Bábmesterei a keddi „diáktüntetésen” Pankotai Lilire, a tavalyi pécsi, 1956-os baloldali megemlékezést széttrágárkodó, tanár- és diáktársai keresztény értékrendjét gúnyos szavakkal gyalázó, azóta a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) nevű Soros-szervezet jogi képviseletét élvező gimnazistára bízták a feladatot: a hangosbeszélőn vezényelje át társait egy kis balhéra a pesti Széchenyi térről a karmelita kolostor elé. Nem tudjuk, hogy éppen a TASZ adta-e a tippet, de a cél nyilvánvaló volt: ha egy kiskorú uszítja a tömeget a törvénytelenségre és az erőszakra, sokkal enyhébb vagy leginkább nulla jogi következménnyel kell számolnia, miközben például az állítólag nagykorú, vasgyúró-kerítésszaggató Hadházy Ákosnak már igencsak hízik a bűnlajstroma.

Mindenesetre hiába álmodoztak a Bastille vagy a budai Helytartótanács ostromáról a Soros-féle kis balhéhuszárok, ismét csak az immár hétről hétre megismétlődő szánalmas jeleneteket láthattuk a Momentum rendezésében. Az őrjöngő, dühödt, ellenben maroknyi társaságot profi módon kezelte a rendőrség. Hadházy Ákost – kezéből a feszítővasat kicsavarva – óvó, atyai mozdulatokkal összecsomagolták és előállították, ahogyan leszerelték Gelencsér Ferenc és Lőcsei Lajos momentumos politikusokat is. Hadházy arca ezúttal bibis sem lett, ugyanakkor elszakadt az inge. Ott volt továbbá – Pankotai Lili oldalán – Karácsony Gergely főpolgármester, de ő ezúttal sem csinált semmit.

A produkció amúgy egyre gyengébb: emlékezzünk, Fekete-Győr András még ógörög diszkoszvetőként hajította a rendőrökre a füstgránátot, a tavaly nyári futárforradalom (az adófizetés elleni lázadás) idején pedig előfordult, hogy az akkor sem túl nagy tömeg ahelyett, hogy a Hunyadi János úton egyszerűen felsétált volna Pestről a karmelita kolostorhoz, a legnehezebb utat választotta: a Széchenyi-könyvtár alatti nyolc-tízméteres falakat próbálta megmászni. Nyilván elirigyelték a Z világháború című zombifilm jeruzsálemi ostromjelenetét, vagy ezzel is megpróbálták igazolni a rettenthetetlenségüket.

Lássuk, most miről szólt az egész balhé, ami hamarabb keltette fel a brüsszeli fősodor kiemelt figyelmét, mint hogy az esős szerda reggelre ébredő magyar közvéleményt a legcsekélyebb mértékben is felizgatta volna. A Pankotai Lili bemagolt szövegére felvonuló, dühöngő fiatalok különböző, óvodai színvonalú trágárságokat üvöltöztek. Pél­dául – a kizárólag a baloldalon fellelhető humor jeleként – olyan rigmussal gyalázták a miniszterelnököt és Lázár Jánost, melynek ismétlődő ríme az „undorító takony” volt.

Persze az is érdekes kérdés, hogy mi történne, ha Hadházy Ákos, Gelencsér Ferenc és Pankotai Lili simán átmehetne az építkezést körülvevő kordonon? Mint ismert, a miniszterelnök irodáinak és kabinetjének helyet adó karmelita kolostort a szűk Színház utca választja el az egykori Honvédelmi Főparancsnokság örvendetes módon újjászülető épületétől. Az építkezés helyigénye miatt még inkább leszűkülő utca egy részébe ideiglenesen csak a karmelita kolostorba igyekvő dolgozók és autók léphetnek és hajthatnak be, mivel máshogyan nem megközelíthető a bejárat. Nyilván ha elkészül az egykori főparancsnokság, lesz egy végleges rend, ami a kormányfő munkahelyét is kellően védi és Hadházy Ákos esti sétáit sem akadályozza. De ha mégis simán bemehetnének, mit csinálnának? Időpontot kérnének a portán? Vagy kiélveznék, hogy öt méterrel közelebbről skandálhatják a trágárságaikat?

Az újabb generációkból sokan nem tudják (a régebbiekből meg sokan nem akarnak emlékezni rá), hogy nem volt olyan vidám az a kádári barakk, amint ahogyan azt az elvtársakkal elvadászgató Hofi elvtárs nevetgélve bemutatta. Persze aki meg se mukkant, hanem alámerült, csendben várta a sorát a Trabantra, itta a savanyú kőbá­nyait, békében ellehetett. A hetvenes–nyolcvanas években ugyanakkor fiatalok ültek börtönben, amiért a Petőfi-szobornál elszavalták a Nemzeti dalt vagy engedély nélkül alakítottak társaságokat.

Emlékezzünk például 1972. március 15-re, amikor még börtön járt azért, ha valaki a „nem megfelelő helyen” a „nem megfelelő témákról” beszélt. A fiatal fizikushallgató, Szalay Miklós és társa, Ulveczki Gábor is letöltendő börtönbüntetést kapott, amiért ott volt azon a betiltott ünnepen. Utóbbinak mindössze annyi volt a bűne, hogy Babits Mihály Petőfi koszorúi című költeményét osztogatta a Batthyány-örökmécsesnél, társa pedig csak szavalt. Utána persze búcsút inthettek az értelmiségi pályának, Szalay Miklós mosógépszerelőként kamatoztathatta fizikusi tudását. Mindez egészen a nyolcvanas évekig számos alkalommal megismétlődött, már bőven dübörögtek az alternatív zenei klubok Budapesten, amikor egyes egyetemisták még a sitten sínylődtek, többnyire reformkori versek, gondolatok nyilvános felolvasásáért és hasonló ellenzéki hőstettekért.

Vagy Pankotai Lili tudhatna a tavaly elhunyt Fekete Pál forradalmár sorsáról, akinek azért kellett bűnhődnie, mert a Békés megyei Forradalmi Bizottság megválasztott elnökeként, kiváló orosz nyelvtudására apellálva tárgyalni ment a szovjet tankok elé, és rávette a megszállókat, hogy ne lőjék a várost. Elhurcolták, perbe fogták, kötéllel fenyegették, és a hosszú börtönévek után (tanári diplomájával és a páratlan műveltségével) egészen a rendszerváltoztatásig csak segédmunkásként, többek között csatornatisztként dolgozhatott. Még 1988-ban is rendőri engedélyt kellett kérnie, ha fel akart utazni a pesti rokonokhoz.

Így néz ki tehát, kedves Lili, a valódi rendőrállam. Amelynek szögesdrótjait és valódi kordonjait Orbán Viktor és a Fidesz-alapítók 1988-ban és 2007-ben is elbontották. Ezen gondolkozzatok el, mielőtt újra hőzöngeni indultok a budai Várba, ocsmányságokat és szánalmas ostobaságokat óbégatva!