Útravaló – 2022. szeptember 25., évközi 26. vasárnap

A szegény Lázár és a gazdag ember története komoly figyelemfelhívás. Hiszen ma is élnek köztünk gazdagok, és látjuk a nyomorgókat ma is, talán még jobban, mint valaha, tapasztaljuk a nagy szakadékot gazdag és szegény között. Első olvasásra talán még úgy is tűnhet, hogy e két állapot a meghatározó Isten szemében. A gazdag kárhozatra jut, a szegény az üdvösségre, más nem is számít.

De azt hiszem, érdemes kicsit mélyebbre menni a történetben, mert Isten nem a pénztárcákat és a bankszámlákat nézi, hanem a szívünket, és ez igazi örömhír is lehet nekünk, akik ha nem is vagyunk gazdagok, azért viszonylagos jólétben élünk. Isten logikáját érdemes megfigyelni a példázatban. A földi világban, köztünk, éppen a gazdagnak van neve: meg tudjuk nevezni a közösségünk gazdagjait, beszélünk róluk, híresek, ők a valakik. A szegények pedig névtelenek, nem beszélünk róluk, vagy csak sajnálkozva. Isten azonban itt a szegényt nevezi meg: a szegény Lázár. Vigasztalja ezzel az olvasót, bennünket, akik jobbára névtelenek vagyunk, a tömeg részei. Isten azonban jól tudja a nevünket, számítunk neki mi is.

A minap Budapesten egy koldus kezében láttam egy lapot, amelyen ez állt: száz forintért átnézhetsz rajtam. Nagyon keserű, szomorú tapasztalata ez a szegénynek: semmibe veszik, átnéznek rajta. Amikor Isten néven nevezi a koldust, azzal méltóságot ad nekünk, a világ szegényeinek. Emberszámba vesz bennünket, hogy mi is embernek tartsuk magunkat, és ahhoz mérten éljünk és küzdjünk már itt a földön. Először ezt az emberség érzést kell visszaadni a szegénynek, hogy alakulni tudjon az élete. A gazdag ember kapuja zárva van a szegény előtt, de a gazdag Isten megnyitja kapuját a szegénynek a halál után.

Miért van zárva a gazdag kapuja? Miért ilyen az ember, hogy a vagyon önzővé, zárkózottá teszi? Isten szeretné, ha ugyanúgy, ahogyan ő, aki senki előtt sem tartja zárva az ajtaját, mi is megőriznénk érzékenységünket, figyelmességünket akkor is, amikor jól megy a sorunk. Túl könnyen azonosulunk a vagyonnal, a hírnévvel, a társadalmi pozíciónkkal, és az ember túl könnyen feledésbe merül. Hány híres és gazdag ember szenved a magánytól, az állandó bizalmatlanságtól: vajon engem kedvelnek, vagy csak a pénzemet, a hírnevemet, a pozíciómat? Túl gyorsan elfelejtjük törékeny emberségünket, emberi igényeinket, és bezárkózunk a világ által adott lehetőségekbe, ahol erősnek, könyörtelennek, keménynek kell lenni. Mennyire eltorzítja ez bennünk a jót és a szépet, mennyire nem ad teret ez az igazi szabadságnak, az Isten adta gyermeki felszabadultságnak!

A mély szakadék már itt, a földön kialakul bennünk, és ezt visszük aztán magunkkal az örök életre is. Az itt megélt borzasztó magány, a kínzó szomjúság az igaz élet után a másvilágon valós lesz, és már nem tudja csillapítani semmi és senki. Mi az örömhír? Az, hogy van lehetőségünk küzdeni Isten erejével a borzasztó magány és a kínzó szomjúság ellen. Meg kell őriznünk emberségünket, nem szakadékokat kell ásnunk, hanem éppenséggel hidakat építenünk a másik felé, bátran és szabadon élni a földi élet lehetőségeivel a mások javára is. Vegyük komolyan Isten szavát, az Egyház tanítását, amivel a magány és az önzés elleni küzdelemre hív és küld bennünket, hogy kilépve az elvárások szorításából emberibbé tegyük a magunk és mások életét is!

Magyar Kurír