A Te arcodat keresem, Uram – Ozsvári Csabával az Egyház megújulásáért

Ozsvári Csaba 2009. július 9-én az óbudavári Schönstatt-kápolnában ünnepi szentmisén vett részt; nem sokkal később rosszul lett és meghalt. Feleségével, Ozsváriné Ramocsai Imrivel aznap tizenegy családdal együtt közös imádsággal kötelezték el magukat végleg a Schönstatt Családközösség mellett. Előtte kaptak egy Szűz Mária-érmet, amelyre ez volt írva:

Mária gyermekei nem vesznek el.”

A szentmisén a tizenegy család felajánlotta életét Magyarország lelki megújulásáért. A Schönstatt Családmozgalomban mindenki úgy érzi, hogy bár Csaba halála tragikusan váratlan volt, Isten elfogadta felajánlását, ennek így kellett történnie, az Úr magához rendelte őt.

Nevelt fia, Koltai Áron – Ozsvári Csaba és felesége öt gyermeket neveltek, közülük az első kettő Imri korábbi házasságából született – így emlékszik vissza: „Csaba felkarolt bennünket, s ebben a mondhatni keserű időszakban, amit persze én egészen kisgyermekként nem igazán értettem meg, feltűnt, és mindenben támogatott. Mindig azt éreztem rajta, hogy valóságos szent küldetésként és kötelességként vállalja a feladatot, hogy édesanyám mellé állt. Ezáltal nővéremet és engem is felkarolt. Ez a szent küldetés az ő életében is folytatódott azzal, hogy testvéreimet is nevelte… mindig úgy éreztem, hogy tulajdonképpen ő az édesapa, aki

számomra eszményként jelent meg, mind a hétköznapokban, mind akkor, amikor a legkeményebb kamaszéveimben a tiszteletnek minden határát túlléptem, s mégis éreztem, hogy ő mellettem áll, és mindenben támogat.”

Ozsvári Csaba özvegye, Imri férje szép tulajdonságának nevezte, hogy mindig tudott bocsánatot kérni, ha úgy érezte, hogy valakit megbántott. „Ha például reggel vitáztunk valamin, akkor biztos, hogy hamarosan telefonált, és bocsánatot kért. De nemcsak tőlem, hanem a gyerekektől és másoktól is, ha úgy érezte, igazságtalan volt, vagy erőteljesebben szólt.”

Kránitz Mihály római katolikus pap, teológus, egyetemi tanár szerint emberi szemmel korai halála ellenére is hatalmasnak minősíti Ozsvári Csaba életművét: „Ahogy régen az ikonfestők is először böjtöt tartottak és térden állva festettek, Ozsvári Csaba is a hitébe kapaszkodott, és kapott olyan belső sugallatot, elhivatottságot, melynek segítségével

mással össze nem téveszthető önálló, de mégis a hagyomány elemeiből táplálkozó szent művészetet volt képes megvalósítani”.

Erdő Péter bíboros, prímás emlékeztetett rá: Ozsvári Csaba készítette 2007-ben a budapesti városmisszió keresztjét. Ez lett az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus magyar előkészítésének nagy szimbóluma: „A régi nagy magyar szentek ereklyéi után belefoglaltuk a XX. század szentjeit és boldogjait Magyarországról és az egész régióból, és közben el-elgondolkodtunk azon, hogy Isten színe előtt mennyire összetartozunk, hogy népünk és kis világunk azonosságát éppen a közelségben és a sorsközösségben megjelenő lelki egység adja… Ozsvári Csaba… ott volt ő a zárómisén a pápa által használt kehelyben, amely éppúgy az ő alkotása volt, mint az evangéliumos könyv borítója.

Az általa készített missziós kereszt pedig végigjárta az egész Kárpát-medencét. Mindenütt megtérésre hívott, Krisztus felé fordított, és közösséget teremtett. A kongresszus hetében pedig jelen volt minden ünnepi szentmisén.”

Kocsis Fülöp hajdúdorogi görögkatolikus metropolita érsek „szent életű művészünk”-nek nevezi Ozsvári Csabát, és kiemeli: a missziós keresztet „körbevette ezekkel a gyönyörű szép folyondárindákkal, mintha a sok díszítés eltakarná a fát. Valójában nem eltakarja, hanem magára veszi a formáját. A magyar nép Isten iránti szeretete a keresztbe van beleágyazva. Éppen a Krisztus utáni vonzódásunk formálja Isten iránti szeretetünket kereszt formájúvá.”

Olvashatjuk a könyvben Ozsvári Csaba gondolatait is. Művészi hitvallásáról így fogalmazott: „A művészetben és a művészeten kívül engem nem érdekel más, mint Jézus Krisztus. És semmi másról nem akarok szólni, csak Isten dicsőségéről… Amikor dolgozom, az ábrázolandó témában vagy liturgikus tárgyban újra és újra meg kell élnem a személyes kapcsolatomat Istennel. Ez nélkülözhetetlen a szakrális művészet területén. Hívőként végzem a munkámat. Mindig Istenbe kapaszkodva és mindig az Egyház közösségében.

A szenvedő Jézus Krisztus ábrázolásakor a Megfeszített testének, sebeinek és arcvonásainak megformálásakor megrendítő az Ő közelsége. Megrendítő és félelmetes, de csodálatos is, mert csak az Ő közelségében élhető az Élet. Valamit ilyenkor megsejt az ember a végtelen Istenről.”

A kötetet Török Péter és Orsolya, a Schönstatt Családmozgalom magyarországi vezető házaspárja szerkesztette. Előszavukban kiemelik: „Csaba szíve közepében az Egyház állt: a kisegyház (ecclesiola), a család és a nagy egyetemes Egyház. Mindkettőt szenvedélyesen szolgálta tehetségével és munkájával a maga területén. Szeretnénk az ő gondolatai alapján, a nyomában járva rátekinteni a saját kapcsolatunkra az Egyházzal. Szeretnénk a hűségünket megújítani, élővé tenni, hogy ezzel járuljunk hozzá a megújuláshoz... Csaba odaadottsága, elkötelezettsége és mély szeretete… segíthet, bármely területen is dolgozunk, hogy kövessük őt, hogy szeressük az Egyházat: isteni tulajdonnak és műnek tekintsük, és az emberi összetevőn javítsunk ma, a mindenfajta elköteleződés válsága idején.”

A Te arcodat keresem, Uram – Ozsvári Csabával az Egyház megújulásáért
Megemlékezések – Imakilenced
Magyar Kurír-Új Ember Könyvkiadó, 2020

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír