Két jó barát
Pontosan nem is tudjuk, mikor és hol kezdődött. Valamikor a korai középkorban, egyes források szerint Szent László idején kezdett összefonódni a magyarok és a lengyelek sorsa, amely – és ez teszi egyedivé – ezer év viszontagságainak ellenállt, rendíthetetlenül. Két szomszéd nép, akik között nem voltak viszályok, területi igények, ádáz harcok, véres háborúk.
Példanélküli Európában, hiszen minden az érdekekről, hatalmi törekvésekről, egymás legyőzéséről szól, a barátság nem különösebben értelmezhető történelmi kontextusban. Mindegy a kontinens melyik széléről indulunk, a szomszédságpolitikának mindenhol a szembenállás a szinonimája.
Szinte megmagyarázhatatlan, de ezt a pecsétes paktumokba soha nem foglalt szövetséget az sem tudta megroppantani, amikor a történelem külön oldalakra sodorta a két országot, gondoljunk csak a második világháborúra.
A lengyelbarátság hű elkötelezettje, Teleki Pál miniszterelnök még 1938-ban kijelentette, Magyarország semmilyen körülmények között nem megy Lengyelország ellen, sőt, az ország a németek oldalán állva is több mint 100 ezer lengyel menekültet fogadott be, akik közül sokan itt maradtak, az országot otthonuknak fogadták el, lengyelként éltek magyar életet.
A sorsközösség az utóbbi tíz évben egymásra utaltságba fordult, miután mindkét országban konzervatív kormány került hatalomra, és ahogy Kaczynskiék nem fogadták el az alattomos és ostoba uniós ukázokat, úgy Orbán Viktor sem. Az ellenállásnak keretet adott az újra éltre lehelt visegrádi együttműködés is.
Galád támadásokkal, jogtalan büntetésekkel sem. Abban is biztosak lehetünk, a patrióta-globalista harcban azért nem tudták megtörni sem Budapestet, sem Varsót, mert minden körülmények között kiálltak egymás mellett, kikezdhetetlen védszövetségként. Egészen 2022 februárjáig. Ezt bontotta meg pillanatok alatt az orosz–ukrán háború.
Még a legőszintébb barátság is tartogathat meglepetéseket. Azt gondoljuk, ismerjük a másikat, aztán kiderül, mégsem.
A lengyel–magyar két jó barát rigmusa szállóigévé vált az évszázadok során, mégis most látható, felületesek az ismereteink, közhelyesek az egymásról alkotott képünk. Ezt is ellensúlyozandó született a döntés jó másfél évtizede, hogy március 23-a legyen a magyar–lengyel barátság napja, amely lehetőséget teremt a mindennapokon túl is a barátság megélésére. Jelenleg persze nem ünnepi szónoklatokra, leginkább párbeszédre volna szükség. Mert most ugyan széttartóak a nemzeti érdekek, de ez nem írhatja felül a stratégiai célokat, s egy ezredéves tradíciót. Ráadásul az ellenérdekeltek, a globalista erők ráéreztek, most verhetnek éket a két ország közé, és ehhez a sajtónak csúfolt manipulációs nagyüzemeik is megvannak, elég csak az egy évvel ezelőtti Orbán-interjú kiforgatására gondolni.
Ők viszont keveset tudnak a mi Trianon-traumánkról, így nem is értik azt, máig sem. Nekünk Kárpátalja nem egy fejezet a történelemkönyvből, a régmúltból, hanem a jelen, a rögvalóság, ahol soviniszta indulatból törölnének el nyelvet, iskolát. Mi magunkénak érezzük Munkácsot, Ungvárt, Beregszászt, a lengyelek viszont elfogadták, hogy a hajdanvolt Lembergnek már csak Lviv-valósága van. Elfogadták, mert a háború után jóvátételként a szegény keletért cserébe gazdag nyugat járt, holott Felső-Sziléziában, Poznan és Gdansk környékén 100 éve még a német nyelv természetesebb volt a lengyelnél. Hosszú, sérelmektől terhelt a lajstroma a lengyel–ukrán együttélésnek is. A mostani háború lázában azonban úgy tűnik, emlékezetükben a 100 ezer lengyel áldozattal járó volhíniai vérengzés ténye is elhalványult. Így válik az emlékezetpolitika másodlagossá a geopolitikai tétharcban.
2021 novemberében a lengyel–magyar világbajnoki selejtező mérkőzésen Varsóban a lengyel szurkolótábor megtapsolta a magyar Himnuszt, pedig akkor Európa-szerte a fütty járta. Majd ugyanott lengyel fiatalok énekelték a Gyöngyhajú lányt, rossz kiejtéssel, szívből. Tán nem utoljára.
Megjelent a Magyar7 2023/13. számában.
