Szeressük egymást, gyerekek!
„Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!” – harsogtam egy hatalmas lapulevéllel a fejemen peckesen fel-alá járkálva a tyúkudvaron alig nyolcévesen. Igyekeztem (persze nem sok sikerrel) sorba rendezni a tyúkokat, miközben fél szemmel a kakast lestem, nehogy, mint a váratlan ellenség, hátulról támadva a fenekembe csípjen, amiért egzecíroztatom itt a tyúkháremét.
A minap jutott az eszembe ez a réges-régi megmosolyogtató történet az életemből, amikor a könyvespolcomat rendezgettem, és kezembe akadt egy ütött-kopott agyonolvasott régi mesekönyv, a Csipike és Kukucsi. Mutatós borítólapja, amelyen Csipike egy hatalmas gyertyával a kezében csodálkozva nézi az ágya alatti vakondtúrásból éppen előmászó Kukucsit, magán viseli gyermekénem festőnyomait is. Mint minden valamirevaló gyerek én is továbbgondoltam ugyanis a borítólapon látható jelenetet, aminek a ceruzámmal határozott nyomatékot is adtam.
Fodor Sándor Rusz Lívia rajzaival illusztrált könyve volt gyermekkorom kedvenc meséskönyve, s biztos vagyok benne, hogy nemcsak az enyém.
Sokkal jobban kedveltem Andersen meséinél (talán a dán meseíró megbocsátja ezt nekem), a rövid, ám összefüggő történeteket újra és újra elolvastam, mert kisgyermekként teljesen azonosultam az Óriásnagy Bükkfában lakó Csipikével, aki folyton-folyvást szervezkedett, mindig volt valami dolga, mert szeretetre, békére szerette volna tanítani barátait, az erdő lakóit. Az volt a vágya, hogy az állatok ne bántsák egymást többé, hanem szeretetben éljenek egymással és a környezetükkel. Csipike tulajdonképpen senkire sem tudott igazán haragudni, még akkor sem, ha zsörtölődött, például azon, hogy Kukucsinak éjnek évadján támadt kedve egy kicsit vendégeskedni nála az ágya alatti friss vakondtúrásból előbújva.
Mindezen felbuzdulva szerettem volna én is rendet és szeretetet teremteni nálunk, a tyúkudvarban is.
Apám mosolyogva nézte igyekezetem, próbálta elmagyarázni, hogy az állatok ösztönlények, s ezzel nem sokra megyek náluk. Én azonban hajthatatlan és kitartó voltam, nem adtam fel egykönnyen. De aztán elmúlt a nyár, megkezdődött az iskola, s nekem más dolgom akadt, így az állatok szeretetre nevelésére tett igyekezetem valahogy alábbhagyott, mígnem teljesen megfeledkeztem róla.
Most sok-sok évvel a fenti kis történet után az unokámban látom ugyanezt a lelkesedést, a hitet, hogy a világ megváltoztatható és szeretettel mindent el lehet érni. És talán neki majd sikerül, ami nekem nem, mint Csipikének, aki bőgőórákat adott a szarvasbikának, és kicsi szívét öröm járta át, amikor a túloldalon a másik szarvasbika is felbőgte, hogy „Szeressük egymást gyerekek…”
Mert ez azt jelentette, hogy nem fáradozott hiába, a szeretet mégis győzött az erdőben…
Még ha csak rövid időre is, mert a duett után a két szarvasbika megint csak egymásnak esett, Csipike pedig megsemmisült, nagy-nagy fájdalom ült a szívére, mert a nagyok, a verekedők nem hallgatnak rá… Gondoljunk csak bele, hány kisgyermek gondolhatja ugyanezt rólunk, felnőttekről. S milyen jó is lenne, ha legalább néha meghallanánk, és elgondolkoznánk azon, amit mondanak nekünk, és ez a „szeressük egymást” ránk is átragadna.
