Boldog Carlo Acutis közbenjárásának köszönhetően gyógyult meg a gyermekorvos

„Mindig azt mondom, hogy a betegségem sokkal több jót adott nekem, mint rosszat. Az egyik ilyen az, hogy megerősítettem a hitemet. Ma már tudom, hogy az Úr nélkül semmi vagyok, és semmit sem tudok elérni” – nyilatkozta az ACI Prensának, a CNA katolikus hírügynökség spanyol nyelvű hírpartnerének adott interjújában.

2022-ben a 44 éves spanyol gyermekorvos élete egyik legjobb időszakát élte férjével, Pablóval és 17, 15 és 12 éves lányaival és 7 éves fiával. Ekkor azonban, egy toszkánai családi kirándulás közepette váratlan fordulatot vett az élete: olyan próbatételen kellett keresztülmennie, amely kihívás elé állította a hitét.

Az orvos arról beszélt, hogy az év elején kissé rosszul érezte magát, emésztési panaszai voltak. Ultrahangos és endoszkópos vizsgálatot is végeztek, ám mindent rendben találtak. Hónapokkal később azonban egy olaszországi családi kirándulás során egy éjszaka hasi fájdalomra kelt, és amikor megtapogatta ezt a területet, azonnal biztos volt benne, hogy rákos. „Az első perctől kezdve biztosan tudtam, mert a hatodik érzékem a szakmámhoz tartozik. Nem tudtam, hogy a rák a májban, a hasnyálmirigyben van-e, de abban a pillanatban hirtelen fordulatot vett számunkra az élet” – mondta. „A paradicsomból úgy éreztük, hogy a pokolba zuhanunk” – fogalmazott.

María Dolores Rosique elmondta, hogy attól a pillanattól kezdve, bár nem volt könnyű az út, „csodálatos utazás” volt, mivel úgy érezték, hogy „annyi ember szeretete és imája, a családunk és természetesen maga az Úr támogatta” őket.

Amint elmondta, két igen súlyos műtéten van túl azóta, intraperitoneális (hasüregen belüli) kemoterápiás kezelést kapott, és számtalan nehézséget tapasztalt. „De azóta eltelt két év, és hála Istennek, most már mentes vagyok a betegségtől” – mondta mosolyogva. María nem azt kérte Boldog Carlo Acutistól, hogy közbenjárására csodás módon meggyógyuljon, hanem azt, hogy a betegsége csak annyira legyen súlyos, hogy láthassa felnőni a lányait.

„Az igazi csoda nem csak az, hogy életben vagyok – ami természetesen áldás –, hanem az a lelki hatás, amit ez rám, a családomra és sok barátomra gyakorolt, akik távol voltak az Úrtól. Ennek az élménynek az eredményeként sokan visszatértek Istenhez. És természetesen nem is lehetnék boldogabb, mert ez az igazi csoda” – magyarázta.

Amikor a betegség megjelent, María úgy emlékezett, hogy életük boldog időszakát élték éppen. A lányaik már elég idősek voltak ahhoz, hogy már nem igényeltek annyi fizikai erőfeszítést, részben gondoskodtak is magukról. „A munkám stabil volt, és minden jól működött, nagyobb hullámvölgyek nélkül” – mondta.

Amikor elmondta férjének, hogy rákos, Pablo nyugodt maradt, és két lehetőséget vázolt fel: vagy azonnal visszatérnek Spanyolországba, vagy megvárják a három nap múlva induló hajót. Ugyanakkor világossá tette, hogy ha a maradás mellett döntenek, akkor nyugodtan nézzenek szembe a dologgal, ne hagyják, hogy eluralkodjon rajtuk a szomorúság.

„Az volt a legésszerűbb, ha várunk. Három nap nem változtatott volna semmin, és legalább együtt érezhettük jól magunkat. Így hát megpróbáltuk a legjobbat kihozni magunkból. Nemegyszer nagyot nyeltem, de kértem az Urat, hogy adjon erőt, hogy még jobban összefogjon minket, ha esetleg nehéz időszak várna ránk, ahogy később kiderült” – mesélte.

Amikor elindultak a hajó felé, amellyel Toszkánából Rómába akartak utazni, és még néhány óra volt hátra az indulásig, Pablo azt javasolta, hogy álljanak meg Assisiben, bár ez nem szerepelt az eredeti terveik között. Ekkor az az aggodalom cikázott María gondolatai között, hogy a lányai ilyen fiatalon az anyjuk nélkül maradnak. Ezzel a lehetőséggel szembesülve imádkozott Istenhez: „Uram, tedd meg értük. Tényleg nem akarok semmit magamnak.” „Nem a gyógyulást kerestem magamnak. Teljesnek éreztem magam, Istennel, mindazzal, amit ő adott nekem. De a lányaimra gondoltam, hogy szükségük van az anyjukra. Ekkor jött egy váratlan fordulópont” – mondta.

Miközben María ezekkel a gondolatokkal volt elfoglalva, a férje észrevette, hogy Assisiben az üzletek tele vannak fényképekkel, rózsafüzérekkel, amelyeken Boldog Carlo Acutis képe látható, egy fiatalemberé, akiről alig hallottak addig. Kíváncsiságtól vezérelve kicsit jobban utánanézett, és a Google-ön keresgélve meglepődve fedezte fel, hogy Boldog Carlo Acutis nyughelye mindössze 300 méterre van tőlük. María fizikailag és lelkileg is kimerültnek érezte magát, először nem akarta megnézni Carlo Acutis földi maradványait, de a lányai ragaszkodtak hozzá. „Végül azt hiszem, a Szentlélek vagy akár Carlo maga volt az, aki a lányaimon keresztül odarángatott, mert magamtól soha nem mentem volna oda” – vallotta be.

Maríának lehetősége volt arra, hogy szándékát egy kis cetlire írja, és azt a szándékok számára fenntartott dobozba tegye. Először is azt kérte Carlótól, hogy gyermekei és más, rokon fiatalok mindig legyenek olyan közel az Eucharisztiához, mint ő. Aztán kérte, hogy állapota ne legyen túl súlyos, lássa a lányait felnőni. „Teljesen átadtam magam, és azt mondtam neki: »Carlo, itt vagyok a kezedben. Rajtad keresztül kell közbenjárást kérnem, mert te hoztál ide«” – mondta María. Ezután együtt imádkozott a családjával, majd nem sokkal később elhagyták a templomot.

Ahogy kilépett az ajtón, máris némi változást érzett, túl a hatalmas lelki békén. María hirtelen jobban érezte magát, mint az utóbbi hónapokban bármikor. Elmúltak a fájdalmai, és jó erőnléte lett hirtelen. „A jóllét csodálatos érzése volt” – magyarázta. És abban a pillanatban megértette. „Azt hiszem, ez az Úr simogatása volt, ami által azt mondta nekem: »Nyugodj meg, bármi is történik, nem vagy egyedül.«” Abban a pillanatban María biztosan tudta, hogy meg fog gyógyulni.

A teljes fordítás ITT olvasható.

Szöveg: Diego López Marina/ACI Prensa – CNA átdolgozása alapján d.g.

Forrás és fotó (María Dolores Rosique személyes archívuma): Romkat.ro/ACI Prensa – CNA

Magyar Kurír