Csókay András Nigériából: A hitből merítjük az erőt a szép és fáradságos szolgálathoz

– Hányadik missziós útja ez Nigériában? Milyen tervekkel érkezett?

– Ez a kilencedik nigériai misszióm. Ilyen sok beteg még soha nem volt, minden napra jut két műtét, ilyen szempontból eddig toronymagasan ez a legfárasztóbb misszió. Már az első nap nagyon sokan jöttek, és mindennap sok új beteg érkezik, a délelőtti műtétek után, délután jönnek sorban vizsgálatra. Nagyon fárasztó, a Jóisten és az imádság segít minket. Azzal a gondolattal jöttem, hogy „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” – ennek a missziónak ez a szlogenje, Szent Pál Timóteusnak írt leveléből, hogy ne a félelem, az aggódás lelke legyen rajtunk. Ennek szellemében dolgozunk. A kórházigazgató minden reggel mond misét egy kis kápolnában, ebből merítjük az erőt, amire tényleg szükség van ahhoz, hogy nekiinduljon az ember a napnak, elinduljon ez a szép szolgálat, sok nehézséggel, nagy melegben. Utána együtt reggelizünk, és megyünk a műtőbe vagy az ambuláns rendelésre.

– Már a kezdés is nehéz volt, nem érkeztek meg az orvosi eszközök.

– Igen, és a ruháink sem érkeztek meg, így az első hét nagyon kalandos volt. Hála Istennek volt annyi maradék műszer és egyszer használatos anyag a kórházban, hogy végig tudtuk csinálni az első hét műtétjeit. Minden este kimostuk a ruháinkat, hiszen csak az volt, amiben érkeztünk. Nem lepődtem meg igazán, hogy nem érkezett meg a csomag, sőt hálát adunk az Istennek, hogy végül meglett minden, és nem lopták el a nagy értékű eszközöket. Sok szép élmény is ér, találkoztunk régi barátokkal, köztük azzal az atyával, akivel elindult a nigériai misszió 2016-ban.

– Ki ez a nigériai pap, aki felhívta a figyelmét a misszió lehetőségére?

– Francis Chiawa atyával Međugorjében találkoztam, amikor meghívtak a Mladifestre tanúságot tenni a kisfiam halálával kapcsolatos istenélményeimről. Miután elmondtam a tanúságtételt, odajött, gratulált, elkezdtünk beszélgetni, imádkoztunk, és akkor merült fel az ötlet. Én mindig úgy fogalmazom, hogy

ez a Szűzanya hívása volt, mert mindig szerettem volna missziós munkát végezni,

de addig valahogy elmaradt. Elmesélte, mi a helyzet Nigériában idegsebészeti vonalon. Hallottam már korábban kongresszusokon, hogy például ha Magyarországon van 10 millió emberre 100 idegsebész, Nigériában háromszázmillióra van 50 – ilyenek az arányok. Felmerült, hogy mi lenne, ha megpróbálnák elindítani Nigériában egy idegsebészeti missziót. Fél év múlva, 2016 karácsonya után már itt találkoztam vele, ahogy megbeszéltük. Kilenc kórházat jártunk végig, elkeseredtem, mert sehol nem volt CT-berendezés. Az utolsó helyre már nem is akartam elmenni, de ő szerette volna, és valóban, a Borromei Szent Károly kórházban volt CT. Megismerkedtem Izunna és Basil atyával, megegyeztünk, hogy elindul a misszió.

Az atya közben hazajött szolgálni, miután Amerikában élt nyolc évig. Boldogan jött haza sokkal jobb körülmények közül, Memphisből, ahol az ottani nigériai közösség papja volt, mert végre itthon lehet, ebben az őrületes nagy szegénységben, számos nehézség között. A körülmények őket nem érdeklik, hanem azt mondják, hogy „idehozott a Jóisten”. Azt hiszem, nekünk is így kell nekiállni ezeknek a misszióknak, akármilyen nehezek:

ide szólt a meghívás, itt van dolgunk.

Ha így nézzük, egészen másként viseljük a nehézségeket.

– A decemberi misszióra az orvostanhallgató lánya kísérte el.

– Éreztem, hogy idén még el kell jönnöm, és nagyon örültem, hogy a kislányom is kijött. Ő közben elég jól betanulta a műtősnői munkát, és óriási segítséget jelent nekem a műtőben, ahol vannak nyelvi nehézségek, főként a különböző angol kiejtés miatt nem mindig értjük egymást. Ő közvetít köztem és a helyi műtősnő között, én mondom neki magyarul, hogy melyik eszközt kell adni, és ő ráismer, gördülékenyebben megy minden. Nagy segítség, és személyes öröm, hogy vele lehetek itt. Könnyebb is, mert nem egyedül van az ember.

– Milyen típusú műtéteket végzett az elmúlt napokban, milyen betegségekkel érkeznek az emberek?

