A kenyeret porcióra adták? Havi adag volt húsból, olajból és vajból, és azért is sorba kellett állni? Ha a 18 lejes kolbásznál jobbat akartál, télen feltétlenül disznót kellett vágni? Nem volt szabad bizonyos vicceket mondani? A rendőr megállíthatott az utcán, s megnézhette, a tankönyveidben az Elvtárs – ki az, mi az? – fényképe nincs-e kipingálva. Nem volt telefonotok? Azokat, akinek volt, gyakran lehallgatták? Mire voltak kíváncsiak? Televízióadás csak napi két órát volt, rajzfilm pedig csak néha?

Számukra hihetetlen mesének tűnik, ami nekünk akkor valóság volt. Mégis csak részben ütközöm meg ezen, mert érteni vélem, miért éreznek így.

A Szent György Napok zárókoncertjén, a szemerkélő esőben Hobo fél mondat erejéig említést tett első erdélyi koncertjükről. Azon nem voltam ott, mégis emlékszem rá.

Talán télutó, úgy február-március, talán kora tél, október vége, november eleje lehetett és 1990. Mindenesetre hideg napok jártak akkoriban Marosvásárhelyen, az utcák latyakosak voltak, a köd meglehetősen vastag. A főtéren, a Maros vendéglő mellett, majd tovább egyre több kis, fekete hátterű plakát hirdette fehér betűkkel: néhány hét múlva a Hobo Blues Band lép fel a városban. Ejnye, ez ám a hír! – dobbant nagyot a szívem.

A nyolcvanas évek közepén a „magyar” rokonokkal – még vagánykodásból – a HBB szinte frissen megjelent Még élünk című bakelitjét hozattam el, de amikor felfedeztem „ízét”, az ószerről már ezerszer meghallgatott, néhol karcos, csencselőktől, külföldet megjárt ismerősöktől kiváló állapotban megkapott lemezen vagy kazettán meglett az Esztrád, a Csavargók Könyve, a nagy kedvenc Tiltott gyümölcs, utóbb a Vadászat is. Természetesen ismertem mindegyik album minden dalának szövegét, zömüket tűrhetően énekelni is tudtam. Aztán a Kopaszkutyát is láthattam videokazettáról, s hogy a Hobo Sapienst olvashassam – százlejes ára kész vagyon volt akkor egy sihedernek! –, a Szabadság utcában található könyvesboltot kerestem fel.

A városban lépett fel a HBB, én pedig mégsem mentem el rá: mert a plakát ellenére sem hittem el, lesz koncert. Emlékszem, kétkedésemnek hangot is adtam, mondván, valami huncutság lesz a dologban. Ugyan már: biztos csak valamelyik hazai együttes játszik Hobo-dalokat – és nem néztem meg valóban átverés bújik-e meg a háttérben, vagy tényleg megtörténik a csoda.

A decemberi események után mint rossz álomból ébredt közösségünk, 1990-ben még szemünket dörzsölgettük, s nem hittünk annak sem, amit láttunk. Nagyon fiatal gyermekeim csak a mát ismerik, miért higgyék el, bő harminc évvel ezelőtt teljesen másként nézett ki még a világ?

Borítókép: Albert Levente