A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a rábízott közösség lelki irányításáért. Emellett férj/feleség, családapa/családanya is. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé példaként szolgál a híveknek. Ezúttal Halász Dezső beregújfalui református lelkésszel ültünk le beszélgetni elhívásról, lelkészi szolgálatról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, reményről. Persze egy kicsit másként. Hogy a palást alatti embert is megismerje az olvasó.
– Kezdjük az elején, a gyermekkorral. Volt-e családi kötődése a templomhoz, egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez? Mikor született meg a döntés, hogy lelkész lesz?
– Édesapám matematika-fizika tanár, illetve helyettes igazgató volt több éven keresztül a szülőfalumban, Haranglábon, így abban az időben – a szovjet rendszerről van szó – ő és a családja sem gyakorolhatta nyilvánosan a hitét, nem járhattak templomba – édesanyám ugyanabban az iskolában szakácsnőként dolgozott –, így igazából a nagyanyáim vezettek be a hitéletbe. Mind apai, mind anyai ágon a nagyanyáim komoly, hitben járó asszonyok voltak, számomra ők adták az első impulzust, ami a hitre, a templomra irányította a figyelmemet. Ők minden vasárnap, s minden alkalomra mentek a templomba. Tőlük tanultam imádkozni, ők ismertették meg velem a Bibliát, tőlük hallottam az egyház, a vallás, a hit kérdéseiről, Jézusról. Már kisgyerekként elgondolkodtatott: ha Jézus ártatlan volt, akkor miért is kellett meghalnia, miért ölték meg?… Tehát a nagymamáim gyakorolták rám az első komoly hatást e téren…
– Aztán jött a rendszerváltás. Milyen változást hozott ez az Ön életében?
– A kilencvenes évek elejétől valami egészen új fordulatot vett Kárpátalján a hitélet. Mintha hirtelen mindenki levegőhöz jutott volna. A Kárpátaljai Református Egyházban akkor kezdtek ifjúsági táborokat szervezni. Egy ilyen táborban, Tiszanagyfaluban tért meg a húgom, aki négy évvel fiatalabb nálam. Éva jelenleg is hitoktató és óvodában dolgozik szülőfalunkban. Ő hamarabb hitre jutott, s ez bennem is elindított valamit, elgondolkodtatott. Láttam rajta a változást, hogy másképp áll a dolgokhoz, imádkozik, igét olvas, templomba jár. Később édesanyám is hitre jutott… Mindez hatással volt rám… Én igazából ’93-ban találkoztam az Úr Jézussal, bár voltak már korábban is impulzusok, hisz Isten munkálkodott az én életemben is, mint minden ember életében…
– Akkor még nem volt hitoktatás…
– Nem bizony, és konfirmáció sem volt. Igaz, 15 évesen elsőáldozók voltunk – ezt a reformátusok is így mondták. Erre a nagymamáim készítettek fel. Ez lényegében akkor azt jelentette, hogy meg kellett tanulnunk a megfelelő imádságokat. Mégis nagy hatással volt rám ez az esemény. Bár még nem voltam megtért, a hitem is indulóban volt, de pozitívan éltem meg, hisz azt éreztem, hogy a gyülekezet befogad, számít rám. Máig úgy emlékszem erre vissza, hogy ez egy Istenhez való vonzás, Istenhez való kötődés volt. Én nagyon örültem ennek.
– Mikor történt az igazi változás?
– Egy táborban. Az általános iskola elvégzése után Nagyszőlősön villamosipari technikumban tanultam, amit 1993-ban fejeztem be. Akkor tavasszal a falubeli fiatalok, akik már korábban részt vettek egyházi ifjúsági táborban, hívtak, menjek el én is. Mivel sorkatonai szolgálat előtt álltam, mondtam, ha nem visznek el katonának, akkor elmegyek. És valahogy akkor elfelejtkeztek rólam, nem hívtak be. Ma már tudom, nem volt ez véletlen… Így aztán ’93 júliusában el tudtam menni a Balazséron megrendezett református ifjúsági táborba. Ez nagyon nagy hatással volt rám. Addig nem tapasztaltuk, hogy keresztyén közösségben is lehet táborozni, nem hallottunk bizonyságtételeket, nem imádkoztunk hangosan, szabadon mások előtt. Az akkor számomra fordulópontot jelentett. De nem is a táborban tértem meg, hanem az ott megtapasztaltak alapján otthon, amikor hazamentem, amikor leülepedett minden, amikor átgondoltam, hogy mennyi igazság van a meghallott igékben. Viszont ott, a balazséri táborban változott meg az én életem, ehhez a táborhoz kötődik a megtérésem. És közvetlenül a megtéréskor értettem meg, hogy Isten engem szolgálatra hív, lelkészi szolgálatra, ahol eszköze lehetek.
– Így rögtön jelentkezett a teológiára?
– Érdekes módon ősszel a hadkiegészítő parancsnokságon már nem feledkeztek meg rólam. Megkaptam a behívót, már a megyeszékhelyre is eljutottam, az időpont is megvolt, hogy mikor indulunk tovább… Akkor ez engem meg is döbbentett: ha Isten lelkészi szolgálatra hívott, akkor ez most mi? Bizonyos értelemben ez egy próba volt számomra. És itt is megtapasztaltam Isten kegyelmét. Már Ungváron voltunk, amikor a szívorvos azt mondta: „Nem kell neked ez a katonaság…” Hazaküldött, pedig már a szülőktől is elbúcsúztam… Persze különböző vizsgálatokat írtak ki, ami elhúzódott, és elég volt ahhoz, hogy tavasszal már nem vittek el. Közben pedig megkezdődtek a felvételi előkészületek a teológiára. Bár akkor még bizonytalan volt, hogy indulhatunk-e azon az éven, végül nyár elejére a zsinat úgy döntött, hogy mehetünk. Engem két társammal együtt Sárospatakra irányítottak. Nem mondom, hogy könnyű volt a felvételi, mert éreztük a tárgyi tudás hiányosságát a magyarországi gimnáziumot végzettekkel szemben, de hála Istennek, sikeresen vettük az akadályokat, így pataki teológiai hallgató lettem, s az első idők nehézségeit legyőzve örömmel tanultam végig az öt évet. Ez egy felejthetetlen szép időszak volt életemben. Kegyelmi idő. A teológián igazi lelki közösség alakult ki, amiért máig hálás vagyok.
– A teológián ismerte meg a házastársát is?
– Nem egészen, bár a tanulmányi éveinkhez kapcsolódik a szerelmünk megerősödése. Igaz, már a felvételi előkészítőn találkoztunk, egyszerre kezdtük a teológiát, Ő Budapesten, én Sárospatakon, de csak később, a nyári táborokban vált igazán szorossá a kapcsolatunk. Nyaranta a vakációt idehaza töltöttük, az itthoni ifjúsági táborokban – Kaszonyban, Csongoron – segítettünk a lelkészeknek a fiatalok táboroztatásában. Akkor ismerkedtem meg igazából a badalói Balog Zitával.
– Általában a lelkészek nem választják meg szolgálati helyüket…
– Isten úgy rendezte, hogy Zitával 1994-ben egyszerre kezdtük, majd 1999-ben egyszerre is fejeztük be a tanulmányainkat. Akkor már jegyesek voltunk, s természetes volt, hogy egy helyre szerettünk volna kikerülni. Júliusban kötöttünk házasságot, így kerültünk szeptemberben együtt kihelyezésre a nagymuzsalyi és a borzsovai gyülekezetekbe. Öt évig szolgáltunk ott, örömmel. Majd 2004-ben meghívást kaptunk a megüresedett beregújfalui gyülekezet lelkészi állására. Azóta is itt szolgálunk, s úgy érezzük, hogy a helyünkön vagyunk.
– Pedig nehézségek is adódtak…
– Igen, voltak nehézségek, voltak harcok. Egy közösség életében vannak áldások és próbák, mi ezt is, azt is megtapasztaltuk… Sajnos az emlékezetes 2006-os szakadás nem kerülte el a beregújfalui gyülekezetet, mintegy 25-30 tag vált ki. Akkor természetesen ez törést jelentett a gyülekezet életében, de jöttek új tagok, új emberek vállaltak feladatot, s ma is érezzük Isten áldását szolgálatainkon.
– Egy lelkész nem csak a szószéken lelkész… Emellett férj, családapa is…
– Isten kegyelméből három gyermekünk született, Teodóra 2000-ben, Emília 2003-ban és Ádám fiunk 2006-ban. Megtapasztalták, hogy az ő életük másként zajlik, mint a többi gyereké. Hisz amellett, hogy nekik a gyülekezetben nem voltak rokoni kapcsolataik, a nagyszülők nem éltek a közelükben, és utazni sem utazhattak hozzájuk, amikor akartak. Nekik – mint minden lelkészgyereknek – másképp teltek az ünnepek, mert a szüleiknek akkor még több szolgálatuk volt… De ők ebbe beleszoktak, soha nem nehezményezték ezt. És hálásak vagyunk, hogy a lányaink a mi pályánkat követik: Teodóra már befejezte a Sárospataki Hittudományi Egyetemet, a férjével együtt a pócsmegyer-leányfalui gyülekezetben szolgálnak. Középső gyermekünk, Emília negyedikes, szintén a sárospataki teológián. A fiunk viszont az informatika, a számítástechnika, a programozás világában érzi otthon magát, ő ebben az irányában folytatja tanulmányait: elsőéves egyetemista Debrecenben.
– Ha van szabadideje, mivel tölti szívesen?
– Mint a férfiak többsége, én is szeretek barkácsolgatni, szerelgetni, autót javítgatni. A másik hobbim meg a sport. Ahogy korosodom, annál jobban érzem ennek az igényét. Néhány gyülekezeti taggal hetente kétszer pingpongozunk, hogy karban tartsuk a lelkünk mellett a testünket is. Meg faluhelyen a kertben, az udvaron is van mit tenni…
– Nem lehet mindig könnyű a lelkészcsalád élete, hisz, ahogy mondani szokták, a parókiának a fala is üvegből van…
– Számunkra ez az „átláthatóság” nem okozott soha gondot. Nálunk a parókia ajtaja mindig mindenki előtt nyitva áll, nincs vége a munkaidőnknek. Hisz ez a lelkészi szolgálat velejárója, s mi ehhez igyekszünk maximálisan alkalmazkodni, és mindenkor szívesen látjuk a gyülekezeti tagjainkat. Hálás vagyok, hogy a feleségem is lelkész, így jobban megértjük a helyzetet, meg egymást is tudjuk segíteni, támogatni, tudunk egymástól tanácsot kérni. Mi azt a minőségi időt, ami egy jó házassághoz szükséges, hála Istennek, ki tudjuk tölteni. És mióta a gyerekek is kirepültek, ez még inkább így van.
– Milyen a kapcsolatuk a gyülekezettel?
– Évek kellettek ahhoz, hogy igazán jó kapcsolat alakuljon ki a gyülekezettel, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akik támogatnak a szolgálatban s maguk is vállalnak szolgálatot. Ma hálás szívvel tudom mondani, hogy mind a presbitériummal, mind a szolgálattevőkkel együtt tudunk munkálkodni, békességben meg tudunk minden kérdést beszélni. Úgy érzem, a helyünkön vagyunk, megtaláltuk a támogató-szolgálói közösséget, a gyülekezet aktív tagjai segítik a munkánkat.
– Hogy látja a jövőt?
– Most a jövő egy kicsit bizonytalannak látszik. De jó reménységgel vagyunk, és hisszük, hogy ez a háborús helyzet is változni fog. Bízunk a Jóisten gondviselésében, szeretetében, s abban, hogy akik visszavágynak, akik vissza szeretnének térni majd hozzánk, azok hazajönnek. Hisszük, hogy Isten kegyelméből lesz jövőnk, hogy a gyülekezetünk nagyon sokáig élő, aktív gyülekezet lesz. Reményteljesen tekintünk a jövőbe, bízva Isten kegyelmében. Akik itthon vagyunk, ki kell tartanunk, ki kell tartani a hitben, ki kell tartani a helyünkön, meg kell élni a hitünket, hirdetni az evangéliumot, s imádkozni azért, hogy Isten hozza el a békét.
– Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Iratkozz fel a Kárpátinfo.net csatornáira: Facebook, Instagram, Twitter, Telegram, Google Hírek
