Szentév a kommunista hatalom szorításában – Beszélgetés Fejérdy András történésszel

– A magyar nemzet 1945-ben megszabadult a nyilas rémuralomtól, s utána három évig megvolt a reménye annak, hogy megvalósul a demokrácia. Ám ehelyett az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó szovjet csapatok támogatását élvező kommunisták rémuralma következett, amelynek legsötétebb időszaka az ötvenes évek elejére esett. Éppen a szentév idejére…

– Igen, ez a magyar szempont. A Szentszék szemszögéből nézve azonban az 1950-es szentév a második világháborút követő első globális katolikus esemény, amelynek célja a pápa szándékai szerint a korábbi szentévekhez hasonlóan elsődlegesen Isten és a világ, illetve az emberek egymás közötti kiengesztelődése volt.

XII. Piusz 1949-es karácsonyi szentbeszédében a szentévet összekapcsolja a béke témájával, hangsúlyozva: retorika helyett a béke kultúráját kellene építeni.

Ez egyfelől válasz is arra, hogy ekkor már elkezdődik, majd 1950-től kezdve kiteljesedik a kommunista országok békemozgalma, a márciusban kiadott stockholmi nyilatkozattal. Másfelől pedig arra, hogy amikor XII. Piusz 1948. június 2-án, a hagyományokat követve a saját névnapján, a bíborosoknak tartott audiencián bejelentette az 1950-es szentévet, új háborús konfliktusok voltak folyamatban; például a brit mandátum megszűntével, Izrael Állam megalakulását követően Palesztinában 1948 tavaszán kirobbant az első arab–izraeli háború.

– Melyek voltak a pápa által megfogalmazott szentévi célok?

– XII. Piusz négy nagyobb tematika köré csoportosította a célokat: az első a kiengesztelődés, őt idézve: a nagy megbocsátás és nagy visszatérés. A második a békéért, különösképpen a Szentföld békéjéért való imádság. A harmadik már a reagálás a kommunista diktatúrák jelentette kihívásokra: az Egyház szabadságának megvédése annak ellenségeivel szemben, és a nem hívők, illetve a vallástól elfordulók visszavezetése az Egyházba. A negyedik: társadalmi igazságosság, a szolidaritás, a segítségnyújtás. Az első, hagyományos lelki célhoz szorosan kapcsolódott a jubileumi római zarándoklatok ügye. Annak érdekében, hogy minél többen részt vegyenek ebben, a Vatikáni Államtitkárság Rendes Ügyek Osztályának vezetője, Giovanni Battista Montini (a későbbi Szent VI. Pál pápa – a szerk.) már 1948 augusztus végén levélben fordult az összes nunciushoz, illetve a Szentszék valamennyi képviselőjéhez, hogy a helyi egyházakat buzdítsák zarándoklatok szervezésére.

– Ha jól tudom, Magyarországon ekkor már nem volt nuncius, és diplomáciai kapcsolat sem köztünk és a Szentszék között.

– Valóban nem volt nuncius. Ami pedig a magyar–szentszéki diplomáciai kapcsolatot illeti: az lényegében megszűnt.

Jogilag ugyan nem mondták ki, ám azzal, hogy Angelo Rottát 1945. április 4-én kiutasították az országból, de facto megszakadt a Szentszék és Magyarország közötti kapcsolat.

Ezt követően a magyar Egyház és a kezdeti koalíciós kormányok részéről is történtek még kísérletek, hogy helyreállítsák a kapcsolatot, de a Szovjetunió két okból sem értett egyet ezzel. Rotta kiutasításának hivatalos indoka az volt, hogy 1944. október 15-e, a nyilas hatalomátvétel után is Budapesten maradt.

