Rajongók
Furcsa, de tulajdonképpen várható dolog történt néhány nappal ezelőtt. Megszoktuk már, hogy a fegyverszünetet, majd a békét szorgalmazó politikai erőkből orosz- és háborúpárti szörnyetegeket kreál a nyugati agitprop sajtó, aztán valahogy mégis a realistáknak lesz igazuk. Mára teljesen világos, nyugati támogatás híján, harcoljanak bármilyen hősiesen is az ukránok, Kijevnek esélye sincs nemhogy megnyerni, de még elfogadható módon lezárni sem ezt a háborút.
Nem sokkal 2022. február 24-e után a magyar kormányfő kijelentette, Ukrajnában addig tart a háború, amíg az Egyesült Államok hajlandó pénzzel és fegyverrel támogatni az országot. „Ha az amerikaiak békét akarnak, akkor béke lesz” – jelentette ki Orbán Viktor egy decemberi Mandiner-interjúban. A nemzetközi PR-ra érthető módon érzékeny ukrán vezetés részéről persze óriási felháborodás fogadta a számukra nyilván fájdalmas, mégis nehezen vitatható megállapítást. Az ukrán külügyminisztérium hivatalos közleményében például arról írt, „az orosz agressziónak ellenálló Ukrajna és az ukrán nép beteges semmibevételéről, valamint saját politikai rövidlátásáról tanúskodnak Orbán Viktor szavai. (…).”
Hogy a fenti Orbán-nyilatkozatból milyen logikai bravúrral szűrte le az ukrán külügy, hogy Magyarország Ukrajna vereségét szorgalmazza, nem lényeges. Nem ezért hoztuk fel ezt a lassan kétéves, önmagában nem túl érdekes történetet. Egy másik nyilatkozat miatt érdemes újra előásni Orbán szavait a sajtótörténelem mélységes mély bugyraiból. Lássuk csak!
„Ukrajna vereséget fog szenvedni, ha az amerikai kongresszus nem szavazza meg a Kijevnek szánt 60 milliárd dolláros katonai támogatást”. Nos, ezt vajon ki mondta? Orbán Viktor? Szijjártó Péter? Robert Fico? Esetleg Dmitrij Medvegyev, Putyin, vagy maga a narancs sátán, Donald Trump? Egyik sem! Zelenszkij elnök ragadtatta magát ilyen „politikailag rövidlátó”, az ukrán népet „betegesen semmibe vevő” kijelentésre.
Hogy igaza van-e? Az elmúlt hónapok tanulságai alapján biztosan. Hogy jó-e mindez Európának? Ez már nem annyira biztos. Miközben minimális pragmatizmussal belátható, függetlenül az agresszor-áldozat dichotómia nyilvánvalóságától, semleges félként a béke az egyetlen érdekünk, azt azért érdemes megfontolnunk, milyen békéről beszélünk. A háború előbb-utóbb véget ér. Teljes orosz győzelemmel, teljes orosz kivonulással, tartós status quo-val vagy pár évnyi befagyással, a fegyverek így vagy úgy, de elhallgatnak.
