- 0
Gúnyolódhatnak az ünnepeinken… De a keresztény ember szívéből a Jóistent nem lehet kipiszkálni!
Bármi is legyen a globális cél, a kereszténység ereje éppen abban rejlik, hogy nem lehet csak úgy kiradírozni
Nincsen egy hónapja, hogy az Alkotmánybíróság helybenhagyta azt a bírói döntést, mely szerint a Népszava megsértette a keresztény közösséget a Jézus Krisztust és kereszthalálát gúnyoló karikatúrájával. Az ominózus karikatúrán a keresztre feszített Jézus látható, előtte pedig Müller Cecília áll, és azt mondja: Alapbetegsége függőséget okozott. A karikaturista Pápai Gábor nem kért bocsánatot mondván, ő csak „poénnak szánta a dolgot”, illetve kifogásolta azt is, hogy a vádlói nem kérdezték meg tőle, mit akart üzenni a rajzával.
Pápai reakcióját a döntésre csak azért idéztem, mert gyönyörűen modellezi, ezzel az egész liberális dumával, mint hogy „a vallása, a politikai hovatartozása és a szexuális irányultsága miatt nem érhet senkit hátrányos megkülönböztetés”, mi a probléma: az, hogy nem igaz. És éppen azok nem képesek gyakorolni ezt az egyébként nemes társadalmi célt, akik a leghangosabban verik a tamtamot miatta. Mert akik nincsenek egy, a balliberálisok által igen szűkre húzott vallási, világnézeti és szexuális irányultság alapján meghúzott kereten belül, azok elég alaposan ki vannak rekesztve. (Zárójelben jegyzem meg, de feltétlenül kikívánkozik a belőlem: a Charlie Hebdo karikaturistáit sem kérdezte meg senki, mit akartak üzenni a Mohamedet ábrázoló rajzaikkal.)
Akárhonnan nézem, kereszténynek lenni ma nem menő. A keresztény hit és templomba járás, a megemlékezés az egyházi ünnepekről a mainstreamben egybeforrt a dohos konzervativizmussal, illetve hogy aki ezen egyház tagja, annak a hite nem igazi, csak kamu. Aki közszereplőként vállalja keresztény hitét, rendszeresen számon van kérve és pellengérre van állítva, hovatovább időről időre megkérdőjelezik hite valódiságát. Ezt pedig el kell tűrnie. Ahogyan azt is, hogy egy napilap Krisztus kereszthalálával poénkodik, és a szerző fel van háborodva azon, hogy őt nem kérdezte meg senki.
Azt is szó nélkül kell tűrnie, hogy a Pride-felvonuláson apácának és papnak öltözve gyalázzák a hitét, emellett viszont tapsikolnia kell ahhoz, hogy ennyire sokszínű szexuális kisebbség vonul fel az utcákon. Tűrnie kell, hogy a katolikus papokat időről időre kivétel nélkül pedofilozzák, és nagy örömmel kéne lemondania történelmi jelentőségű keresztény jelképeiről Európa-szerte, nehogy sértse a muszlim bevándorlók vallási érzékenységét.
Nehéz lenne megmondani, pontosan hol kezdődött ez a folyamat, sok mindenhez köthető. Annyi viszont biztos, a nagybetűs Nyugat módszeresen kezdte el megtagadni az olyan alapvető kulturális alapvetéseket, mint a szolidaritás, a családok és a házasság tisztelete, a közösségi értékek. Egy korábbi interjúban Azbej Tristan államtitkár beszélt arról, „értelmiségi kunszt lett keresztény dolgokat, értékeket, szent jelképeket gúnyolni”.
Ha az emberek üldöztetése még nem is, de a szimbólumok üldöztetése már bekövetkezett: a közterekről kitiltott betlehemesek, a franciaországi Szent II. János Pál pápa szobor, amit a kereszt miatt távolítottak el, rendeletek, amelyek a munkahelyeken betiltják a vallási jelképek használatát, karácsonyfa helyett installációk… Hosszan lehetne folytatni a sort.
Mindez nagyon is tudatos lerombolása és megalázása a keresztény vallásnak, amely Európa társadalmi, kulturális és szociális alapjait adta.
Így érkeztünk meg az óév utolsó napján ahhoz a tragikus hírhez, hogy XVI. Benedek emeritus pápa visszaadta lelkét a Teremtőnek. Illetve a brit The Economist súlyosan kegyeletsértő elemzéséhez, amelyben többek között azt is kifejtik, XVI. Benedek halála „megkönnyebbülés”, de igazából már Ferenc pápának is ideje lenne lemondani.
