Éppen most olvastam egy interjút az Adevărul napilap véleményrovatában egy nyugalmazott ezredessel, Tudor Păcuraruval, aki meglehetősen érdekes dolgokat mondott. A hosszú-hosszú beszélgetésnek csak töredékeit idézem.

A felvezető imigyen szól: „Marosvásárhelyen az 1990. március 19–21. közti időszakban történt tragikus eseményeket professzionális módon vezényelte le a magyar titkosszolgálat (ÁVO), és három budapesti kommunista vezető koordinálta: az elnök Szűrös Mátyás, a külügyminiszter Horn Gyula és a védelmi miniszter, Kárpáti Ferenc tábornok…” Akkor Magyarországon választások következtek, melyen ezeknek a kommunista nomenklatúrásoknak nem volt semmi esélyük, így népszerűségük növelése érdekében egy polgárháborút akartak kirobbantani Erdélyben – magyarázza.

A továbbiakban megtudjuk, hogy az ÁVO robbantotta ki az interetnikus konfliktust több erdélyi városban, miután az oktatási miniszter, a „kominternes” Mihai Șora határozatot bocsátott ki az iskolák etnikai szegregációjáról. Marosvásárhelyen a román tanulókat és tanárokat gyakorlatilag kidobták a líceumokból és egyes általános iskolákból. „Ez volt a gyújtószikra” – mondja a volt ezredes. A Szűrös–Horn–Kárpáti nomenklatúrás hármas elkezdte hangoztatni, hogy Romániában mészárlás folyik, arra számítva, hogy a szovjet hadsereg közbelép, és Erdély kikerül Románia fennhatósága alól.

Sajnos, Moszkva elfelejtett szólni a magyaroknak, hogy a „szocialista láger” országait átterelik a nyugati érdekszférába, és jó állapotban kell átadni, nem destabilizálva. Csak 1990 márciusában értesítették a magyar nomenklatúrásokat, hogy blokkolják kezdeményezésüket. Az oroszok közbelépése után a marosvásárhelyi incidensek korlátozódtak, és Erdélyben nem tört ki polgárháború.

Itt ugrik egyet a szakértő úr, és egyből Marosvásárhely központjában találjuk magunkat, ahol a két tábor, a román és a magyar összegyűlt. A hivatalos dokumentumok bizonyítják, hogy a magyar fél a főtérre fehér fegyverekkel mehetett: láncokkal, szeges lécekkel, feszítővasakkal stb. – mondja. Véres incidensekre lett volna szükség, hogy a katonaság közbelépjen. A felkészített provokátorok megafonokon olyanokat kiabáltak, hogy: Legyetek figyelmesek, ha a hadsereg nincs veletek, fegyverezzétek le! Arra gondoltak, hogy ha a katonák ellenállnak, akkor fegyvert is fognak használni. De a katonáknál nem volt fegyver.

Majd minden események tudora, Păcuraru úr azt fejtegeti, hogy a magyar kommunista biztonsági szervek már korábban, a „segélyszállítmányok” leple alatt, diverziókeltés céljából felfegyverzett embereket küldtek Romániába. Mikor azok a konvojok Hargita és Kovászna megyébe értek, akkor történtek a „forradalmi” támadások a rendőrségi székházak ellen, többek közt azért, hogy román fegyvereket szerezzenek, amelyek aztán mondvacsinált „bizonyítékok” lettek volna arra, hogy a mészárlásokat a románok követték el. Magyarország az ügynököket az alvilágból szervezte be, többek közt, erőszakos, visszaeső bűnözőket.

Marosvásárhelyen a szervező ÁVO-rezidensek a Continental Hotelben biztosak voltak a provokáció sikerében, és elhíresztelték, hogy magyar etnikumúakat mészárolnak. A kommunista budapesti hatóságok ezeket a hamis híreket terjesztették, ideiglenesen sikerrel.

Mindezeket az interjút adó pontosan tudja, és még sok mindent, amit mi, földi halandó magyarok el sem tudunk képzelni. Én csak annak néztem utána, hogy ÁVO néven 1946 és 1950 között működött a magyar biztonsági szervek Államvédelmi Osztálya. Azután Államvédelmi Hatóság (AVH) címen futott 1956-ig. Majd Kádár János idejében újjászervezték, nagyrészt a régi (ÁVO-s) gárdával 1962-ig. Ezt követően a belső elhárítással a Belügyminisztérium III/ III-as Csoportfőnöksége foglalkozott. Vajon, a szakértő úr minden értesülése olyan pontos, mint az ÁVO-ra vonatkozó?