Lelkigyakorlatos ház avatásával zárták a Szent Ignác-évet a magyar jezsuiták Székelybőn

Alkalom volt ez az ünnep arra, hogy rácsodálkozzunk Isten gondviselő jóságára és szeretetére, aki a különböző szálak – vágyak, történetek, szándékok – összefonásával ünnepet ajándékozott nekünk. Az Ignác ötszáz évvel ezelőtti megtérése és négyszáz éve történt szentté avatása alkalmából meghirdetett jubileumi esztendő mottója így vált élővé számunkra: Megtalálni Istent mindenben.

Székelybő Marosvásárhelytől tizennégy kilométerre fekszik. A falu alig száz lakosának fele katolikus, fele református. Pár évvel ezelőtt kicsiny barokk stílusú temploma az összeomlás szélén állt, sokan már lemondtak a Szent Adalbert nevét viselő épületről. A hűséges harangozó, János bácsi kitartóan imádkozott, hogy még az ő életében megújuljon a templom, esőzések idején pedig vödrökkel fogta fel a beázó tetőn át becsurgó vizet. Imája meghallgatásra talált: megtörtént a felújítás.

Jezsuiták nem először járnak Székelybőn: 1767-ben a jezsuita misszió hatására kapták vissza a katolikusok a reformátusoktól a templomot, majd bővítették ki barokk stílusban. Sajnos a rend (utóbb átmenetinek bizonyuló) feloszlatásával 1773-ban Székelybőn is megszűnt a jezsuita jelenlét.

A marosvásárhelyi jezsuita közösséghez kapcsolódóan egyre inkább megjelent az igény egy elvonulásra, imára, lelkigyakorlatra alkalmas helyre a környéken. A területileg illetékes plébános közvetítésével a magyar rendtartomány egy családi házat talált erre a célra Székelybőn, mely nem csupán földrajzilag jelent visszatérést a gyökerekhez, hanem küldetésében is: a település német neve ugyanis Betendorf, vagyis „az imádság falva”.

A festői táj ölelte Szent Ignác-ház hívogatóan teret nyit a csendre és az imára, a megállásra és a pihenésre.

Az idén huszonöt éves Márton Áron Imatúra a hagyományokhoz híven idén is Szent Ignác ünnepén zárult. Ezúttal azonban nem a Hargitán, hanem Székelybő környékén zarándokoltak a résztvevők. Az imatúra jó ötvözete a csendes jezsuita lelkigyakorlatoknak és a zarándoklat műfajának. Ez utóbbi szintén nem idegen Szent Ignáctól, aki életrajzában is csak zarándokként hivatkozik magára.

A templomban még az ünnepség előtti utolsó napokban is javában zajlottak a munkálatok. Számos helyi munkás és önkéntes segített a környékről, Marosvásárhelyről, Budapestről, illetve a Kárpát-medence különböző pontjairól. Ők a szolgáló szeretet jegyében több helyszínen takarítottak, padokat súroltak, terítőt vasaltak, a templom kövezetét pakolták, terepet rendeztek, vagy épp főztek a munkások számára.

Így Szent Ignác ünnepén a több mint háromszáz fős ünneplő sokaságot felújított templom és takaros ház várta Székelybőn. Az ünnep házszenteléssel és szentmisével kezdődött, melyet Vízi Elemér SJ tartományfőnök celebrált. Elkísérték őt munkatársai, valamint tizenkét rendtársa. Velük ünnepelt a terület plébánosa, Drócsa László Nyárádszeredáról, és Tóth Sándor polgármester.

A szentmise egyik meghitt pillanata volt egy felnőtt megkeresztelkedése, mely emlékeztetett az – immár – ötszázegy évvel ezelőtti eseményre, amikor Szent Ignác megtérése kezdetét vette. A szentáldozás előtt pedig Arturo Sosa általános rendfőnök kérésére a jezsuiták megújították a Jézus Társasága felajánlását Jézus Szívének.

A szentmise után a felújított és újonnan megáldott kultúrház udvarán finom pityókatokány várta a résztvevőket. Ebéd után Szent Ignáchoz kapcsolódó vetélkedő következett.

A nap végén a bőiek és a vendégek közösen adtak hálát a szerető figyelem imádságában (examen), megosztva egymással az ünnep során kapott ajándékokat. Érzékelhető volt az Isten gondviselése mindabban, ami történt, és ez reménnyel pecsételte meg az új kezdetet, hogy a jövőben sok ember lelki bőségre találhat e helyen, amire a falu neve is utal.

Naplemente után lélekben megerősödve hagytuk el a festői helyszínt, a vággyal, ahogy Ignác atyánk tanította: „Kevesen látják be, mily nagy dolgot művelne velük Isten, ha magukat teljesen átengednék vezetésének és kegyelmének.”

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Pataki Zsolt

Magyar Kurír