Pozsony fekete napja
Zoch utca. Autóbuszmegálló. Mögöttünk a rádió régi épülete. Az út szemközti oldalán bejárás az Óváros szívébe, jobbra tőlünk, kicsit távolabb a vár magasodik. Ki tudja, hányszor várakoztunk ott a buszra egyetemista éveink alatt. Nem egyszer és nem tízszer. Százszor biztosan. Itt állt meg a híres nevezetes 39-es autóbusz, ami egyenesen a Malomvölgybe, az ott lévő kollégiumba vitt bennünket. Ahogy nézem, még most is arra jár… Volt, hogy késő este, már-már éjszaka, ahogy ez az egyetemistáknál nem ritkaság. Egyedül, de csoportosan hahotázva is várakoztunk... Istenem, de rég volt!
Vasárnap késő este is sokan lehettek a megállóban, csak sejtem, hogy nagyrészt egyetemisták. Talán most érkeztek otthonról, vagy egy kis vasárnapi kiruccanásról igyekeztek a kolira. Ki tudja, talán éppen a hétfői előadásokra készültek gondolatban, vagy éppen azon morfondíroztak, hogy még belefér az éjszakába egy kis kollégiumi szobabuli. Az is lehet, hogy már csak egy forró teára és egy jó könyvre vágytak…
Hármójuk számára azonban tegnap este egy pillanat alatt ért véget minden. Mint később kiderült, egyikük az ipolysági magyar gimnázium volt diákja…
A híres-nevezetes Zoch utcai megálló véres és borzalmas esemény színterévé vált. Mostantól hírhedtté is…
Nagy sebességgel rohant a várakozók közé egy autó. Részeg és arrogáns sofőr vezette. Négy ember azonnal meghalt, az ötödik a kórházban vesztette életét. Többen súlyosan megsérültek.
Pozsony fekete napja. Hallgatóit gyászolja a Comenius Egyetem és a Szlovák Műszaki Egyetem. Fiatal életek hunytak ki az emberi felelőtlenség miatt. Ha van értelmetlen és felesleges halál, hát ez az a javából. Itt nem lehet magyarázkodni, kimagyarázkodni. A gondatlanságból elkövetett emberölés tény.
Már most arról lehet olvasni, hogy a vétkes részeg sofőr akár 12 évet is kaphat. Csak ennyit? Nem kevés ez? Öt elvett élet vajon mekkora büntetést érdemel?
Akár az én fiam is lehetett volna, a lányom is azon a vonalon utazik… Ilyen és ehhez hasonló bejegyzések sorjáznak a közösségi hálón.
Csendes lesz pár napig a Zoch utcai buszmegálló. A mécsesek minden arra járót emlékeztetnek a borzalomra. Az elhunytak évfolyamtársai, barátai számára többé már nem lesz jó ott várni a 39-es buszt. Többé nem utaznak együtt, nem tanulnak közösen a vizsgákra, nem diplomáznak együtt, és nincs közös éneklés, bulizás sem.
Csak a fájdalom, az üresség, a feldolgozhatatlannak tűnő veszteség maradt. És az ilyenkor mindig feltett, bár felesleges kérdés: Miért?