– Azt veszem észre, hogy a gerinccsatorna-meszesedés – nem feltétlenül porckorongsérv, de szűkület – itt sokkal hamarabb következik be, nem hetvenöt évesen, hanem már negyvenöt-ötven évesen olyan szűkületekkel jönnek emberek, hogy szegények alig bírnak járni. Ezek nem nehéz műtétek, inkább az eszközhiány miatt válnak nehézzé. Sok gerinccsatorna-felszabadító műtétet végzünk, de műtünk agydaganatot is. Éppen tegnap jött vissza egy gyerek, akit csúnya tumorral műtöttem, teljesen reménytelennek látszott. Most a beültetett söntöt kellett revízió alá vetni, azzal szenvedtünk az egyik délután, de aztán sikerült, reménykedem, hogy rendben lesz. Szövettant sajnos nem végeztek nála, mert a szülőknek nem volt rá pénze, reméljük, hogy nem a legrosszabb indulatú daganat. Nagyon kemény dolog, hogy a betegek nem tudják kifizetni a vizsgálatokat, például a CT-t. Olykor segítünk, most is hoztunk pénzt, így volt, akit el tudtunk küldeni CT-re, de mindenkinek nem tudjuk kifizetni a 120 dolláros vizsgálatot.

– Milyen további tervei vannak a nigériai missziót illetően?

– Elértem azt a kort, hogy a vezetői állásból nyugdíjaztak, már nem vagyok osztályvezető a Honvéd Kórházban, így a fölszabaduló időben többet tudok majd jönni. Eddig évente két alkalommal jöttem, a mostani után pedig már februárban újra itt leszek. Már februárra is tíz beteget előjegyeztem műtétre. Egy hónapot tudunk majd itt tölteni, mert nemcsak én jövök, hanem Szeifert György doktor is, és velünk jönnek Czirják Enikő és Mogyorósi Ibolya műtőasszisztensek is.

– Hogyan teremti meg a misszió anyagi alapját?

– A Jót Tenni Jó Alapítvány áll mögöttünk. Sok tanúságtevő előadást tartunk, ott gyűjtünk adományt, abból táplálkozik a misszió. Vannak teljesen váratlan adományok, például egy hölgy, aki hallotta az egyik előadást, örökölt egy távoli rokonától, és több millió forintot adott az alapítványnak. Ennek egy részét az onitsai nővérképző kibővítésére fordítottuk, a Hungary Helps segítségével épülő új szárnyra, amelyet az Afréka Alapítvány is támogatott. Nagy szükség van a nigériai betegellátás támogatására, mert mindenhol, az egyházi kórházban is fizetni kell az ellátásért. Itt sokkal emberségesebben kezelik a betegeket, de a kórház maga nem képes a betegellátás anyagi költségeit fedezni, hiszen

ebben az országban nincs társadalombiztosítás, mindenért fizetni kell, nincsen szervezett egészségügy.

Ez európai szemmel nézve érthetetlen és ijesztő, de hát ez van.

– Mi az, ami mégis mindig visszavonzza, hogy tudja reménnyel nézni ezt a rengeteg reménytelenséget?

– A legnagyobb reménytelenség az lehetne, hogy mennyire kevés, amit mi tudunk tenni.

Ha az ember imádságos életet él, akkor Isten, az Úr Jézus kerül az élete középpontjába, és ebben a kapcsolatban, párbeszédben, érintettségben megkapjuk azokat a feladatokat, amelyeket ő szán nekünk.

Ez így nagyon furán hangzik, de létező valóság. Sokat gondolkoztam, hogy el merjem-e hozni a kislányomat, de végül az imádságban erre is jött válasz. És ahogy mondtam, a szeretet, a józanság és az erő lelkét kapja az ember a Jóistentől, a kihívások mellé. Enélkül az embernek esze ágában se lenne eljönni, mert nagyon ki kell lépni a komfortzónából. Elképesztően nagy szeretetet kapunk a kórházi dolgozóktól, a betegektől, mert ők megértik, hogy ingyen jövünk, nem jól fizetett orvosként, és ezért igazán hálásak.

Megtapasztaljuk a szeretetüket és egy nagyon mély hitet Jézusban, amit itt ránk ragad. Már reggel hatkor ott vannak a hat-hét éves gyerekek is a misén, a kórházi dolgozók gyerekei, akik itt laknak, kis egyszobás lakásokban. Ahogyan a misén énekelnek, az a hangerő, a lelkesedés! Lehet, hogy az ember itt sokat ad, szakmai segítséget, fáradozást, de ezt mélységesen felülmúlja az a borzasztó erős hit, ami árad ebben a közösségben. A zárszámadáskor – hacsak nem történik valami nagy baj, és eddig nem történt – mindig többel megyünk haza, mint amivel jöttünk. Adventben különösen szépek a szertartások, vasárnapról vasárnapra haladunk az adventi várakozás, a bűnbánat, az öröm útján.

Ez egy élő hit, talán egyszer Európát valóban a keresztény Afrika fogja megmenteni a kiábrándultságból, amelyben szenved szegény.

Fotó: Csókay András és Csókay Bernadett

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír