„Esküszöm, még egyszer ugyanennyit lenyomnék, ha lenne rá mód!” – mondta a hirado.hu-nak Bodrogi Gyula Kossuth-díjas színművész, aki ma ünnepli a 90. születésnapját. A nemzet színészével nemcsak az idő múlásáról, hanem a vadászatról, a tizenhét főiskolai fegyelmijéről, a nők fondorlatosságáról és a jellegzetes fejfedőjéről is beszélgettünk - közölte a hirado.hu
– Néptáncosként kezdte a pályáját, miért fordult mégis a színészet felé?
– Egyik percről a másikra úgy döntöttem, jelentkezem a főiskolára, a Vas utca 2/c-be, színházrendezői szakra. A jelentkezéskor tudtam meg, hogy abban az évben nem indul, csak színész szak, így hát kértem egy blankettát, beadtam arra, és el is felejtettem az egészet. Egyszer csak jött egy levél, hogy menjek felvételizni. Mind a három fordulón túljutottam, így lettem végül színész.
– Úgy olvastam, hogy tizenhét fegyelmit kapott a főiskola négy éve alatt, és hogy kis híján kipenderítették. Ezek szerint szereti feszegetni a határait?
– Tényleg megtörtént, de megmondom őszintén, hogy nem emlékszem már, csak egyik-másik kihágásra. Az ember a rossz dolgokat elfejti. Mondjuk, azt nem tudtam elfelejteni, amikor kirúgtak, mert meglepetésszerűen ért. Otthon nem is mertem megmondani. Minden reggel elindultam, mintha a főiskolára mennék, de közben már ki voltam rúgva. Egy pénteki napon beszédóránk lett volna a főiskolán, én épp beültem egy kávézóba, amikor arra jött Básti tanár úr, és megkérdezte, hogy mit csinálok itt, miért nem vagyok az osztályban? „Az a helyzet, hogy kirúgtak” – mondtam neki. De ő nem nyugodott bele, elintézte, hogy legyen egy tizenhetedik fegyelmi tárgyalás, ahol az egész tanári kar jelen volt, és addig bizonygatta az igazamat, hogy visszavettek. Akkor nagyon tragikusan éltem meg, de ma már csak nevetgélni tudok rajta.
– Azt nyilatkozta egyszer, hogy engem a színpadról visz majd el a Jóisten…
– Nem, én ilyet nem mondtam. Én azt mondtam, hogy a Jóistent arra kérem, hogy addig éljek, amíg meg nem halok. De addig hadd éljek! Hogyha ezt el lehet intézni, akkor nagyon szépen megköszönöm. Miért gondolják, hogy a színpadon meghalni nagy dolog? Meghalni egyáltalán nem nagy dolog, csak egy kötelező előírás az emberi életben. Ezért nem nagyon értem a háborúkat sem, mert így is, úgy is meg kell halni. Akkor miért kell ezt ennyire siettetni?
– Generációk nőttek fel a Süsün, hisz az egyfejű sárkány jellegzetes hangját, nem lehet elfelejteni…
– Volt olyan fellépésem, amikor láttam, hogy az első sorokban inkább gyerekek ültek. Na, mondom, akkor most bedobom a Süsüt. Gyerekek, tudjátok-e, ki az a Süsü? Csend volt. Mondom, de azt tudjátok, hogy mit dalolt? Elkezdtem énekelni, hátha ráismernek. „Én vagyok a híres egyfejű…” De sajnos a fiatalabb gyerekek már nem ismerték a mesét, viszont a szüleik a hátsó sorokból folytatták a dalt. Hát igen, Csukás Pista tudta csak így eltalálni a gyermekek lelkét, hogy aki kicsi korában egyszer meghallja a meséjét, az felnőttkorában sem felejti el.
– Az unokái, amikor legelőször hallották a Süsüt, milyen érzés volt nekik a nagyapjuk hangját hallani?
– Oh, hát az unokáim már kétméteresek és húszévesek. Őnekik már nem olyan különleges dolog az, hogy a nagypapa elmegy játszani a színházba. Még a fiamnak talán az volt, bár ő is azt mondogatta: „könnyű nektek, ti mindig csak játszotok!”
– Köztudott, hogy a vadászat szerelmese. Miért éppen ez lett a kedvenc hobbija?
