Nem meglepő, hisz a hazai politikai berendezkedést létrehozó pártok mindent megtettek, hogy elveszítsék hitelüket. A liberálisok és a szociáldemokraták kormányzati regnálása, egymásnak feszüléseik és kibéküléseik, az, hogy nem vagy csak nagyon nehezen találnak megoldást az akut gondokra, és hogy a szózatok szintjén ugyan remekül teljesít a gazdaság, de ennek jótékony hatásait egyáltalán nem érzékeli az átlagos halandó, csak tovább rontja a helyzetet. A jelenlegi vezetőgárdából jóformán senki nincs, akinek még hinni lehetne, aki maga mögött tudhatná a választók bizalmát. Klaus Iohannis államelnök tevékenységéből csak annyi látszik, hogy kényelmesen utazgat, luxusrepülővel járja a világot, s ha időnként megszólal, abban sincs sok köszönet. Dicséri a hatalmon lévőket, az általa összetákolt koalíciót, eredményeket próbál sorjázni, de szavai üresen csengenek, sokszor inkább olajat jelentenek a tűzre – mint a tanárok sztrájkja során is. A kétszer is megválasztott államelnök jelenlegi népszerűségi mutatója 8 százalékos, de nem állnak jobban pártfogoltjai sem: a liberális párt elnöke, Nicolae Ciucă 5 százalékos bizalmi indexszel „büszkélkedhet”, a frissen kormányfővé kent Marcel Ciolacu PSD-elnökben pedig a választók alig 11 százaléka bízik. A „sikeres” kormányzásnak köszönhetően 30 százalék alá csúszott a szociáldemokrata párt népszerűsége, jelenleg a választók 28 százaléka voksolna rájuk, a PNL pedig visszaesett a harmadik helyre 18 százalékkal.

Egyre jobban látszik, hogy a jelenlegi hazai politikai osztály képtelen a megújulásra, a régi reflexek levetkőzésére. Nem győzik hangsúlyozni, hogy a népért dolgoznak, de újra és újra azt tapasztaljuk, hogy elsősorban saját érdekeiket védik, embereik és pártfogóik hasznát nézik csak. Szorgosan emelték saját bérüket, ahogy az alárendeltségükbe tartozó, főként klientúrával feltöltött állami apparátus fizetését is, de amikor a tanárok sztrájkolni kezdtek, hirtelen nem volt pénz bérük növelésére. Három hét elkeseredett tiltakozás kellett, hogy mégis kerüljön. Bár sűrűn hangoztatják szükségességét, nem hajlandóak hozzányúlni a különleges nyugdíjakhoz, még akkor sem, ha eurómilliárdokat veszít emiatt az ország, az évtizedek során éppen általuk kialakított kivételezett rétegek (melybe természetesen ők is beletartoznak, sokan akár többszörösen is) kiváltságairól semmilyen körülmények között nem mondanak le. És sorolhatjuk a meg nem épülő kórházakat, az alig araszoló autópályákat, a csigalassú vasutat, az észszerű energiapolitika hiányát – mindazt, aminek elsősorban mi, a közönséges halandók lehetnénk haszonélvezői.

Köztudott, történelmileg is bizonyított tény, hogy válságok idején erőre kapnak a szélsőségek, s tudjuk azt is, hogy ezek vitorláiból csak észszerű, saját érdekeket háttérbe szorító, a köz javát előtérbe helyező politikával lehet kifogni a szelet. Romániában mégsem ez történik. A nagy pártok elsősorban üres, fedezet nélküli ígéretekkel, a nacionalizmus és a magyarellenesség túllicitálásával próbálják lekörözni az AUR-t. Népszerűségük folyamatos csökkenése mutatja, gyatra eredménnyel. Ha nem változtatnak ezen – márpedig minden jel azt mutatja, hogy vagy képtelenek, vagy nem akarnak –, nagyon szomorú korszak köszönthet Romániára a jövő évi választások után.

Borítókép: Inquam Photos / George Călin