Március 15-e a modern, polgári nemzetfelfogás születésnapja, olyan közös nevezőnk, amelyet ma is minden magyar a magáénak érezhet. „Aznap új időszak kezdődött: a reformkor politikai küzdelmeinek a végére olyan összefogott, tényleg mindenki számára elfogadható és követhető politikai program alakult ki, amely az 1848-as rendszerváltáshoz vezetett” – fogalmazta ezt meg pár éve portálunknak adott interjújában Peyach István történész, hozzátéve: ennek sikeréhez az kellett, hogy a teljes magyar társadalom tegyen érte – még az egyház is. „Kellett, hogy a papok és lelkészek felismerjék társadalmi szerepüket, és a szószékről, vagy misék, istentiszteletek után elmondják a falusiaknak az országban történteket és a napirenden lévő kérdéseket is.”

Református lelkészeinknek a forradalomban és a szabadságharcban betöltött szerepe nem csupán ennyiben nyilvánult meg. Akadt lelkész, aki maga is részt vett a harcokban; akadt, aki azokhoz szellemi-lelki muníciót adott; akadt, aki az utolsó órák megkönnyítésében segített; és akadt, aki életét adta meggyőződéseiért. Lelkészeink mellett több olyan református gyülekezeti közösség is volt, amely példaadóan helytállt, ha 1848 értékeinek megőrzéséről volt szó. Nagy, közös történetünkhöz tehát számos kis, személyes vagy lokális történet fűződik, amelyek mind arról mesélnek, hogyan kapcsolódott össze egy-egy emberi sorsban az Ige szolgálata a forradalom és a nemzet ügyének szolgálatával. Korábbi cikkeinkből összeállított ünnepi tallózónk ilyen kisebb történeteket ajánl újraolvasásra.



A zsoltáros pap-költő
Tompa Mihályt a legtöbben „csak” költőként ismerik, ami nem véletlen, hiszen a 19. századi magyar líra kiemelkedő alakjáról van szó. Barátja volt Petőfi Sándornak és Arany Jánosnak, segédtanítóként és házitanítóként is gyarapította mások műveltségét, könyvtárat alapított, etnográfiai gyűjteményt állított össze és zenei munkássága is ismert. Azt azonban már jóval kevesebben tudják róla – sajnos, olykor még egyházunkban is –, hogy református lelkipásztor volt, aki a szabadságharc során tábori lelkészként szolgált. Valószínűleg azok se gondolták volna, hogy egyszer református lelkipásztor lesz belőle, akik falopás miatt nyilvánosan megbotozták. Az akkor sárospataki szolgadiák súlyos nélkülözés miatt kényszerült erre a tettre, így ez az eset is kihatással volt igazságérzete formálódására.

A teológiát Sárospatakon végezte el, a szolgálatot pedig a Gömör vármegyei Beje református gyülekezete élén kezdte meg 1847 tavaszán. Tábori lelkészként vett részt a schwechati csatában, 1849 elején pedig a keleméri lelkészségre hívták meg. 1852-től Hanva lelkésze lett és ott maradt haláláig, hiába kínálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi református egyházközségek lelkészi állásával. Rendkívüli szónok és népszerű prédikátor volt, négy kötetben több, mint száz prédikációja jelent meg nyomtatásban. Gondolatvilágához a Biblia három könyve állt hozzá legközelebb: a Zsoltárok könyve, Jób könyve és a Prédikátor könyve. Mozgalmas élete legalább annyira izgalmas volt, mint munkássága – derül ki Kovácsné Pázmándi Ágnes írásából.



A huszárból lett lelkipásztor
A fóti reformátusok máig ápolják Vállaji Sipos Pál emlékét, aki a forradalom és szabadságharc honvédjeként a hadnagyi rangig vitte, lelkipásztorként pedig a püspökhelyettesi szolgálatig. Emellett ő is írt egy Nemzeti dalt, amely ugyan elsikkadt Petőfi Sándor azonos című verse mellett, a két költemény mégis hasonló láncszemek a forradalom történetének láncolatában. Amit leírt és hirdetett, azt élte is: fegyvert ragadott a szabadságért, a turai csatában pedig saját testével védte társait, félholtan maradva a csatatéren. Hadnagyi kinevezése ezután vált hivatalossá, a hírt az akkor 19 éves Ráday Pál huszárőrnagytól tudta meg. Egy kiskunhalasi tanári megbízatással megszakítva előbb segéd-, majd megválasztott lelkész volt Sárbogárdon, 1855-től pedig a fótiak pásztora lett.

Az egyházkormányzásban is kitűnt, először aljegyzőként, majd tanácsbíróként, később főjegyzőként, 1871-ben pedig esperessé választották a Pesti Református Egyházmegye gyülekezetei. Török Pál püspök halála után, 1884-ben fél évig szolgált a Dunamelléki Református Egyházkerület helyettes püspökeként. Ennek ellenére életútja Fóton kívül igen kevesek számára ismert, hiába érdekes mozaikdarabja a teljes képnek. Vállaji Sipos Pál egyike azoknak, akiknek a története nagyobb figyelmet érdemelne a magyar reformátusság részéről, hiszen kitűnő példája arra, milyen típusú társadalmi szerepvállalások formálták a 19. század reformátusságát, és ezek hogyan hathattak vissza a társadalom és a nemzet egészére. Dezső Attila áttekintése ezért is fontos írás.



