáltal pedig magát a közös munkát segíti elő.

– Amikor lelkészként megfáradtál és úgy látod, ezekből a fiatalokból már nem lesz semmi, az első és legfontosabb dolog a jézusi rugalmasság, az a feltétel nélküli befogadás, amelyet a Megváltónál látunk. A második pedig a kísérletezés – kapjuk meg a receptet Böszörményi Tamástól. A nagykövesdi lelkipásztor közel tíz éve küzdött az ifik változó létszámú jelenlétével, miközben érzékelte, hogy a fiatalokban egyébként lenne igény a közösségre, belsőséges lelki beszélgetésekre. A szomszédos településeken szolgáló lelkipásztorokkal hosszú időszakon át gondolkodtak arról, hogyan lehetne következetesen, megadott tematika mentén vezetni egy ifjúsági csoportot, amivel építhetnék a felnövekvő generációt. Végül nem kevés kísérletezés, sok-sok imádság és egy budapesti ifivezető-képzés adta meg a löketet a lelkipásztornak, hogy szembesüljön vele: sem a nagy létszámú, ritkábban megrendezett alkalmak, sem a kis, belterjes ifik nem alkalmasak a minél több fiatalt megszólító, építő ifjúsági misszió végzésére a környéken. Rájött, hogy az időszakos, több napos találkozások helyett folyamatosan futó, rendszeres alkalmakra volna szükség, így lehetőség nyílna arra is, hogy az elkötelezett, tapasztaltabb ifiseket is bevonják a különféle szolgálatokba.

Egyévnyi imádság, ötletelés és előkészítés után az esperes és a Firesz Abaúj-Zempléni Területi Egységének támogatásával megszületett a Buckaifi „demóverziója”. Ahogyan Isten népe történetében is számos hegy kapott jelentős szerepet, jelen esetben a Tarbucka vált az összehúzó kapoccsá, mivel a dombság tövében fekvő gyülekezetek fiataljait igyekeztek megszólítani. A riport elején említett négy település lelkipásztora fogott össze, közülük Hozák Viktor nemcsak egy településen, Bodrogszerdahelyen, hanem Újhelyen (Slovenské Nové Mestóban, Sátoraljaújhely szlovák részén), Borsin és Szőlőskén is szolgál. A négy lelkipásztort eleve barátság, rokonság fűzi össze, valamint korábbi szolgálatok is, így a vállalkozásuk újdonsága ellenére kezdettől fogva hatékony csapatmunkával tudták szervezni az ifitalálkozókat.

Az ötletgazdák kezdettől tudatosan figyeltek arra, hogy a Buckaifi ne váljon emberközpontúvá. El szerették volna kerülni, hogy a fiatalok Isten helyett személyekhez kötődjenek. Ennek érdekében alakították ki a váltakozó helyszíneket, mindig a helyi lelkész adja a terepet, az étkezést és a vendégfogadást. Havonta más és más az ifik főkoordinátora, aki mindig a lelki alapanyagot összeállító hétfős témacsoportból kerül ki. Még a korosztályokra osztott beszélgetéseknél is folyamatosan változik, ki melyik csoportért felel. Böszörményi Tamás így éli meg ezt a meglehetősen demokratikus, látszólag vezető nélküli szerveződést: – Meglátásom szerint a fiataloknak nem emberi stabilitásra van szükségük, hanem arra, hogy maga az alkalom legyen biztos pont az életükben. Abban, hogy ki szolgál, elég rugalmasak, hamar hozzászoknak a váltakozáshoz – magyarázza a nagykövesdi lelkész.

Böszörményi Tamás hálásan osztja meg, milyen különösen áldott alkalommá vált a tavaly nagycsütörtökön lezajlott imaéjjel: – Eredetileg hatvan emberrel terveztünk, végül kilencvennél kellett meghúznunk a határt, akkora volt az érdeklődés. Azon az estén tanúja voltam annak, ahogyan a tizenéves ifiseink együtt imádkoztak a hetvenéves nagymamákkal. Kemény férfiakat, igazi „retró” reformátusokat láttam zokogni, akik azóta egészen másképp állnak a vallásukhoz. Az idősebb generációnak nagy reménységet ad az, amikor látják a fiatalokat szolgálni. Ezek olyan gyümölcsök, amelyeket csak kevésszer adatik meglátnunk. Nem a mi munkánk. Úgy érezzük, előkészített hely és idő volt, hogy mi, négyen, lelkipásztorok egységes lelkiségben tudtunk belekezdeni a Buckaifibe, és a terület, a szolgálók, a külső támogatás is adottak voltak ehhez. Ez olyan kegyelmi idő, amikor van módunk egy kicsit aratni is.

A Buckaifi tavalyi évadzáró alkalmának központi motívuma az igazgyöngy volt, amely a kagylóba kerülő szennyeződés körül képződik – hasonlóan ahhoz, ahogyan minket is körülvesz Isten gyógyító ereje. A buckások így tekintettek vissza a mögöttük álló évre: „Rengeteg közös emlék született, voltak mélységek és óriási hullámok, de sosem adtuk fel, és harcoltunk értetek, hisz az igazgyöngyökért igenis harcolni kell! Az évad elején még nekünk sem rajzolódott ki pontosan, merre keressünk titeket, viszont hosszú kincskeresések után rátok találtunk, és nem adnánk oda titeket semmi másért!”

Hát nem erre a krisztusi lelkületű, feltétel nélküli befogadásra vágyunk mindannyian?!