Böjte Csabával és Csókay Andrással beszélgetett a KATTÁRS-on Zsuffa Tünde

A terem zsúfolásig megtelt, a földön, az előtérben és az emeleten is álltak, ültek érdeklődők. Az este címe ez volt: Isten a bajban. Zsuffa Tünde bevezetőjében kiemelte, hogy olyan korszakot élünk, amikor nagyon sokszor felkiáltunk: baj van! Érezzük ezt a magánéletünkben, a munkahelyünkön, az Egyházban, az országban, az egész világban. Ám nem azért szervezték meg ezt az estét, hogy csak a gondokról beszéljenek, mert a sötétségnek egyszer mindig vége van, valahol mindig megjelenik a fény, a felhő eltűnik, és előbukik a Nap.

A rendezvény kezdetén Csaba testvér egyik kis védence, Évike elszavalta Móra Ferenc Esti imádság című költeményét:

„Uram, a háborút parancsold vissza már!
Ki ott villámlasz a kardok hegyén,
Mint a nagyoktól sokszor hallom én,
Az emberszívbe költözz már bele –
Az Istennek csak ott lehet helye.
Nőjön virág a holtak sírjain,
Az élőnek ne legyen élte kín,
Áldva nézzen föl rád a földhatár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!”

Zsuffa Tünde első kérdése így hangzott két vendégéhez: Emlékeznek-e arra a pillanatra, amikor először kulcsolták imára a kezüket, mert baj volt, és segítséget kértek a Teremtőtől?

Böjte Csaba leszögezte: a kereszt, tetszik, nem tetszik, hozzátartozik keresztény életünkhöz. Ő nagyon korán elvesztette az édesapját, aki költő volt, és egy verse miatt a Ceaușescu-rezsim bírósága hét év börtönre ítélte, ahonnan négy és fél év múlva szabadult. A börtönben elszenvedett kínzások és egyéb megpróbáltatások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt. Csaba testvért később is érték megpróbáltatások, ám Székelyföldön soha nem volt divat a nyafogás, siránkozás, inkább a dolgok vidámabb részét nézik. A kereszt folyamatosan jelen van az életében, a hivatásában, rengeteg tragédiát látott, napsütésben senki nem kerül gyerekotthonba.

Csókay András hatéves volt, amikor a villamos elütötte drága keresztanyját, meghalt, látta a szörnyű elkeseredést a szülein. Orvosként természetesen sok tragédiát látott, különösen megragadt benne egy négyéves, koponyasérült kisfiú halála, amikor kitolták a műtőből, ráborult az édesanyja, megrázó zokogását nagyon nehéz volt feldolgoznia. Nyolc évvel ezelőtt pedig találkozott a „fickó” – vagyis a sátán – gúnykacajával, amikor a kisfiát, Marcikát a tizedik születésnapján egy húszcentis vízben megtalálta megfulladva, a házuk kertjében. Akkor felkiáltott: Uram, baj van! Mivel azonban már megtért hívő volt, nem hibáztatta Istent, azt mondta: nem tudom, Uram, miért történt ez, de egy biztos, Te jobban szeretsz engem, mint én magamat, meg a kisfiamat is annál, ahogyan én tudom szeretni, de ettől még nagyon szomorú vagyok. Csókay doktor úgy érezte, az egész további élete nagy szomorúságban fog eltelni, de nem így történt. A legnagyobb örömök ugyanis akkor jönnek, amikor az ember közelebb kerül a benne élő Názáreti Jézushoz, és ez a tragédia hozta meg ezt számára, ahogyan az evangélium megfogalmazza: „Én Benned vagyok, Te meg énbennem.”

Zsuffa Tünde itt közbevetette: amikor élete egyik legmélyebb pontján odáig fajult a kétségbeesése, hogy dühödten verte a keresztet, egy idős apáca azt mondta neki: az őrá tartozik, hogyan éli meg a fájdalmát és miként adja ezt ki magából, de egy dologra megkéri, a Jóistent soha, semmilyen körülmények között ne kérje számon. Ezt nem szabad. Vajon volt-e Böjte Csaba és Csókay András életében ilyen pillanat?

Csaba testvér felidézte, sok-sok évvel ezelőtt volt a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának (MKPK) egy kezdeményezése: a plakáton egy kisgyermek, kinyújtott kezében kenyér, a szöveg: „Jót tenni jó”. Nagyböjtben gyűjtöttek az erdélyi árváknak. 14 millió forint jött össze, ami nagyon szép pénz volt akkor. A szovátai plébános fölvetette, hogy van a település közepén egy ötszáz négyzetméteres búzaszállító épület, ami kiválóan alkalmas gyermekvédelmi otthonnak. Meg is vették, elkezdődtek a munkálatok, minden terv szerint haladt, ám bekövetkezett, amire senki sem számított: nagycsütörtökről nagypéntekre virradó éjjelen az épület kigyulladt, leégett. Böjte Csaba akkor nagyon kicsinek érezte magát, kétségbeesetten állt a lángok előtt, és felvetődött benne, miért is kell neki ilyen dolgokkal foglalkoznia. A többi plébános olyan jól elvan, követnie kellene őket, és bedobni a törölközőt. Már el is döntötte ezt magában, és akkor egy égő parázs a lába elé esett. Lehajolt, megfogta, füstölt a tenyere, dac költözött a lelkébe, a fene egye meg, nem adom fel, újraépítem az egészet! A gonosz lélek azt akarja, hogy vonulj le a pályáról, az ő célja, hogy levadássza Isten katonáit. Nem vagy te méltó arra, hogy Istent szolgáld, kicsi senki vagy! Az ember valóban így érzi ezt néha, és egyszerűbb feladni, félreállni, ám soha nem szabad ezt tenni. Ezért újra munkához látott. Isten miért engedte meg? Gondolom azért, mert látta a kishitűségünket, nincs elég pénzünk, nem tudjuk megcsinálni, nem bíztunk eléggé. Most viszont sokkal szebb az épület, mint korábban volt, a gyerekek vidámak, játszanak, futkároznak az udvaron. Isten bölcsességét, jóságát soha nem szabad megkérdőjelezni.

Csókay András felidézte, hogy az ő megtérése huszonnégy éves folyamat. A kisfia halálakor erős négyes kereszténynek tartotta magát. Utolérte az Istenhez felnőttkorban visszatérők örök gőgje: azt érzik, hogy őket valamiért jobban szereti az Isten, mint a többi embert. Lehet, hogy én különb vagyok náluk? Ez az egyik legnagyobb kísértése a „fickónak”. Ebből az állapotból a mélyen hívő embert csak az extra fájdalom tudja kiszakítani, és ezt a kegyelmet kapta meg a kisfia halálával. A szenvedésével az értelem útján fogta fel, hogy mi történik az utolsó vacsora termében: feltámadása után belép Jézus, frissen, fiatalon, diadalmas dicsőségében, nem úgy néz ki, mint nagypénteken háromkor a kereszten. Onnantól kezdve minden rendben van, és az ő életében is minden rendbe jött. Egy ilyen viharból, tragédiából sokkal nagyobb, emelkedettebb állapotba jutottak a feleségével. Az ehhez hasonló szenvedések mindig közelebb visznek Istenhez, ha nem Őt hibáztatjuk. Ez a kiindulási pont. Néha ehhez erősen össze kell szorítanunk a fogainkat, de az ember százszorosan megkapja a boldogságot, a fizetséget. Így aztán lélekben felkészülve, megerősödve várhatta a következő erőpróbát, az ellenség szeretetét, amiről nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz.

Zsuffa Tünde ennél a pontnál emlékeztetett rá: mindkét vendégét sokszor és jogosan ünnepelték Magyarországon, az utóbbi fél évben azonban meghurcolták őket a sajtóban. A tragédiából felállhatunk, de mi van akkor, amikor onnan kapjuk a támadásokat, ahonnan nem várjuk, vagyis a saját oldalunktól?

