Mind a Jóisten miatt vagyunk itt – Szerzetesek a növendéknevelésről a Sapientia Szabadegyetemen

Guba András éveken át tanárként, a rendi hivatások prokurátoraként és a papnövendékek magisztereként vett részt a nevelésben; Berhidai Piusz OFM prefektusként, tanárként, magiszterként a hivatásgondozásban, jelenleg tartományfőnök; Magyar Mirjam OP jelenleg perjelnő, és 2011 óta foglalkozik a jelöltekkel és novíciákkal magisztraként.

Ha vannak a fiatalok, jól csináljuk? Átadható a rendi karizma? Hogyan kapcsolódik a növendék a közösséghez? Mi tartja össze a közösséget? Hogyan képviseli a közösség a saját identitását, mit jelentenek ebben a rend által felvállalt intézmények? – ezekről a kérdésekről osztották meg sokéves tapasztalataikat a szerzetesek.

Berhidai Piusz szerint

a növendékek jelenlétükkel arra inspirálnak, hogy átadjam azt, amit én is kaptam.”

A belépéskor indul a rendi keretek, formák tanulásának folyamata, kezdődik az elmélyedés, az örökfogadalomkor már az a kérdés, a megismert külső formákat, azt, ami a közösség sajátja, belsővé tudja-e tenni a növendék.

Magyar Mirjam 30 évvel ezelőtti belépésére visszatekintve megosztotta,

azt élte meg, „szeretve van” a közösségben, van ott helye, van mibe belenőnie.

A domonkos nővéreknél kezdettől nagy hangsúlyt fektettek a hivatásgondozásra. Most strukturáltabb a képzés, melyben ma is az a lényeg, hogy a szeretettség, a rendi karizma átadódjon. Töprengés tárgya a nővérek között, vajon a mostani fiatalok hogyan fogják majd átadni ezt.

Berhidai Piusz szerint nagyon fontos megkülönböztetni azok helyzetét, akik életkorukat tekintve fiatalként, a húszas éveikben lépnek be a rendbe, és azokét,  akik diploma és több „kaland” után, felépített egzisztenciát hátra hagyva lesznek növendékek. „A felnőttből csecsemő lesz. Nem könnyű bevenni ezt a kanyart senkinek. A növendéknek el kell fogadnia, hogy ő a szerzetesi hivatást tekintve egy folyamat elején van, meg kell értenie, hogy a magiszter ha nem is annyira szent, nem is annyira ügyes, de régebb óta van a közösségben, és többet tud átadni a közösség értékeiből. A magiszternek pedig azt kell elkerülnie, hogy infantilizálja a növendéket.

Magyar Mirjam szerint az átadásnak rengeteg rétege van. A belépő nővér életmódban, fegyelemben ugyanúgy él, mint a fogadalmas, belekerül azonnal a mély vízbe. Van 8–9 éve, hogy mindez leülepedjen, és amit megismer, életté váljon benne.

A közösség bölcsessége, hogy van idő, a döntés letisztulhat, és belsővé válhat a karizma.

Guba András szerint a rendi nevelőnek a közösség kimondott identitását kell képviselnie, aminek különböző módú megéléseivel találkozik a növendék, és valahol lehorgonyzik. „A közösség megosztott, ilyenek vagyunk. A belépőnek ezt kell vállalnia, a feszültségekkel, a kereséssel együtt. Abban van az erőnk, hogy ez nem vet szét, képesek vagyunk kimondani, amit gondolunk. Ezt te is megteheted” – mutatta be a növendékek felé képviselt szemléletet.

Berhidai Piusz szerint fontos látni, mi az az alap, amiért „szóba állunk egymással”. Bár fontosak az emberi motivációink, hogy keressük az azonos lelki alkatot, világlátást, de a humanitás kevés, és ez meg is béklyóz, ahogy az is, ha pusztán humánusak vagyunk egymással. Azt megtanulhatjuk kommunikációs tréningen, de ez kevés.

A lényeg, hogy mindannyian a Jóisten miatt vagyunk itt, miatta jó itt lenni – ez kell hogy legyen az egymáshoz viszonyulás alapja.

A szerzetes elkötelezett a maga belső úján, és így fordul oda a másikhoz, a testvéréhez.

Guba András úgy látja,

az a bölcsesség, ha képesek vagyunk a dolgokat Isten szemével nézni és eszerint cselekedni.

A piaristákat rendjük alapítója nyomán ez az isteni szándék a szegény gyerekek nevelése felé irányítja, de Kalazanci Szent József közösséget is alapított, felismerve, hogy ez a szándék csak közösségben tud fennmaradni. Guba András szerint közösségükben lezajlott egy szétválás. Míg az iskola erős identitásképző maradt, addig a közösség gondozására nem fordítottak kellő figyelmet. Tudta vinni őket az intézmény, az, hogy elkötelezett emberek jó iskolát visznek, és ez a nehéz időkben is megtartotta őket.

A domonkos rend ebben más utat követett – mondta Magyar Mirjam nővér. A rend újraindulásakor volt egy ösztönzés, hogy visszavegyék az intézményeket. Végül két intézményt vállaltak. „Az elöljárók bölcsessége volt, hogy elsődlegesnek a karizma és a közösség megélését tartották. Így ma a növendékek egy valós közösségbe lépnek be.”

A nővér arra a dilemmára mutatott rá, hogy a nevelésben az ideát kell átadni, ami a hétköznapokban magasra teszi a lécet, ugyanakkor a növendékek gyorsan átlátják, hol vannak a fogadalmas nővérek kiskapui. „Kell az idea, de a jelöltnek abba az életbe kell belenevelődnie, amit élünk, a mi heterogén közösségünk, a huszonéves nővértől a nyolcvanévesig.

Itt nincsenek illúziók, hamar leesik a rózsaszín szemüveg, nem árulunk zsákbamacskát. De egy ideál felé törekszünk, a Jóistennél akarunk találkozni, a nehézségeinkkel együtt megyünk.

Ha ez nincs, emberi szinten mozgunk, és egyre több az elvárás, de a csalódás is. A kegyelmi összetevőt megkapjuk, kérdés, tudunk-e élni vele” – mondta a perjelnő.

Guba András szerint azt kell világossá tenni, a szerzetesi életben a személyes istenkapcsolaton van a hangsúly – „ha az nincs, nem fogsz minket kibírni”.

Mindhárom szerzetes azzal is foglalkozott, mi tartja meg a közösséget ezen az úton. A ferences elöljáró szerint jó, ha néhány évenként elmennek Assisibe, a ferences szent helyekre, ami mindig ösztönzést ad. Fontos Szent Ferenc életének kutatása, ami a 20. század második felében hangsúlyt kapott, fontosak a helyi életpéldák, történetek, ezek is a „tükörbe nézés eszközei”.

Rámutatott egy jelentős szemléletváltozásra. Míg korábban úgy gondolták, a fogadalomra a szerzetesnek „pengének” kell lennie, ma úgy látják, a képzés folyamatos, egy egész életen át tart a belenövés az isteni életbe.

A képzés feladata nem az, hogy valami szentképhez hasonlóvá kozmetikázzam magam, évek kellenek ahhoz, hogy megértsem a lényeget, s ebben a Jóisten irgalma, a közösség bölcsessége vezet.”

Guba András a piarista életben is hangsúlyosnak tartja a folyamatos képződést, az intézményesült közös istenkeresést. „Nem projektekben dolgozunk, hanem Istenhez kapcsolódva teszünk valamit.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír