Kezdtük azzal, hogy interjú készült, majd jól megcocókáztattuk kollégámat, barátunkat, Kisgyörgy Zoltánt, Zoli bácsit Erdővidék-szerte. A tavalyi nagy augusztusi melegben reggeltől késő délutánig autóztuk végig Erdővidéket, Székelyszáldobost és Köpecbányát is érintve, találkoztunk a bánya mélyében vagy a külszínen dolgozókkal, akik a régi ismerősnek, Zoli bácsinak megnyíltak, beszéltek a vállalatnál eltöltött időszakról, családjukról, „civil” életükről, a nyugdíjba vonulásukat követő mindennapjaikról, hallottunk vicces és kevésbé szórakoztató történeteket életükről.

Aztán sokszor indultunk neki újabb és újabb „beszerző” útnak. A Kovászna Megyei Művelődési Központ utolsó emeletéről ki tudja, hányszor hordtuk le és fel a jó képalkotáshoz szükséges többládányi technikai felszerelést. Jártunk a Technika-telep és a Barót-bánya romjai közt, belestünk a magára hagyott központi irodaépületbe, voltunk múzeummegnyitón, meglátogattunk néhány bányászt és egykori vezetői tisztséget ellátó mérnököt... Amikor decemberben leálltunk, úgy éreztük, elég jól állunk, még néhány hónap megfeszített munka, és összeáll az alapanyag.  Igaz, hogy a bánya annak idején nem fektetett hangsúlyt tevékenységének dokumentálására, ami miatt hiányzik a képi illusztrálás lehetősége, de valahogy csak megoldjuk. Sikerült egy negyven éve készített dokumentumfilmet találnunk, rá-ráakadtunk a kilencvenes-kétezres évekből származó házi készítésű, munkát és kikapcsolódást megörökítő videofilmekre, a megszólaltatottak családi archívuma mindig őrzött néhány használható fényképet, amivel enyhíteni lehet az űrt.

Még a kezdetek kezdetén azon gondolkodtunk, jó lenne ismét bányásznapot szervezni, mert ott biztosan találkoznánk néhány olyan alannyal, aki jól, színesen tudna mesélni az elmúlt évtizedek történéseiről, de nincs az általunk összeállított, lehetséges filmszereplők listáján. Aztán hamar kiderült, a városháza is megszervezné a jeles eseményt. Ennek részeként autóbuszos kirándulást szerveztek a bánya egykori, mára már emlékhelyekké romosodott helyszíneire. Fehér Zoltán egykori bányavállalat-igazgató és a bányatörténet lelkes kutatója, Nacsinák Dávid vezetett végig a túrán. Ha a lerótt kilométereket számítjuk, alig harminc-negyven jön ki, ám ennyi is elég volt, hogy szemünk előtt százötven év történései pörögjenek le. Jártunk a bányászszobornál, a bányavállalat központi épületénél, a baróti temetőnél, a bányavállalat régi, köpeci, ma már fizikai megsemmisülés előtt álló irodaházánál, távolról szemléltük meg az egykor minden földi jóval ellátott bányászboltot, a szintén haldokló köpecbányai irodaépületet. Álltunk köpecbányai tóvá lett egykori fejtés mellett, kerestük a Polensky-bányát, belestünk a Géza-bányába, a köpeci temetőben felidéződött a bő hetven évvel ezelőtt történt, hat ember életét követelő tragédia. Újból megtekintettük a Tókos vendégház udvarán álló kis múzeum egyre bővülő anyagát, a Technika-telep magára hagyott épületei közt a Rákos-aknára emlékeztek az egykor ott dolgozók, a Barót-bányánál a volt szektorfőnök, Szőcs Mihály idézte fel, milyen volt a bánya utolsó munkanapja.

És mi rájöttünk, dehogy lesz elég néhány hónap komolyabb munka, hogy a film elkészüljön! Ezernyi története van minden épületnek, minden irodának és minden valaha ott dolgozónak. A bányatörténet nem csak bányatörténet, hanem kortörténet is. Rólunk, korszakokon át és túlélő székelyekről is szól, szegénységről, küzdelemről, viszonylagos jólétről és elmúlásról is.

Érdemes lesz azért is részletes, akár a „főfilm” árnyékában több témára kiterjedő „mellékfilmet” is készíteni – mondtuk magunknak a látottak, tapasztaltak után. Mert amit mi láttunk és tapasztaltunk, azt unokáink már nem fogják. És nekik az sem lesz, aki úgy tudna mesélni a valaha közel százötven évig élő bányákról, hogy ott megfordult volna.

Borítókép: Hecser László