Mikor minden rendben van és simán mennek dolgaink, (általában) kevésbé gondolkodunk el az élet nagy dolgairól, értelméről. Ha pedig rosszabbul megy sorunk, akkor is inkább a hibást, a felelőst keressük, a bűnbakot, akire ráhúzhatjuk a miérteket. Így okoljuk szokás szerint a körülményeket, embertársainkat (házastárs, főnök stb.) vagy a sorsot.

Pedig valójában miénk a felelősség, hogy miként éljük életünket. Az, hogy vannak mélységek és magasságok benne, természetes, hiszen az élet állandóan változik, alakul. Saját képességeinken múlik, hogyan vesszük az akadályokat, a változásokat. Képesnek kell lennünk a változásra, a megújulásra, hiszen régi szokásaink, hitrendszereink, de akár tudásunk sem biztos, hogy az új helyzetekben megállja helyét. Ezért a személyes fejlődés és az önismeret az az út, melyen életünk végéig járnunk kell.

„A jó pap is holtig tanul”, mondja a közmondás. Igazság van ebben, hiszen saját magunk érdeke, hogy az elibénk kerülő problémát, változást kihívásnak tekintsük, amit megoldva, föléje nőve a magunk javára fordíthatunk. Ugyanis ezek a szembejövő dolgok „tükröt tartanak” nekünk, vagyis az adott dologgal nem ok nélkül találjuk szemben magunkat. Az örökösen visszatérő problémák pedig különösen azért vannak, mert nem voltunk hajlandóak őszintén a kérdés mélyére ásni, ezekkel szembe – ezek tükrében pedig magunkba – nézni. Pedig ha nem oldjuk meg, minden csak gyűl, mint a szőnyeg alá sepert szemét.

Ezért érdemes észben tartani, hogy tudatos és felelős döntéseinkkel haladni tudunk célunk felé. Ami nem egyenlő a kényelmessel, hiszen a megszokottból és a komfort­zónából való kilépés plusz erőbefektetést igényel. Tehát nem a tükör a hibás, ha kócos a haj.

Keresztes Erika bizalmi tanácsadó