„Meg kell halnom, de mint keresztyén halok meg”
Az 1849. október 6-án, Aradon kivégzett tizenhárom magyar honvédtiszt között nem volt magát reformátusnak valló. Tizenegyen katolikusok voltak, Dessewffy Arisztid és Leiningen-Westerburg Károly pedig evangélikus – ugyanakkor az ítélethirdetés után Aradon nem volt evangélikus pap, ezért a várparancsnokság Baló Benjámin aradi református lelkészt rendelte ki kettejük mellé, hogy utolsó óráikban megnyugvást és vigasztalást adjon. Baló Benjámin tehát látszólag a véletlennek köszönhette, hogy éppen ott és akkor „beugróként” szolgálhatott a két vértanú mellett, ha azonban figyelembe vesszük, hogy utólag komoly vígaszt és segítséget nyújtott a kivégzettek özvegyei számára is, ráébredhetünk arra, hogy Istennek nagyobb tervei lehettek az aradi lelkipásztorral.

Baló Benjámin lelkészi szolgálatát Őraljaboldogfalván kezdte, majd Harón folytatta. 1849-ben került Aradra, a kapitulációt követően ő temette a kivégzett Ormai Norbert ezredest. A Dessewffyné Szinyei Merse Emmának (Szinyei Merse Pál nagynénje) írt levelei nem maradtak ránk, azok tartalmát csak másodkézből ismerjük, Leiningen-Westerburgné Sissány Eliznek 1849. november 20-án keltezett levelét azonban teljes terjedelmében elolvashatjuk. 1866-ban a vajdahunyadi egyházmegye helyettes esperese lett, emellett kifejezetten termékeny szerző is volt, tanulmányai, cikkei és reflexiói mellett több kötetet is megjelentetett. Nem forradalmárként, nem fegyvert forgatva szolgálta a nemzet ügyét, hanem mások támaszaként – tanúskodik minderről Dezső Attila megemlékezése.



Perelj, Uram, a velem perlőkkel!
A Román Károly által írt Perelj, Uram! című színdarab Sobor Antal azonos című kisregénye alapján készült, és a szabadságharc végén játszódik a dunántúli Csákberényben. A falu lelkészét és papját azzal vádolják, hogy tudatosan szítottak osztrákellenes hangulatot a pünkösdi istentiszteleten, ahol felolvasták az 1849-es debreceni trónfosztó nyilatkozatot, ráadásul a két templomban énekeltek, harangoztak is ezután. Szikszai János református lelkész a 35. genfi zsoltárt énekeltette a gyülekezettel: „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel…” Ő és Manszbarth Antal római katolikus plébános kínzások, testi-lelki megtörtség után végül elnyomóik puskacsövével néztek szembe. A darabban hol humorral, hol lelkileg összetörve dolgozzák fel mindezt, bosszú helyett Isten kegyelméért imádkozva.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában a református lelkész és katolikus pap egymásba kapaszkodva várta, hogy kivégezzék őket – olvashattuk Somogyi Csaba ajánlójában. Bár a darab jelenleg nincs a színház műsorán, 2021-ben Ítélet és kegyelem címmel készült belőle egy tévéfilm-változat, amely ugyanezt a Szikora János-féle rendezést nyújtja azonos szereposztással. Ennek köszönhetően nem csupán Román Károly vagy Sobor Antal műveinek elolvasására nyílik lehetőségünk, hanem a tévéfilm megtekintésére is. Az Ítélet és kegyelem jelenleg a Nemzeti Filmintézet streamingszolgáltatóján, a Filmio.hu-n tekinthető meg – azok is „kikölcsönözhetik”, akik nem előfizetői ennek az oldalnak. E két vértanú története megérdemli, hogy megőrizzük emlékezetünkben.



Kossuth szíve
A lelkipásztori életutak mellett érdemes egy határon túli református közösség történetét is kiemelni. A délvidéki Magyarittabé a Kárpát-medence legdélebbi olyan települése, ahol Kossuth-szobrot állítottak. 1900-ban titkos szavazással döntöttek erről, majd 1904-ben fel is állították Horvay János alkotását – ugyanazét a szobrászművészét, akinek reformációs emlékműtervként készült alkotása a Ráday Házban található. A Kossuth-szobrot 1918-ban a bevonuló szerb csapatok egyik katonája szívtájékon keresztül lőtte, majd társaival lelökte talapzatáról. A falu református lakói ezután templomuk egy félreeső helyiségében rejtették el a szobrot nemzetiszín zászlóba csavarva. Ott hevert a félhomályban, mellkasán a lövés nyomával. 1941-ben ugyan újra felállíthatták, ám megkoszorúzása évtizedeken át tilos volt.

1990 után ismét engedélyezték a március tizenötödikei megemlékezéseket, de a szobor viszontagságai ezzel nem értek véget: 2015-ben ellopták, így egy évvel később egy másik alkotás került a helyére. Mivel az eredetiről nem állt rendelkezésre minta, ezért a soltvadkerti Kossuth-szoborról készítettek másolatot, amely szintén Horvay János alkotása. „Talapzatát ezekben a percekben valószínűleg már nemzetiszín szalagok, virágok és koszorúk díszítik. Talán csákók és kokárdák is – szorgos gyerekkezek munkái. Ott, a peremvidéken, ahonnan jobban látszik a centrum is; a dolgok szíve közepe. Talán a szobor tekintetéből valami rólunk, a Kárpát-medence szívében élőkről is tükröződik, ahogy távolba réved – arccal az anyaország felé” – olvashatjuk Jakus Ágnes írásában.



Sok ezekhez hasonló történetünk van, a legtöbbüket azonban pusztán a helyi emlékezet őrizte meg. Talán ideje lenne, hogy összegyűjtsük őket és megosszuk egymással – hiszen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc közös nevezőnk, melyet mindannyian a magunkénak érezhetünk. Meséljük hát tovább a magunk kis református történeteit!