Négy csapat szokott részt venni ezeken: a csíkszeredai, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi. A csíkszeredai apák voltak az ötletgazdák, ők szervezték meg először a Waldorfos Apukák Labdarúgó Tornáját (WALT) tavaly tavasszal Hargitafürdőn. Az egyezség az volt, hogy a nyertes csapat rendezi a következőt. Első alkalommal Marosvásárhely végzett az első helyen, így a második bajnokságot ők szervezték ősszel Nyárádszeredában. Azt a sepsiszentgyörgyi csapat nyerte, így a harmadik tornára Kommandón került sor a hétvégén.

Mióta bekerültem a csapatba, és együtt focizunk hétről hétre, egyre nagyobb izgalommal vártam ezt a bajnokságot. Az időpont közeledtével komolyra fordult a szervezkedés, az utóbbi focimeccsek után közösen beszéltük meg a teendőket: ki főz, vagy honnan rendelünk ételt, mennyit kell pótolni, hány autóra lesz szükség, kit hívunk bírónak, milyen ajándékot adunk a vendégeknek. Elég sok munkám volt az utóbbi napokban, így meglehetősen fáradtan, kialvatlanul, de örömmel indultam Kommandóra. Útitársaim is voltak, akikkel még az utolsó órákban is vásároltunk, intézkedtünk, ezért kissé elkéstünk, szerencsére volt elég cserejátékos. Örömmel láttam, hogy jól focizik a csapat, nyerésre állunk, de ahogy én is beálltam, alig bírtam szaladni az izgalomtól...

Az első meccset megnyertük, nagy volt a vidámság. Szünetben ittunk, kávéztunk, barátkoztunk, kóstolgattuk a pálya mellett megterített asztalról a harapnivalót... Megérkezett két társunk, akik két színházi turné között szakítottak időt arra, hogy eljöjjenek a tornára. Rengeteg pénzükbe került, hogy saját autóval utazzanak Budapestre, és elő­adás után azonnal visszainduljanak, egész éjszaka vezettek hazafelé. Kétszer romlott el az autójuk útközben, egyszer az autópályán, aztán a rétyi útkereszteződésnél. Végül kénytelenek voltak otthagyni és egy másik autóval feljönni Kommandóra. Elkéstek, persze.

Végre teljes volt a csapat, de ettől elbizakodottak lettünk, és szinte kikaptunk, alig tudtunk kiegyenlíteni a második meccs végére. A harmadik mérkőzésen nyernünk kellett ahhoz, hogy újra elsőként zárjuk a tornát. Nagyot küzdöttünk, és sikerült, de átadtuk a kupát az udvarhelyi csapatnak. Ők csak hatan voltak, csere nélkül játszottak, nem csoda, hogy alulmaradtak, azonban rajtuk a sor a szervezésben.

Nem voltam formában, így kissé felhős volt az örömöm, amikor leültünk sörözni. Arra gondoltam, hogy vajon miért kell itt maradni reggelig, nem lesz, miről beszélgetni ezzel a sok idegennel. A kupa átadása és az ajándékozás azonban olyan hangulatban zajlott, hogy egészen feltöltődtem, el is felejtettem a focit. Csak ekkor döbbentem rá, hogy milyen összeszokott, lelkes baráti társaságba keveredtem. Az igazi meglepetésajándékot Kolcsár József színművész, waldorfos apuka jelentette be a szervezők nevében: a Budapestre utazás során írtak egy dalt az autóban, a szállodában el is készítették. Ez lett a waldorfos apukák focihimnusza.

Estefelé egyre lelkesebbé vált a társaság, rengeteget nevettünk, én pedig meglepetten tapasztaltam, hogy sokkal többről szól ez a találkozó, mint a focizás. Minden arc ragyog az örömtől, nyoma sincs ezekben az emberekben annak a gőgnek, amit férfitársaságokban szoktam tapasztalni, amikor arról beszélgetnek, hogy kinek hogy megy az autója, mennyit költött a lakásra, milyen nagyok a cég kiadásai az utóbbi időszakban... Itt többnyire olyan témák vetődtek fel, hogy hogyan lehetne egészségesebben élni, többet kirándulni a természetben, többet biciklizni, sikeresebben megoldani a családi problémákat, jobban figyelni házastársunkra. Egy adott pillanatban úgy tűnt, mintha mindenki a gyengeségeiről mesélne, amitől rendkívül közvetlennek és őszintének éreztem a társaságot. Mintha régi barátaim között lettem volna, akikkel közösen szeretnénk emberibbé tenni ezt vesztébe rohanó világot.

Fülembe mászott a himnusz: „A waldorfos apukák fociznak, közben egy sört is megisznak...” Emberek vagyunk, tele hibákkal, mégis örülök, hogy ilyen szülői közösségben, ilyen szellemiségben nőhetnek fel gyermekeink.