A neves gazdasági lap olyanokat is ír, hogy a regnáló pápának „abban a kellemetlen tudatban” kellett vezetnie a világ 1,3 milliárd katolikus hívét, hogy „egy mérhetetlen tekintélyű és radikálisan eltérő gondolatokkal bíró főpap pár yardra él tőle”, de megkérdőjelezik XVI. Benedek lemondásának okát is, szerintük ugyanis ha már egészségügyi okokra hivatkozott, akkor illett volna nem sokkal a lemondása után meghalnia. Az írás egy elég erős, ám a fentebb taglalt probléma egyértelmű alátámasztással zárul: „Benedek halott. De túl korán van még ahhoz, hogy leírjuk a katolicizmus általa megtestesített formáját.”
Önmagában az, hogy egy ilyen cikk megjelent, és nincsen semmilyen következménye, azt jelenti, hogy az a hosszú évtizedeken át a közbeszédben zajló tudatos amortizálás, ami a keresztény vallás ellen zajlik, elérte a célját. Semmi sem szent.
Ezen a ponton idézném vissza azt a néhány héttel ezelőtt megjelent Tárki-felmérést, amely arról értekezett, ki örülne vagy nem örülne annak, hogy a szomszédjában szexuális kisebbségek vagy muszlimok élnek. A Telex szerkesztője szempilláját rebegtetve idézte értetlenül, hogy kettőről tizenkét százalékra ugrott azoknak az aránya is, akik nem szeretnének keresztény emberek szomszédságában élni. Nem tudom, miért értetlenkedik a portál, amikor ez az adat egy nagyon is tudatos, a médiában is zajló folyamatnak az „eredménye”, amit mi sem támaszt jobban alá, mint az ominózus Népszava-karikatúra. Például.
És hogy senkinek ne legyen kétsége afelől, ez a jelenség sajnos világméretű, álljon itt néhány megdöbbentő adat. A modern kori keresztényüldözés – azt hiszem, bátran nevezhetjük így – ma a legelhallgatottabb emberjogi válság. Egy angol szervezet tavaly novemberben kiadott jelentése szerint az elmúlt két évben a keresztények elnyomása vagy üldöztetése az országok hetvenöt százalékában emelkedett. Ugyanezen dokumentum szerint a közel-keleti keresztények helyzete is aggodalomra ad okot, ugyanis több országban fennáll annak a veszélye, hogy a tömeges migráció következtében több közösség is eltűnhet. A jelentés szerint Izrael Állam 1948-as megalakulása óta a palesztin területeken élő keresztények száma 18 százalékról egy százalék alá esett a folyamatos zsidó–palesztin feszültségek és a gazdasági nehézségek miatt. Az elmúlt két évben több mint ötezer keresztény hagyta el ezeket a területeket, beleértve Jeruzsálemet is. Csatlakoztak ahhoz a több tízezer társukhoz, akik már korábban elhagyták ezt a vidéket, főként Európába, az Egyesült Államokba és Kanadába menekülve.
Nem tudom, hogy ez a folyamat hol áll majd meg és hogy mi a pontos végcél. A keresztény kultúra totális felszámolása? A keresztény-konzervatív értékrend abszolút kiradírozása az egyenlőség és elfogadás jegyében? Ha nekem mindenkit el kell fogadnom és tiszteletben kell tartanom, én miért lehetek katolikusként gúny tárgya következmények nélkül? Természetesen senkitől nem várok adekvát reakciót a kérdéseimre, de a lehetséges válaszaim elég sötét jövőképet festenek a magamfajta embereknek.
Ám még a legnagyobb sötétségben is megcsillan a fény. Közvetlenül azután, hogy elolvastam az éppen elhunyt XVI. Benedekről szóló kegyeletsértő írást, rábukkantam egy másik hírre is: az ukrán védelmi minisztérium osztott meg egy felvételt, amelyen egy csapat katona látható egy lerombolt, Harkiv megyében található templomban karácsonyi dalt énekelve. Az alig egyperces videóból is kiderül, hogy a támadások során milyen nagy károk keletkeztek az épületben. A bombázások Szűz Mária szobrát sem kímélték meg, a látottak hatásfokát pedig még tovább emeli, hogy míg szól az ének, bejátszanak 2018-as és 2019-es karácsonyi pillanatokat, amiket még békeidőben rögzítettek.
És itt jöttem rá, hogy bármi is legyen a globális cél, a kereszténység ereje éppen abban rejlik, hogy nem lehet csak úgy kiradírozni. A templomainkat lerombolhatják, a jelképeinket eltüntethetik, megkérdőjelezhetik a hitünket, gúnyolódhatnak az ünnepeinken… De a keresztény ember szívéből a Jóistent nem lehet kipiszkálni!
Borítókép: Iraki keresztények (Fotó: Origo/Csudai Sándor)
Jobbágyi Zsófia - www.magyarnemzet.hu