– Az emberek többsége nem szereti a vadászokat. Én ezt teljesen megértem. Például, hogyha a televízióban látom, hogy ott van a gyönyörű, kis őzike, rohangál, majd jön a vadász, és bumm, lelövi, akkor én is sajnálom. Csakhogy a vadászat nem erről szól, mégis ez marad meg az emberekben. Mert ugye a filmben nem mondhatja el a narrátor, hogy valójában három hete már megállapították, hogy ezt a példányt ki kell venni az állományból, és azért lőtték ki. Megszeretni a vadászatot nagyon könnyű dolog. Aki egyszer elmegy vadászni, az lehet, hogy letagadja, de egész biztos, hogy három perc alatt beleszeret. Ugyanis mélyen mindenkiben benne van a vadászösztön.
– Szenvedélyesen rajong a futballért is. Honnan jött ez a ragaszkodás a sport iránt?
– Fradi-drukker vagyok már egész kis srác korom óta. Gyerekfejjel, amikor álltunk a B középben, és kezdődött a meccs, többször vágytam rá, hogy egyszer én kezdhessek el egy találkozót. Erre tavaly nyáron az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem a kezdőrugó az egyik Fradi-meccsen.
– De miért éppen a Ferencváros?
– Vidékről jöttünk föl Pestre, olyan tizenkét éves koromban, és az általános iskolában minden csapatnak külön drukkere volt. A Csepel drukkere Nagy Imre volt, az Újpestté a Mendelovics Ervin, az MTK-t Weisz Ernő képviselte, a Környei Sanyié volt a Vasas, így rám maradt a Fradi.
– Ön hűséges típus. A futball szerelmese 77 éve, a vadászathoz is nagyon régóta kötődik, nem beszélve Vass Angéláról, akivel negyvenhat éve élnek együtt szeretetben. Önökre is igaz a mondás, hogy egy sikeres férfi mögött, mindig ott áll egy erős nő?
– Ez így van. De hadd mondjak valamit. A nők fondorlatból úgy csinálnak, mintha ők nem lennének egyenjogúak. Nagy találmány. Ezzel el tudják érni, hogy a férfiak szégyenkeznek, hogy szegény nők, miközben nem veszik észre, hogy ők nem egyenjogúak a nőkkel. A nők futballozhatnak, bokszolhatnak, gyárigazgatók lehetnek, szóval mindent elérhetnek. De mi férfiak, akárhogy küzdünk, nem tudunk gyereket szülni! Olyanok akarunk lenni, mint a nők, de az képtelenség. A nők a világ urai és a legkedvesebb isteni teremtmények. Fondorlatosak, édesek, aranyosak, gonoszak, és nélkülük nem lenne világ!
– Észrevettem, hogy mindig kalapban vagy valamilyen jellegzetes fejfedőben van, szinte a védjegye lett. Miért?
– A kalap az én hajam. Nagyon kevés fedőréteg van már ott. Napon nem is nagyon tudok lenni, mert megfőne az agyam. Ez az én jelmezem, no meg a szemüveg. Így olyan, mintha okos lennék, meg olyan, mintha lenne hajam. Néha elbújik az ember bizonyos dolgok mögé, de ez mindenkivel előfordul. Mindenkinek van ilyen kis játéka saját magával, a saját külsejével.
– Kilencven éves, bár meg nem mondanám.
– Miért?
– Mert nagyon jól néz ki. Van még bármilyen szerep, darab, amit szívesen eljátszana?
– Nekem olyan szerencsém volt, hogy mindig adtak valamilyen feladatot, amit meg kellett csinálni. Nem emlékszem, hogy egyszer is kértem volna, hogy mondjuk, a Lear királyt el akarom játszani. Örültem eddig is, és ezután is örülni fogok minden szerepnek, amit kapok. És nincs kis szerep. Most is játszom olyan darabban, a Nemzetiben, hogy csak két jelenetben vagyok benne, és élvezem. Mert van egy olyan mondat benne, amiért érdemes játszani a darabban. Nem szó szerint, de valahogy így hangzik: „A világon mindenki, aki megszületik, az előbb-utóbb meg is hal. Csak nem mindegy, hogy hogyan!” Amikor kimondom, minden embernek eszébe jut erről valami, amivel akkor és ott kötődik hozzám. Ráadásul háborús helyzetben még hangsúlyosabban hat ez a mondat.
– Minden úgy volt jól, ahogy volt?
– Azt szoktam mondani, hogy nem én választottam ezt a pályát, hanem a pálya választott engem. Akárhová mentem, mindig előbb-utóbb kiderült, hogy szerepelnem kell, verset mondani, vagy táncolni. Borzasztóan szeretem ezt csinálni. Esküszöm, még egyszer ugyanennyit lenyomnék, ha lenne rá mód!
Iratkozz fel a Kárpátinfo.net csatornáira: Facebook, Instagram, Twitter, Telegram, Google Hírek
