A telefonomban ott sorjáznak a számaik, továbbra is kíváncsi vagyok rájuk, van, akire rácsengetek, van, akikhez még beütöm magam. És van, aki felhív. Nem egyszer történt meg, csak azért hívtak fel, hogy egy örömhírt közöljenek velem. És meg kell mondanom, általában azzal kezdték, hogy nem zavarnak-e, érdeklődtek, én hogy vagyok, és amikor elköszöntek, szép napot kívántak. Senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy a keblére ölelje őket, hogy egyik napról a másikra „szerelembe” essen velük. Nem könnyű velük, nem akarok rózsaszín leányregényt írni róluk. Az ismerős, sőt, megkedvelt családokban van börtönviselt ember, van kukázó, és van, aki külföldre jár koldulni. De nem hazudtak arról, hogy miért veszik a nyakukba a világot. Mondhatták volna, hogy dolgozni mennek, de nem szépítettek. És amikor visszatértek, azt sem tudták, hogyan vendégeljenek meg. Mai napig ott a zsebemben az a kis csokibonbon, amit az asztalra számunkra (nem egyedül jártam akkor ott) kiborított halomból hoztam el. Csak azt az egyet, mert sokgyermekes a család. És megittam a csészéjükből a kávét, semmi bajom sem lett tőle. Egyik legszebb napom az elmúlt hónapokból az őrkői bográcsozás a roma napon szép, tiszta, tartásos cigány emberekkel, és nagyszerű caritasos kollégákkal. És megismertem olyan családot is, amely évtizedeken át valóban dolgozni járt külföldre, olyan házban fogadott, amelyet bárki „fehér” ember megirigyelhetne. Igényesen, utolsó sarkáig szépen van megtervezve, építve. A gyermekeik, unokáik tisztelettudóak, tanultak, tanulnak.

Régről való a kapcsolódásom a cigányokhoz. Foglalkoztam remek, okos, szép cigány fiatalokkal egy másik városban, Cigányhold címmel évekkel ezelőtt egyéni műsorom is volt. Sok időt töltöttem azzal, hogy megismerjem őket, összerakjam az anyagot, minden számomra elérhető szövegbe beleástam magam. Cigányfolklór, régi periratok, Bari Károly kötetei, kortárs cigány költők, publicisztika, és mit tudom én, még mi minden, éjjel-nappal megszállottan. De igazából semmit sem tudtam róluk mostanáig. Talán ezért is nem sikerült az előadás úgy, ahogyan szerettem, szerettük volna. Sokan vannak, sokfélék… Már szinte nem tudok úgy kimenni a városba, hogy valahonnan ne integessenek, köszönjenek rám. Nem követelőznek, és mindig megkérdik, hogy vagyok. Emberek, akikkel egyszer csak kapcsolatom lett, nevük és élettörténetük van.

Hogy miért írok most erről? Ma egy üzletben megint másként szóltak rá egy cigány gyerekre, mint ha történetesen nem cigány lenne. Pedig csak bejött egy fagyival az anyja után. Az én gyerekeimre nem így szóltak rá, ha figyelmetlenségem miatt utánam tévedtek. Talán rájuk sem szóltak, elnézően mosolyogtak inkább, mert mi „mások” vagyunk. Ezt a gyereket kikergették, és pár másik vásárló megértéssel kommentált. Szégyelltem magam.