Csókay András felidézte, hogy amikor évekkel ezelőtt először találkozott a bangladesi sziámi ikrek esetével, először úgy érezte, lehetetlen feladat szétválasztani őket. Világhírű professzorok sem vállalták a műtétet. Ám nagyon koncentráltan elkezdte mondani a Jézus-imát, sokszor ismételte, és megkapta a tudományos ötleteket ahhoz, hogy elvégezhesse a műtétet. Később ez többször is megismétlődött. Ezt ő azóta következetesen hangoztatja, de rettenetes támadásokat kapott emiatt, mert a tudományos élet képviselői képtelenek elfogadni, hogy Jézus Krisztus a tudományt is megváltotta, és hogy a bennünk élő Krisztus rávezet minket a szakmai megoldásokra. Most jött haza egy orvosi konferenciáról, és nem tagadja: gombóccal a torkában beszélt erről.

Zsuffa Tünde hosszasan idézett a Csókay doktort durva hangnemben támadó írásokból. Az idegsebész válasza az volt, hogy természetesen padlóhoz verik őt ezek a támadások, és most valóban szembenézhet a kereszténység talán legnagyobb problémájával: Hogyan szerethetjük az ellenségünket? Lehetséges ez? Ezt most gyakorolja, és ha elbukik, akkor a felesége ad erőt neki ahhoz, hogy végigmenjen ezen az úton. A hívő embernek végső soron mindegy, hogy felemelik vagy a porba taszítják. Marcika halála megtanította a kontemplatív imádságra: csak Jézusra koncentráljon. Nem az a lényeg, hogy mit mondanak az emberről, hanem hogy milyen közel van a benne élő Jézushoz. Ahhoz a Jézushoz, aki arra intette tanítványait: ha kell, hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani ellenségeinknek, és aki még a keresztfán is gyilkosaiért imádkozott: „Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Zsuffa Tünde kitért arra is, hogy egy bizonyos nevelőt, aki Böjte Csaba nevelőotthonaiban dolgozott, pedofília vádjával a román bíróság harminc év börtönre ítélt.

Csaba testvér elmondta, ő a történtekről éveken át semmit nem tudott. Amikor hat évvel ezelőtt a gyerekek szóltak neki, azonnal értesítette erről az egyházi elöljáróit. A feljelentés rögtön megtörtént, megkezdődött a rendőrségi nyomozás. A média a szemére vetette, hogy miért nem tárta az esetet a nyilvánosság elé, de ő úgy gondolja, helyesen cselekedett. Utólag örül a nagy médiafelhajtásnak. Felmérések szerint a népesség tíz százaléka rendelkezik pedofil hajlamokkal, közülük egy-két százalék el is követi a bűnt. Azáltal, hogy a sajtó elverte rajta a port, talán tisztábbá válhat a világ, ugyanis elképzelhető, hogy sok pedofil százszor is meggondolja, rálépjen-e a bűnös útra. Csaba testvér leszögezte, teljesen ártatlanak tartja magát. Ami fáj neki, hogy ez a pedofil nevelő járt zarándokúton Compostelában. Többször gyónt neki. Bizonyára megvolt benne a vágy a megtisztulásra, de nem sikerült legyőznie bűnös hajlamait. Ez mindnyájunknak intő jel: micsoda kísértések, vágyak élnek bennünk. Ami Böjte Csabát bántja, hogy gyónás közben soha nem vallotta meg neki ez az ember a hajlamait, azt, hogy micsoda viharok zajlanak benne. Vajon miért nem bízott benne? „A legnagyobb elbukásunk az, ha lemondunk az irgalmas Isten szeretetéről és átadjuk magunkat a bűnnek. Adja Isten, hogy ez a fiatalember megtisztulva kerüljön ki a börtönből” – kívánta Csaba testvér, aki szerint sokkal jobban kellene figyelnünk egymásra, egymás kezét fogva, bízva Isten határtalan szeretetében, és ha kell, segítséget kérnünk az ő földi szolgáitól, a papoktól. Kiengesztelődésre lenne szükségünk.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír