Elidegeníthetetlen tájakon

Így szól Putyivl városában a pusztító, rabló, nomád polovecek (kipcsak–szári–kun törzsszövetség) és kánjaik ellen hadba induló, az orosz hazát védelmező Igor herceget éltető kar Borogyin zenedrámájában. A Rimszkij-Korszakov és Glazunov által kiegészített és előadhatóvá szerkesztett négyfelvonásos opera alapja az Igor-ének című (magyar nyelven is megjelent) 12. századi orosz eposz, amely II. Igor novgorod–szeverszki fejedelem 1185. évi balsikerű hadjáratának állított sajátos emléket.

A Puskin elbeszélő költeményeit, meséit és drámáit feldolgozó, ukrán érintettségű operák sorát Glinka Ruszlán és Ludmillája nyitja. Ez még a „mesebeli időkben”, valamikor a 9. és a 13. század között, a Kijevi Rusz területén játszódik.

Az orosz költőzseni befejezetlenül maradt / hagyott drámája nyomán komponált Ruszalka (A sellő), Dargomizsszkij operája ugyancsak a mondai múltba vezet vissza. A Friedrich de la Motte Fouqué Undine és Andersen A kis hableány című meséiből ismerős, később Dvořák Ruszalkájában is visszaköszönő regemotívum, az elhagyott sellő története itt a Dnyeper partjára és mélyére visz. Natasa, a molnár lánya gyermeket vár, de a folyóba öli magát, miután szerelme, a herceg elhagyja őt a neki szánt főrangú menyasszony kedvéért. Az emberléte után a vízitündérek királynőjévé emelt Natasa és időközben megszületett kislánya a Dnyeper partjára csalogatja a hűtlenségét bánó herceget, akit a megtébolyodott molnár a folyó örvényébe taszít. 

Aszafjev színpompás „orientalista” balettje is Puskint idézi. A bahcsiszeráji szökőkút melankolikus ballada a csodás Krímmel, a bús Girej (Giráj) kán palotájával és háremének boldogtalanjaival...    

Ivan Sztepanovics Mazepának (1639–1709), a Bal parti Ukrajna kozák hetmanjának ellentmondásos történelmi és mitikus alakja sok művészt, alkotót megihletett. Voltaire-től eredeztethető az a vele kapcsolatos fiatalkori legenda, miszerint Lengyelországból száműzték, mert elcsábított egy nemesasszonyt. A megcsalt idős gróf Mazeppát meztelenül egy betöretlen lóra köttette, amelyet ostorral esztelen vágtatásba hajszoltak. A riadt állat a végkimerüléséig vitte magával az élet-halál között lebegő megszégyenítettet. Byron poémája, Victor Hugo verse erről az elhíresült esetről szól, és e Lengyelországból „hazatartó” vad vágtát jeleníti meg Liszt Ferenc népszerű szimfonikus költeménye is.

Mazepa egyszerre hős és áruló: ifjan II. János Kázmér lengyel király kegyeltjeként indult a pályafutása. Moszkvában Nagy Péter udvarában készítette elő politikai és vezetői jövőjét: intrikái, taktikai ügyeskedései eredményeképpen 1687-ben a Bal parti Ukrajna hetmanjává választották. Ahhoz, hogy elnyerje az uralkodó jóváhagyását, hűségét bizonyítva a cári külpolitikához kellett igazodnia; ahogy hetmani jogköre, „területi autonómiája” is korlátozott és ellenőrzött volt. Érdemének tartják, hogy jó kapcsolatot tartva Moszkvával, kozák katonai támogatást nyújtva az oszmán- és törökellenes cári hadjáratokban, politikai téren sokáig ügyesen egyensúlyozott: Ukrajna érdekeit és nagyravágyó egyéni céljait egyaránt érvényre tudta juttatni. Bukása – húszéves ambivalens regnálása után – akkor következett be, amikor a svédek betörésekor hiába kért segítséget Nagy Pétertől. Mazepát a korábbról felgyűlt és mind szaporodó sérelmei ekkor végleg a cár ellen fordították. Titkos tárgyalásokba kezdett a svédekkel, és erőivel XII. Károly seregéhez csatlakozott. A döntő ütközetre 1709. június 28-án, Poltavánál került sor; és a csata elsöprő orosz birodalmi győzelemmel zárult. Mazepa még az évben a törökök foglyaként halt meg. A hetmanság, s vele az ukrán önállóság, az önrendelkezés álma-vágya immár végleg a mindenkori cári bizalmatlanság áldozatává vált.           

Puskin Poltava című – dramatikus jegyeket mutató – elbeszélő költeményében dolgozta fel az idősödő Mazepa késői udvarlásának vadromantikus históriáját: az érdekeit sértő barátokkal való érzéketlen leszámolását, kedvesének, az apja kivégzését megakadályozni képtelen Máriának őrületbe kergetését, a hetman árulását, a nagy összecsapást és a „kiátkozott” végzetét. E tragikus cselekménysor Csajkovszkij által került operaszínpadra: a Mazeppa az orosz komponista egyik legizgalmasabb alkotása lett. 

Az ukrán származású Gogolnak is számos „hazai vonatkozású” elbeszélését dolgozták fel orosz zeneszerzők: a Gyikanykában játszódó Májusi éjszakát és a Karácsonyéjt Rimszkij-Korszakov, szintén a Karácsonyéjt (Vakula, a kovács, majd átdolgozva Cipellőcskék címen) Csajkovszkij, A szorocsinci vásárt Muszorgszkij. Részben ehhez az operához kapcsolódott a több változatban ismert, Rimszkij-Korszakov hangszerelésében ma már leginkább önálló zenekari darabként elhangzó Egy éj a kopár hegyen című szimfonikus költemény. És ne feledjük Muszorgszkij zongoraciklusát, az Egy kiállítás képeit sem, amelynek utolsó tétele: A kijevi nagykapu. Örömünnep, az orosz és az ukrán, a közös történelmi múlt apoteózisa. Ravel zenekari átiratában szólnak a harangok, harsogva sistereg a gong. Magasztos és fenyegető nagyság.

Bölcső és sír, testvéri föld, ősi legendák, ördöngös népmesék, borús balladák és súlyos reáliák, véres küzdelmek földje. A „száztornyú” Kijev, a lomhán hömpölygő Dnyeper, hegyek, bányák és rónaságok... Igor herceg, a kozákok, Puskin, Gogol, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Muszorgszkij és a többiek birodalmában járunk. Tudjuk, hogy nem lesz, mert nem lehet „Nyugat”, egy „másik érdekkör”, az eltérő – mára elárult és megtagadott –„nyugati kultúrához” mesterségesen odatapasztott pótrész. Hiába metszik, oltják, ültetik át a fát, ha a gyökere sérül, kiszárad. Közös bölcső, közös sír. Nincs más megoldás: testvéreknek, árulóknak, tisztáknak, hősöknek és szenteknek békülniük kell. Szláva, szláva!   

Szerző: Pallós Tamás      

Fotó: Wikimedia Commons (Ivan Jakovlevics Bilibin illusztrációi)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.