„Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra.” (Habakuk 2, 1)
Hetek óta hallom egy kis madár énekét, valahol nagyon közel, az ablakom alatt tanyázik. Kerestem a fészkét, de nem találtam. Megfigyeltem, hogy egy vörösbegy rendszeresen a virágoskert egyik virágkaróján tanyázik. Néha énekel, aztán elrepül. Az utóbbi időben bogár, vagy giliszta van a csőrében, figyel, forgatja pici fejét, vár és nem repül sehová.
De nem is eszik, pedig szemmel láthatóan jó nagy gilisztát talált. Meddig vár? Mire vár ez a csöppnyi kis madár?
Mondogatom magamban: „Egyél már, kis madár, mert elejted a gilisztát, s nem lesz vacsorád”. De nem eszik, csak vár, figyel, tekinget minden irányba. S egyszer husss… elrepül. Sejtelmem sincs hová. Néhány perc múlva, megint itt van, most, egy jókora szöcske van a csőrében. Vár, figyel és tekinget jobbra-balra, figyel és vár az őrhelyén. Már oly sokszor láttam ezen a helyen ezt a kis szemlélődő madarat, a fenti ige csendült fel bennem: „Őrhelyemre állok és vigyázok!” Uram, tudom, hogy nekem is adtál megbízatást, őrhelyet. Tudok-e, bírok-e kitartóan vigyázni? Szeretnék éber lenni, szeretnék hűséges lenni Hozzád és azokhoz, akiket rám bíztál.
Ma reggel felfedeztem a madárfészket. A szomszédom szilvafáján, közel a kerítéshez. Megvan, most már értem a kis vörösbegy óvatosságát, miért nem repült az elemózsiával, a kukaccal, bogárral, gilisztával. Várt, és figyelt. Figyelte a terepet, csak akkor repült haza a zsákmánnyal, amikor más madár nem volt a fészek közelében. Félt, nehogy az ellenség észrevegye, felfedezze a fészket. Igaz is, a környéken van héja. Vörösbegy mama bizonyára a fészkén ül és tanítgatja csemetéit. Az apa hűségesen, szeretettel gondját viseli családjának. Nemcsak a táplálékról gondoskodik, de vigyáz is rájuk…
Hová lettek az édesapák? Oly sokan elhagyták őrhelyüket, otthagyták kicsinyeiket és a fészket. Kiszolgáltatták az ellenségnek az otthont, gyermekeket, feleséget. A modern édesanyák sem szeretnek fészket, családot építeni. Nem akarnak gyermeket szülni, nevelni. Mi történt velünk, emberekkel? Miért lép ki a „modern” ember az Isten alkotta csodálatos rendből? Az ember elhagyta őrhelyét, az Isten alkotta és teremtette fészket, családot. Ő áldást ígért és adott mindazoknak, akik hűségesek, akiknek otthona szilárd, mint a bástya, akik figyelnek Őrá és hallgatnak szavára. Ma sokan arra hivatkoznak, hogy belefáradtak az életbe, ezért nem vállalják, vagy félredobják a család gondját. Túl sok a teher, nincs idő, sok pénz kell a család fenntartásához. A leggyakrabban hangoztatott kifogás, vagy bizonyítvány, magyarázkodás: „Én is élni akarok, nekem is jogom van az élethez!” Akik a családképet ilyen magyarázatokkal torzítják, azok az emberek hátat fordítottak Istennek. Ezek az emberek elhagyták őrhelyüket, nem hajlandók áldozatot vállalni, nem akarnak vigyázni a házasságra, a családra, férjre-feleségre, gyermekre, a szülőkre, rokonra, testvérre.
Kain is erre hivatkozott, amikor Isten számon kérte a meggyilkolt testvéréért, Ábelért. „Hol van Ábel?” „Mit tudom én…” „avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának, testvéremnek?” (lMóz 4, 9) Isten tanítgatta, előre figyelmeztette az indulatos, dühös természetű Kaint. Ne lógasd a fejed, ne dühösködj, vigyázz, még bajt csinálsz magadnak! „A bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (lMóz 4, 7)
A legnehezebb önmagunkon uralkodni. A vágy, a kívánság, az indulat, az önzés, harag, gyűlölet, irigység rettenetes romboló erővel marokra szorítja az ember szívét. S nincs szabadulás, csak bukás. Isten ezért figyelmeztet: „Vigyázz, állíts őrt az indulataid, a szíved vágyai felett!” Mert amikor elkövettem a bűnt, nem nyertem semmit! De elvesztettem lelkem szabadságát, tisztaságát, a békesség és szeretet-kapcsolatot Istennel és az emberekkel is. Ilyen veszteség után csak lecsüggesztett fejjel járhat az ember. Már csak a porba néz, mert nem meri felemelni tekintetét a világosság felé.
Mert titka, rejtegetnivalója, bűne van. S jaj, mi lesz, ha észreveszik az emberek? De mi lesz, ha rád talál, és számon kér Isten? Hol van a feleséged, a gyermeked, a férjed, a családod, öreg szüleid? Mi lett az otthonoddal, a családoddal?
Egy névtelen, értéktelen kis madár jobban félti, óvja a fészkét, fiókáit, mint az ember! Felelős a kis madár az övéiért!
Nem lázad, nem menekül a feladat elől, de vigyáz és félti az övéit! Mi van a mi emberi felelősségtudatunkkal? A sátán ezt akarja kitörölni szívünkből, elménkből. Vigyázat, mert gyilkos ő kezdettől fogva, és erre vágyódik, hogy megkísértse, elejtse még a választottakat is. Gyilkossá tesz a szív fékezetlen indulata. Isten Szentlelke őrt áll melletted, mellettem.
Vigyázásra int, figyelmeztet. Isten Kaint is kérte: cselekedj jót, állj ellene az ördögnek! Szolgálatot bízott rád és rám Isten, az őrzés és vigyázás szolgálatát. Vizsgáld meg életed bástyáit, épek-e? Az ellenség a legkisebb rést, romlást és törést is észreveszi, és ott támad. Vigyázz a vágyaidra, céljaidra, álmaidra, fantáziádra, indulataidra! Ki és mi az első, a legfontosabb életedben? Naponként tarts önvizsgálatot, őszintén, Isten előtt! Állj az őrhelyedre, várj csendben, figyelj, mit szól hozzád Isten! Ha kell, panaszkodj az Úrnak, mint a próféta Habakuk panaszkodott. Ő biztosan válaszol panaszodra, kérésedre, imádra, mert szeret téged.
Édes Atyám, köszönöm, hogy embereket bíztál rám is: családomat, gyermekeimet, unokáimat, gyülekezetemet, barátaimat. Néha rettegek értük, mert féltem őket a veszedelemtől, néha elfáradok a vigyázásban. Tudom, hogy számon kéred őket tőlem is. Kérlek, segíts éberen figyelni és óvni mindazokat, akikért felelős vagyok. Tudom, a legnagyobb védelem az imádságom. De köszönöm, hogy Te vagy az Ő megtartójuk, védelmezőjük. Szólj hozzám, Istenem, figyelmeztess, mondd meg kérlek, hol a leggyengébb a „fal, a bástya”! Több szeretettel és figyelemmel hordozzam azokat, akik gyengék, betegek, megfáradtak, vagy tántorognak. Uram, köszönöm, hogy Te velem vigyázol Szent Lelked által. Hála és dicsőség Néked. Ámen.
(Morzsák 4., 2006)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella