Ez történt most is, február közepén a Krónika számolt be arról, hogy a mezőségi és székelyföldi gazdapályázatok után a programot lebonyolító Pro Economica Alapítvány zöld jelzésre vár, hogy a partiumi gazdapályázatokat is meghirdethesse. Kozma Mónika, az alapítvány elnöke szerint a Kárpát-medencei gazdaságfejlesztési programokra szánt forrás szerepel a 2023-as magyar költségvetésben, ám egyelőre hiányzik a lebonyolításhoz szükséges román–magyar megállapodás. Azt is megjegyzi, az ügyben zajlanak az egyeztetések. A magyarországi támogatásokat árgus szemmel követő G4Media rögtön lecsapott a hírre, és számonkérte a román külügyet, amely jól ismert válasszal szolgált: „Románia és Magyarország között semmilyen szintű kétoldalú megállapodás nem született arról, hogy a magyar állam finanszírozási programokat hajtson végre román területen. Ilyen megállapodás hiányában a román fél részéről nincs hozzájárulás ahhoz, hogy a magyar fél ilyen programokat futtasson Romániában.”

Évek óta tart ez a huzavona. 2019-ben robbant először, akkor is Bogdan Aurescu volt a külügyminiszter, ő kezdte követelni a kétoldalú megállapodást, és azt, hogy az uniós, illetve a nemzetközi szabályozások szellemében nehogy etnikai alapon történjék a támogatások folyósítása. Ugyanezt ismételgeti azóta Klaus Iohannis is, akinek megbízható jó embere, tehát szócsöve is a külügyér. Kiderült, korábban szóbeli egyezség született a két kormány között, senki nem gondolta, hogy két uniós tagállam között írott egyezség is kellene. Aurescu azonban kötötte az ebet a karóhoz, és elkezdődtek a tárgyalások. Lassan öt esztendeje (!). 

A rosszindulatú nacionalizmuson kívül mással nem magyarázható, miért akadályozná Románia, hogy a szomszédos állam eurómilliárdokat fektessen be a térségben. Még akkor is érthetetlen, ha történetesen ezzel a pénzzel az itt élő magyar kisebbséget támogatja, hisz amint a magyarbarátsággal egyáltalán nem vádolható Rareș Bogdan liberális politikus is fogalmazott: „Senki nem veszi a hátára, nem viszi el Erdélyt”, a felújított műemlék épületek, templomok itt maradnak, a felépített óvodák, iskolák is, de itt adóznak a magyar pénzből fellendített vállalkozások, mezőgazdasági termelők is. A magyar állam elvégez egy feladatot, amely a román állam tiszte lett volna, de mint megannyi más, mulasztás tárgya volt, és az a mai napig. Románia úgy viselkedik, mint egy mostoha, amely nemcsak nem ad enni gyermekének, de megorrol a szomszédra is, ha az kínál neki egy darab kenyeret. 

Minden bizonnyal az zavarja Iohannist, Aurescut és társaikat, hogy a magyarországi támogatások jóvoltából megerősödik az az erdélyi magyar közösség, amelyet ők szeretnének eltűnni látni, és lojálisabbá válik az anyaországhoz, mint Romániához. Csakhogy, ha gátat vetnek az onnan érkező segítségnek, azzal nem nyerik el sem megbecsülésünket, sem hűségünket. Ha a román állam például Székelyföld évtizedek óta tartó elszigetelése helyett célzott fejlesztési, támogatási programokat indított volna, ma nagyobb lenne a becsülete tájainkon. Ám ha még a Magyarországról érkező segítséget is elvágják, azzal nemcsak ellenszenvünket, de dacunkat is növelik.

Borítókép: Jelentős magyarországi támogatással épült fel a kézdivásárhelyi tejfeldolgozó is. Fotó: Iochom István