Urunk születése ünnepének másnapján Szent István első vértanúra emlékezik a katolikus egyház. Mintha arra akarna figyelmeztetni a két ünnep összekötésével, hogy Krisztus követésének útja a kereszthordozás, a vértanúság útja, így leszünk a betlehemi gyermek valódi követői.
Szent István első vértanú ünnepén az Apostolok cselekedeteiből olvasnak fel néhány sort a katolikus templomokban. (ApCsel 6,8-10 és 7,54-59) A kiválasztott hét diakónus egyikét, Istvánt – „akit eltöltött a hit és a Szentlélek” – a főtanács előtt elmondott, korholástól sem visszarettenő beszéde után kihurcolták a városon kívülre és halálra kövezték. István, mielőtt „elszenderült az Úrban”, üldözőiért imádkozott, kérve Istent, „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Mintha a keresztfára szegezett Jézus szavait ismételné meg István. Ahogy Nüsszai Szent Gergely fogalmazott a Jézus-követő diakónusról: „Ő elvette a halált, emez azt vállalta holtan elterülve.”
A keresztény ünnepkörben és naptárban Jézus születése után István nyitja meg a vértanúk és szentek hosszú sorát. Az első keresztény vértanúról Mindszenty József bíboros így elmélkedett:
„Aki hittel és kegyelemmel teljes, az nem keresi magát, csak az Istent, az nem akar más lenni, mint eszköz az Isten kezében, és elveszti akaratát az Isten akaratában. Szent István nem kereste a vértanúságot. A vértanúság nem az ő szándékában volt, hanem az Istenében. A vértanú magának semmit se akar, még a vértanú dicsőségét sem – mondta Mindszenty, aki, mint tudjuk, később súlyos meghurcoltatásban részesült, és akit ezért „fehér vértanúnak” is neveznek.
A bíboros gondolatmenete a vértanúságról így folytatódik:
„Ne feledjétek el szavamat: van vértanúság vérontás nélkül is. Hittel és kegyelemmel teljes, igaz emberekről beszélek. Azok, akiket testükben kegyetlenül, embertelenül kínoznak, vagy azok, akiknek egyéniségét erőszakosan összetörik és mesterségesen megváltoztatják, vagy azok, akiket emberi méltóságuktól megfosztanak – bár vérüket nem ontották –, ezek mind vértanúk.”
István diakónusra a legrégibb liturgikus források szerint is december 26-án emlékezett az egyház.
István az egyik leggyakoribb magyar férfinév. Első királyunk édesapja, Géza nagyfejedelem is az István nevet választotta a keresztségben fia számára. A név jelentése: virágkoszorú, koszorúzott, koronázott.
A néphagyományban december 26-át és 27-ét a jeles napok között tartották számon. A 18. század közepéig karácsony hármas ünnep volt, Szent István és Szent János napját is megünnepelték, névnapi köszöntővel, amikor a rokonok, barátok, ismerősök meglátogatták egymást és áldomást ittak.
Egyes tájegységeken a karácsony második napja a népi kalendárium szerint egészség- és termésvarázsló napként is jeleskedett. A legények, férfiak a mise után együtt jártak „istványolni”, az István nevű barátokat, rokonokat, gazdákat felköszönteni. Sok helyütt táncot is rendeztek. Volt, ahol a bort a köszöntők vitték magukkal, a háziak hájas, tepertős és sajtos pogácsával kínálták a köszöntőket.
A Szent István-napi köszöntő Szakmár településen (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye) így hangzott:
„Paradicsomkertbe ma virágzott egy fa,
Annak az ágán nyőlt egy szép piros alma
Annak leszedője Szent István valaha,
E földön lévőknek kegyes pátrónusa
Búza, gabona nálunk bőven légyen,
Hogy a kisded Jézus nálunk szállást kérjen
A csillagok derülnek, jaj, de messze kerülnek,
Így zengedeznek
Ama hírös Szent István is viszi hársfáját,
Édesdeden pengetgeti a kedves nótáját.
Azt kíványom szívesen, hogy az Isten éltessen,
Testi-lelki áldásával szöröncséltessen!”
Forrás: zarándok.ma, Magyra Kurír, netfolk.hu
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
