Voltak hírek persze a koronázási előkészületekről meg a családi viszonyokról is, de alapvetően az az igyekezet érződött, hogy valami ragyogás ide is vetődjön a királyi udvarból. Egészében véve meglehetősen felületes volt a tálalás, és a legtöbbször hazug is, mert olyan képet próbált az országról mutatni, amelynek igen kevés köze van a valósághoz. Mintha a kommunizmus idejének elhallgatásos, csúsztatásos történelemleckéit hallgattuk volna, 34 évvel a rendszer bukása után. Például Rhédey Klaudia, III. Károly király szépanyja csak elszórtan jelent meg a hírekben, és még a szépen restaurált erdőszentgyörgyi kastélyról készült riportban is gondosan kerülték, hogy magyar grófnőről beszéljenek. Zalánpatak szintén keveset szerepelt, és ott is csak „helybeliek”, „falusiak” kifejezésekkel; a fő sztár, Szászfehéregyháza alapítóiról sem esett szó, pedig a falut ők építették ilyenné, a mai, túlnyomóan más ajkú, más kultúrájú lakók csak ennek a kész örökségnek a haszonélvezői.

És ez a jólét egy angol hercegnek köszönhető, aki felismerte a természettel harmóniában élő ember értékét, és felmutatta a világnak. Egymaga, illetve az általa létrehozott alapítvány többet segített ebben, mint az előtte senki által meg nem hallgatott szakemberek és civil szervezetek, akik/amelyek még ma is nehéz küzdelmet folytatnak a hatósági vízióhiánnyal és lakossági közönnyel. Mert itthon a falvak példátlan hanyatlásnak indultak az új demokráciában: az olyan apró és félreeső településeken, amilyen Szászfehéregyháza is volt, még a nyomorúságos nyolcvanas években is sok család élt és gazdálkodott (jelentős részük a városi munkahelyre való ingázás mellett), ám ahova nem vetődött ekkora figyelem, ott ma már üres házsorok, bezárt iskolák, düledező templomok, magányos öregek árválkodnak; állatot kevesen tartanak, a földek nagyrészt parlagon hevernek, az egykori virágzó élet helyét a pusztulás vette át. Vannak már ilyen falvak Székelyföldön is, a Kárpátokon kívül azonban sokkal rosszabb a helyzet.

De a gazdagabb falvak sem jártak mindig jól: a félreértelmezett haladás tájidegen, ormótlan, sokszor giccses épületeket hozott, és az alvónegyeddé vált városközeli települések, ahonnan már az óvodások is ingáznak, egyre kevésbé nevezhetőek falunak: más az életforma, a közösség, a munka és az ünnep szövete is. A román állam semmit nem tett azért, hogy megőrizzen valamit a hagyományos falvak sajátos világából, amelyek lakói a manapság olyannyira fontos fenntartható, környezetkímélő életmódot folytattak. A múltat nem lehet visszahozni, de a jelent és a jövőt lehet javítani: Károly király megmutatta az egyik lehetséges módját, ennek kiterjesztésén kellene dolgozni, ha ragyogást akarunk látni a környezetünkben.

Borítókép: III. Károly király – akkor még herceg – zalánpataki rezidenciájánál Kálnoky Tibor gróf társaságában. Fotó: Hecser László