- 0
Ami most Törökországban zajlik, globális értelemben is elsőrangúan fontos kérdés
A régi történet szerint Gül Baba Budán is meg akarta honosítani a rózsaolaj-készítést. Érdeklődött is egy kazanliki bolgártól, hogyan volna ez lehetséges, mire ezt a választ kapta: a rózsának csak a Tundzsa völgyében van illata. Lehet, hogy tényleg így igaz. Ami történik velünk, általunk, értünk, azt mindig a helyi értékén, eredeti formájában szükséges kezelnünk, különben tévútra tévedünk.
A minapi törökországi választásokat világszerte szakértették politikusok, újságírók, elemzők, sokan azonban pusztán a saját rögeszméiket, vágyálmaikat vetítették rá az eseményekre.
Guy Verhofstadt például sok sikert kívánt – idézem – „a bátor, liberális török demokratáknak” a második fordulóra. Amivel pusztán két apró probléma akad. Az első, hogy verhofstadti mércével is kielégítő, bátor, liberális demokraták mint olyanok félig se töltenék meg a Fenerbahce stadionját. Találkoztam Törökországban remek emberekkel, de azok sem liberálisok, sem kretének nem voltak, pláne nem akartak szembefordulni az ország politikai, erkölcsi rendjével, hagyományaival. A másik probléma pedig az, hogy a hatpárti koalícióban – amelyet a belga fogtündér liberálisnak magasztal – akad verhofstadti értelemben véve nettó náci, szélsőjobboldali, iszlamista párt is. Mondjuk ennek sincs nagy jelentősége, ha rendesen viselkednek, talán együtt széderezhetnek majd az ankarai amerikai nagykövettel.
A vasárnapi törökországi választás európai szempontból megdöbbentően magas, 87 százalékos részvétellel zajlott. Ennek következtében a két talpon maradt elnökjelölt nemigen képes új szavazatokat meríteni a bizonytalanok táborából. Ugyanakkor kevéssé valószínű, hogy a harmadik helyezett Sinan Ogan majdnem hárommillió szavazója Kilicdaroglu koalícióját segíti majd a második fordulóban. Ogan és mozgalma ugyanis radikálisan jobboldali, éppen azért szakítottak Erdogan pártjával, hogy a kurd marxisták elleni hadjáratot mielőbb lejátszhassák, végleg megtisztíthassák tőlük Törökországot. Azt remélni, hogy ezek az emberek majd békésen átszavaznak Kilicdaroglura, annak a halvány reménye, mintha a Tundzsa völgyén kívül is létezne rózsaillat, holott dehogyis.
Amennyiben Ogant mégis lekenyerezi az ellenzék, a szavazói változatlanul ugyanazt gondolják majd, mint mondjuk a Mi Hazánk hívei, ha Orbán helyett Gyurcsányra kellene voksolniuk. Egy szó, mint száz: aki egyáltalán elmegy Ogan hárommillió szimpatizánsából szavazni, vélhetően inkább Erdogant, nem pedig a kurdokkal szövetkező baloldalt támogatja majd. Az Erdoganhoz hű kormánysajtóban máris megindult Ogan puhítása, a Sabahban pár órával a választás után arról olvashattunk, hogy milyen következetes, szavatartó, komoly politikus is a harmadik helyezett – nyilván álljon bátran Erdogan mellé, ezt már mi tesszük hozzá.
A török elnökválasztás második fordulójára Erdogan esélyei jelentősen feljavultak.
Mindenekelőtt kiderült, hogy az ellenzéket felmagasztaló közvélemény-kutatások pontatlanok voltak, Erdogan jobban mozgósított, mint ellenfelei. Bár sok szavazatot veszített, mégis talpon maradt, sőt meglepően jól teljesített több helyszínen is. Nagy vereséget jósoltak neki a nagyvárosokban, Isztambulban, Ankarában mégis megszorongatta fő ellenfelét. A földrengés sújtotta területen, ahol előzetesen szintén esélytelennek nyilvánították, kiválóan szerepelt, szinte mindenütt hatvan százaléknál többet szerzett. Egyedül az ország nyugati–déli sávjában és a kurd területeken akadtak problémái, de ezzel együtt majdnem megszerezte az ötven százalékot és a végső győzelmet.