– Vagyis a Szálasi-kormány mellett is képviselte a Szentszéket…

– Igen, és erre hivatkozva a Szövetséges Ellenőrző Bizottság valamennyi semleges állam képviselőjét kiutasította az országból. Van azonban egy másik szempont is, ami a Szovjetunió döntését befolyásolta: a Magyarországra érkező első külföldi diplomata a szovjet követ, Georgij Makszimovics Puskin volt, viszont egy katolikus államban a szokásjog szerint az érkezés sorrendjétől függetlenül a nuncius a diplomáciai kar doyenje. Ám a szovjetek azt akarták, hogy első érkezőként Puskin legyen az. Lehetett volna megoldást találni arra, hogy ne a szentszéki képviselő legyen az, például ha módosítják a kapcsolattartás szintjét, és csak internunciust küldenek, nem nunciust, de szovjet részről nem volt szándék erre. A Vatikánt ellenséges politikai erőnek tartották, és ennek szellemében nem akarták helyreállítani a kapcsolatokat vele, hanem inkább a még meglévők felszámolására törekedtek.

Miután így sem Lengyelországgal, sem Magyarországgal nem állt helyre a Szentszék diplomáciai kapcsolata, 1946 tavaszától a Szentszék a gyakorlatban a két ország bíborosait tekintette kvázi apostoli delegátusának. Különböző jogosítványokkal ruházta fel őket, s egyúttal rendszeres jelentést várt tőlük a helyi Egyház helyzetéről. Ezt hazai belső egyházi dokumentumok is tanúsítják: vannak püspökök, akik Mindszentyt apostoli delegátus címzéssel szólítják meg. Ebben az összefüggésben érthető meg, hogy Montini miért Mindszentynek küldi el azt a levelet, amelyben a Szentszék képviselőit kérik: buzdítsák a helyi egyházak vezetőit az 1950-es szentévben való aktív részvételre. A levet kísérő soraiban a Vatikáni Államtitkárság Protokollosztályának vezetője, Carlo Grano ugyanakkor Mindszenty buzgóságára és belátására bízta, hogy a megfogalmazott kérések közül melyek megvalósítására lát lehetőséget a nehéz magyarországi körülmények között. A Szentszék ekkor már érzékeli a magyar Egyház erősen beszűkült mozgásterét.

– Mégis mit tudott tenni a Magyar Katolikus Püspöki Kar ebben a kiszolgáltatott helyzetben?

– Már az 1948. november eleji püspökkari konferencián döntés születik arról, hogy Czapik Gyula egri érsek elnöklete alatt alakuljon meg a magyar szentévet előkészítő bizottság. A következő hónapokban azonban Czapik érdemi tevékenységet nem fejt ki ez ügyben. Szeptemberi római útja, melynek során az állam és az Egyház közötti elmérgesedő viszony megoldása érdekében közvetíteni igyekezett a Szentszék és a magyar kormány között, nem járt eredménnyel, mert a kormány elutasította azt a javaslatot, hogy a Szentszék apostoli vizitátorként visszaküldi Magyarországra Angelo Rottát, hogy felmérje a helyzetet. Közben megindul a sajtóhadjárat Mindszenty ellen, november közepén letartóztatják a titkárát, Zakar Andrást, egyre jobban szorul a hurok. A magyar egyházi vezetésnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a szentévvel foglalkozzon. December elején Czapik Gyula, Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke és Jánosi József jezsuita Mindszenty megmentése érdekében magánjellegű tárgyalást folytat a kormány képviselőivel, Kádár Jánossal és Révai Józseffel, hogy egy gentlemen’s agreement keretében a bíboros távozásával oldják meg a kialakult helyzetet, ám ez kudarcba fullad. A folyamat végpontja Mindszenty 1948. december 26-ai letartóztatása, majd az 1949. február elején ellene lezajlott per és ítélet.

Csak ezt követően, február közepén születik meg a püspöki kar ülésén a szentévet előkészítő bizottság névsora, benne olyan nevekkel, mint Badalik Bertalan, Bánk József, Endrey Mihály, Werner Alajos. Az év folyamán azonban ez a testület semmiféle, a szentévvel kapcsolatos előkészületet nem tesz. Ennek oka jól tetten érhető abban a válaszban, amit Czapik Gyula ad a Pápai Segélybizottság toszkánai delegátusának levelére, amelyben az felajánlja segítségét a zarándoklatok szervezésében:

Rajtunk kívülálló okokból aligha lesz lehetősége annak, hogy zarándoklatokat vezessünk.” Már ekkor egyértelmű, hogy az 1950-es szentévben Magyarország nem küldhet zarándokokat Rómába, míg az előző, 1925-ös szentévben tizenöt-tizennyolc ezer magyar hívő zarándokolt el az Örök Városba.

Ehhez képest a szentévet szervező vatikáni központi bizottság adatai szerint 1950-ben a vasfüggönyön túli országokból regisztráltan mindössze hét személy utazott Rómába. A dokumentum egy személyt nevesít, Sapieha krakkói érseket. Rajta kívül két névtelen magyarról és két-két lengyel, illetve keletnémetről van adat. A magyar zarándokok száma ennél nyilván magasabb volt, de ők a diaszpórából, az emigrációból érkeztek. Az említett vatikáni bizottság adatai szerint ők összesen kétszáznyolcvannyolcan voltak. Közülük körülbelül kétszázan a szentév utolsó hónapjában, decemberben zarándokoltak el Rómába, az akkor már ott élő Zágon József, az emigráns magyarok apostoli vizitátora vezetésével.

– A magyar főpásztorok egyáltalán nem utazhattak ki Rómába a szentévben?

– Nem. Az utolsó magyar püspök, aki 1945-öt követően Rómában járt, Czapik Gyula volt, 1948 szeptemberében. Évekkel később, 1957-ben a hatalom megengedi Dudás Miklós hajdúdorogi püspöknek, hogy gyógykezelés céljából Svájcba utazhasson.

Rómába csak az 1962-ben kezdődő II. Vatikáni Zsinatra mehettek ki magyar püspökök.

– A Szentszék hogyan reagált a vasfüggönyön túli országok kényszerű távolmaradására?

– XII. Piusz a szentévet meghirdető Jubilaeum maximum kezdetű bulla publikálása után 1949 nyarán három, a szentévet szabályozó hivatalos dokumentumot is kiadott. A Fore confidimus kezdetű konstitúció az általános búcsúk és felhatalmazások szentév alatti felfüggesztését, a Decessorum nostrorum kezdetű pedig a Rómába zarándokolt hívek gyóntatásával megbízott pápai vagy felhatalmazott gyóntatók joghatóságát szabályozta. Bizonyos értelemben viszont újdonságnak számított a harmadik, Iam promulgato maximo kezdetű dokumentum. Korábban tudniillik az volt az alapszabály, hogy a jubileumi búcsú elnyeréséhez Rómába kellett zarándokolni. Ez alól idővel csak a klauzúrás apácákat, a betegeket és a foglyokat mentették fel, megadva nekik a lehetőséget, hogy római zarándoklat nélkül is elnyerhessék a szentévi búcsút. Ehhez képest

XII. Piusz ebben a dokumentumában lehetővé tette, hogy zarándoklás nélkül, a helyi Egyházban is mindenki búcsút nyerhessen négy templomlátogatással, megfelelő imádságok elmondásával és szentgyónással.

– Hogyan valósult meg ez itthon, az ismert körülmények között?

– Említettem, hogy a magyar szentévi bizottság Czapik Gyula vezetésével sokáig nem végzett érdemi tevékenységet. Miután azonban megjelent a pápai dokumentum, amely Magyarországon is lehetővé tette a szentévi búcsú elnyerését, változott a helyzet. 1949. november végén a testület megtartja első érdemi ülését, s ezen elkezdik kidolgozni a szentév programját. Céljuk, hogy egységesen szabályozzák a szentévi búcsú helyi elnyerését. Döntenek arról, hogy azokon a helyeken, ahol több templom is van, négy különbözőt látogassanak meg a hívek, ahol kevesebb, ott legalább kettőt keressenek fel, ahol pedig csak egy van, ott a templom négyszeri meglátogatásával is elérhető a teljes búcsú. Ezen a novemberi ülésén a bizottság a központi terveket is megfogalmazta, így például azt, hogy december 24-én délben az ország összes harangja egyszerre szólaljon meg, és fél órán keresztül köszöntse a szentévet. A magyarországi szentévet megnyitó mise pedig a budavári Nagyboldogasszony-templomban legyen, párhuzamosan a római szent kapu megnyitásával. A szentmisét végül Pétery József váci püspök mutatta be, a homíliát segédpüspöke, Kovács Vince mondta. Egy sajátos magyar kezdeményezés is kapcsolódik a szentévhez, már 1949 novemberében: visszaemlékezve arra, hogy az 1900-es szentév megnyitása előtt XIII. Leó pápa Jézus Szent Szívének ajánlotta fel az emberiséget, 1950. január elsején a budapesti Szent István-bazilikában szentmise keretében megújították ezt a kezdeményezést. A szertartást Badalik Bertalan veszprémi püspök mutatta be. A tervek szerint 1950. december 25-én nagy zárómisével ünnepelték volna a szentév végét itthon, de végül ez nem valósult meg.

– Miért nem?

– Ha az 1950-es évről beszélünk Magyarországon, a szentév eszünkbe sem jut. Egyháztörténeti szempontból három, egymással szorosan összefüggő esemény határozza meg itthon ezt az esztendőt. Az első a szerzetesrendek deportálása, majd a működési engedélyük megvonása. A második augusztus elsején a papi békemozgalom elindulása. A harmadik pedig a püspöki kar és az állam közötti, a békemozgalomnak kvázi apropót adó tárgyalások, amelyek augusztus 30-án megállapodással végződnek: a Katolikus Egyház visszakap nyolc gimnáziumot, numerus clausus által korlátozott négy szerzetesrend vezetése alatt.

A szentév dinamikáját nézve Magyarországon 1950 tavaszán – részben a nagyböjtnek köszönhetően, de attól függetlenül is – a hívek és a püspöki kar tagjai aktívak, csakúgy, mint a helyi egyház vezetői. Például április 30-án, az Egyház fő pártfogójának, Szent Józsefnek ünnepe alkalmából Czapik Gyula egri érsek a Szent István-bazilikában nagy, ünnepélyes szentmisét mutat be,ami az eredeti programban nem is szerepelt. Tudunk arról, hogy egy-egy plébániaközösség, vagy többen együtt, zarándoklatokat szerveztek. Budapestről például leginkább Makkosmáriára, Máriaremetére. Bőséges adat van arról, hogy Budapesten az elsőszombati ájtatosságok – melyek már korábban is működtek és később is folytatódnak – 1950-ben a szentévhez kapcsolódnak. Több plébánián szerveztek „lelki zarándoklást” Rómába, az Örök Városról vetített képes előadás keretében. Mindezek mellett, elsősorban a klauzúrás szerzetesrendek – de nem csak ők – 1950 tavaszán sorra írják a leveleket az esztergomi helynöknek, s azt kérik, adjon engedélyt arra, hogy a saját kápolnájuk négyszeri meglátogatásával tehessenek eleget a szentévi búcsú kötelességének. Ezt meg is kapják.

Őszre azonban a szerzetesrendek deportálása, valamint az állam és az Egyház közötti egyoldalú megállapodás lefékezi ezt az aktivitást. Plébániai szinten vannak ugyan programok, de ahogy említettem, a tervezett, ünnepélyes záró szentmise elmarad.

Nagyobb ünnepségek a Szűz Mária mennybevételéről szóló dogma kihirdetéséhez kapcsolódtak még. Mindenesetre sokatmondó egy, a püspöki kar 1951. januári jegyzőkönyvében olvasható kommentár: a 16. századtól vált gyakorlattá, hogy a szentévi búcsút kiterjesztik a következő évre, helyben, korlátozott alkalommal. Ez 1951-ben is megtörtént, és amikor az erről szóló pápai dokumentum megjelent, a magyar főpásztorok úgy foglaltak állást: „propagandát most már nem csinálunk (...), a hívek egyénenként szerezhetik meg a búcsúkat”. Miközben tehát a magyar egyház részéről megvolt az elköteleződés, hogy az adott körülmények között minél teljesebben ünnepeljék meg a szentévet, az egyházi vezetés mindinkább tudomásul vette, hogy a magyar egyházpolitika a hit gyakorlását a magánszférába szorítja vissza.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 23-i számában jelent meg.