Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elmentél. A múlt heti, A féltenivalóm című vezéremet éppen hogy kinyomhatták Komáromban, még száradtak az oldalak, amikor te már nem voltál.
Bevallom, mikor írtam, akkor éppen nem gondoltam rád. Nem gondoltam, mert ott álltál, ültél, feküdtél mellettem, amerre csak mentem, olyannyira része lettél az életemnek, mint a kezem, a lábam vagy fejem, arra sem gondolok, hogy van, volt nekem, amíg nem fáj, vagy nem vesztem el. Két hete még, január 14-én ott álltál, ültél, feküdtél mellettem a balkonon is, aztán nagy hirtelen kergetni kezdted a nyári meleg előcsalogatta nagy döglegyet. Nem is jött be a szobába! De amikor én bejöttem, követtél, s olyan vigasztalón tetted fejed a combomra, s olyan együttérző, biztató tekintettel néztél rám, mint aki azt mondja, egyet se búsulj, testvérem (mert meggyőződésem, hogy egyenrangúnak, egy vérnek érezted magad velünk), míg újra jönnek, itt vagyok én veled.
Aztán eljött a következő szombat, az egyetlen Vasárnap nélküli nap, és mi együtt készültünk a vasárnapra, sütöttük Attilának a tortát, főztük a pulykát (de jó, hogy annak a levéből, húsából még falatozhattál!), te őrizted a konyhát, ahogy ilyenkor már nyolc éve szoktad, mint a kiskukta, aki tanulni akar, figyelted minden mozdulatomat, követted minden lépésem, mert igen, mi főzni is együtt főztünk mindig. Persze, csurrant-cseppent kóstolni való (mit szólsz, Samu, jó ez még?), de ha nem, akkor sem hagytál el. Szóval, telt felhőtlenül a szombat, az egyetlen, Vasárnap nélküli nap, örömködve vártuk, hogy jöjjenek holnap a fiatalok. Aztán jóízűen megetted a vacsorádat, ittál rá vizet, és hoztad nekem a Rozált, az elnyűhetetlen első plüsskutyád, mely jóval nagyobb volt akkor nálad, tán anyádnak nézted, aztán túlnőve rajta is hordtad mindenhova magaddal, s akinek odavitted, aki elé letetted, az igazán megtisztelve érezhette magát, ez volt ugyanis a megingathatatlan bizonyítéka annak, hogy bizalmadba fogadtad.
Akkor, szombat este, január 21-én még letetted elém a Rozált, majd hoztad a Nyuszit, a Sárkány Gyurkát meg a Sárkány Miskát, hogy dobáljam neked a magasba, és bravúros szaltókkal a levegőben kaptad el mindahányat, hoztad mosolyogva újra meg újra az ölembe, hogy még, még, mert ez igen jó mulatság, ez a közös játék. Hogy tudtál mosolyogni rám! Olvasóink még nem is sejtik, hogy miközben ezeket írom, január 26-án, te már itt lapulsz az ölemben egy kis vászonzsákba varrva, por és hamu. Mint ahogyan én sem sejtettem semmit azon a szombati napon, igen, pont szombaton, amikor nem kell gondolnom a gonddal. Szép napunk volt. A torta is sikerült, a nap is ragyogott, játszottunk is egy nagyot, nem maradt más hátra, mint a közös esti séta, amikor hármasban látogatjuk meg a jól ismert bokrokat, fatörzseket, megsimogatjuk Benjit, a golden retrievert, aki ott vár már ilyenkor a kapuban, te diszkréten félreállsz, és hagyod, mint aki azt gondolja, hadd örüljön, úgyis velem jön haza, úgyis én megyek vele haza. Igen, elindultunk hát fél kilenc körül, vidáman ugrálva, mint minden más estén, de minden kereszteződésnél megállva, és megvárva a fut-fut-fut vezényszót. Ám ez este történt valami. Az első kereszteződés futása után hirtelen lelassultál, magad elé bámulva, senkire, semmire nem reagálva egyenes úton lassan, nagyon lassan hazacsoszogtál. Aggódtunk, persze, Samu, Samukám, mi fáj, kérdeztem, de rám sem néztél, mit rám, még a Rozálra sem néztél, ledőltél, feküdtél, mint egy darab fa. Talán lenyelt valamit, nem vettük észre, talán bélcsavarodás, addig tanakodtunk, míg Gábor, aki már nyolc éve is nevére vett volna boldogan, s akivel a legtöbbet csatangoltál, szaladt veled az állatkórház készültségére.
Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál. Hogy telis-teli voltál daganattal. Hogy most fakadt el a legnagyobb a lépeden, és öntötte el a hasüregedet a vér. Hogy boldog kutya voltál, és szerencsés, mert egy pillanatig sem szenvedtél, ezt mondták ott, ahol nem tudhatták, milyen okos, türelmes és tapintatos, mennyire megértő és jóérzésű lélek távozott a gyönyörű bundádból. Még ezt a sokkot is vasárnap hajnalra időzítve nekem, hogy meglegyen az egy szerencsétlen napom, a szombatom nyugodtan, a vasárnapot pedig valahogy átvirrasztva-gyászolva a gyerekekkel hétfőre összeszedhessem magam. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Nagyon fáj! – És Mégsem tudok írni ma rólad. Köszönöm, mit adtál.
Samukám!
Ma reggel, ezen a meglepően tavaszias, lélegzetelállítóan szép VASÁRNAPon elmentünk a nagy charlottenburgi parkba.
Jehudit Rotem: Oly nagyon szerettem
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2023/5. számában jelent meg
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.