A Tundzsa völgyében természetesen nem csak rózsát szagolgatnak egész álló nap, emlékeznek a múltra is. Például arra, hogy a hatpárti koalíció tagjai nem szimpatikus kezdők, hanem régről ismert, örök vesztes politikusok.
Kilicdaroglu a személyében is kifejezi az Erdogan ellen húsz esztendeje folyó ellenzéki tehetetlenséget, bénaságot.
A mostani kampányban például gagyi konyhabútorok előtt a hagyma áráról mondott tévébeszédet, ami – finoman szólva – az erdogani gépezet elleni hatástalan cselekvőképességét jelzi. Kilicdaroglu nagyjából ugyanúgy járt, mint pár éve Muharrem Ince, aki a Köztársasági Néppárt jelöltjeként azt ígérgette, hogy ha győz, bezárja a fényűző elnöki palotát. Végül sem a palotát, sem őt nem zárták be, de legalább kiderült, hogy Erdogan ígéreteivel szemben – most például 45 százalékos fizetésemelést ígér a közalkalmazottaknak – az ellenzéknek még jó ötletei sincsenek.
A törökök nyilván látják azt is, hogy a hat párt aligha volna képes valóban együttműködni, hisz teljesen ellentétes közéleti hitvallással érkeztek a kényszerszövetségbe.
A vezető Köztársasági Néppárt valaha uralta a török közéletet, vérbeli állampárt módjára fojtotta el az ellenvéleményeket, bebörtönözte az embereket, gyakorolta az egypárturalmat – ugyanazt tette, amivel most Erdogant vádolja. Mára persze megváltozott a helyzet, de a fő ellenzéki párt neve finoman szólva is vitatott márka szerte az országban. Az ellenzéki összefogás második fordulós esélyeit gyengíti továbbá, hogy a párhuzamosan zajló parlamenti választáson Erdogan – szövetségesi segítséggel – megszerezte a többséget, vagyis bárki lesz is az elnök, a mostani kormányzó erővel kell majd együtt dolgoznia. Márpedig az ilyen helyzetek rendszerint arra ösztökélik a választókat, hogy a látható erő oldalára álljanak, és elkerüljék a különböző színű hatalmi központok kiépülését.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a mostani választás népítélet Törökország identitásáról.
A Kemal-féle hajdani köztársaság alapelvei sok esetben módosításra szorulnak, de nem mindegy, hogy az iszlám hagyományok vagy a nyugatias nyitás szellemében.
Erdogan azt kínálja választóinak, hogy vállalják az örökséget, legyenek büszkék az oszmán múltra, bízzanak a vidéki életformában, óhajtsák az általa kínált rendet. Kilicdarogluék ajánlata szürkébb mezőbe borítja a Tundzsa völgyét: nem világos, mennyire engednének utat az amerikaiaknak, mi lenne a NATO-val, mit terveznek a gazdasággal, és így tovább. Alkalmasint elkövették a tipikus ellenzéki hibát: jól beleszálltak ellenfelükbe, de nem tudták kellő eréllyel felmutatni a saját programjukat. Csekély vereségük egyik oka kétségkívül a kitapintható bizonytalanság, annak az állításuknak a vitathatósága, miszerint velük boldogabb, önazonosabb lenne Törökország.
Mindezzel együtt Erdogan simán elveszítheti a második fordulót, hiszen az előnye végül is ledolgozható. Ha így lesz, Törökország valamiképpen új utakra lép. Amennyiben ő marad az elnök, némi módosulásokkal a mostani történet folytatódik. Az ország nehéz helyzetben van, inog a gazdaság, nagy az infláció, maga Erdogan is láthatóan megkopott kissé az örökös küzdelemben. Azonban a labda most kétségkívül nála pattog, újra bebizonyította, hogy nem szabad őt leírni. Hamarosan kiderül, végső győzelemre váltja-e pillanatnyi előnyét. Erre a pillanatra vár lélegzet-visszafojtva az egész világ, hiszen mindenki tudja, hogy ami most Törökországban zajlik, globális értelemben is elsőrangúan fontos kérdés.
