Párbeszéd a liturgiáról: Szent vagy, Istenünk, minden szentség forrása!

 „A pap kitárt karral mondja:
»Valóban szent vagy, Istenünk, minden szentség forrása.«
Kezét összeteszi, majd a felajánlott adományok fölé terjesztve mondja:
»Kérünk, szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet,«
– kezét összeteszi, keresztet rajzol a kenyér és a kehely fölé, mondván:
»hogy számunkra a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére legyen.«”

(Római misekönyv,102–103, II. Eukarisztikus ima – Epiklézis)

A Szentlélek első fajsúlyos teológusa Nagy Szent Bazil volt, aki A Szentlélekről című értekezésében a Szentlélek istenségét tagadó korabeli eretnekségekkel szemben amellett szállt síkra, hogy ő a Szentháromságnak az Atyával és a Fiúval egylényegű személye. Ezzel a művével alapozta meg a Konstantinápolyban tartott második egyetemes zsinat tanítását a Szentlélek istenségéről, akit az ott elfogadott hitvallás szavaival „épp úgy imádunk, mint az Atyát és a Fiút”. Bár az első lélekhívó imát már egy, a II–III. század fordulójáról származó kánonban, a római Hyppolitusnak tulajdonított Traditio Apostolica eucharisztikus imájában is megtaláljuk, a bizánci liturgiában épp Szent Bazil tanítása és az I. Konstantinápolyi Zsinat hatására nyert véglegesen polgárjogot az epiklézis, mintegy az eretnekekkel szembeni erős állításként, hangsúlyozva, hogy a liturgiában az ő isteni működése nyomán válnak a szent színek Jézus testévé és vérévé.

A latin Egyház legrégebbi eucharisztikus imájában, a Római kánonban a szó szoros értelmében vett epiklézis nem szerepel, hiszen a konszekráció szavai előtti áldó ima nem említi a Szentlelket. Ennek oka az is lehet, hogy a latin Egyházban a Szentlélek Istenségét kétségbe vonó eretnekségek nem játszottak komoly szerepet, így nem érezték szükségét annak, hogy külön megemlítsék tevékenységét az Eucharisztiában. Az magától értetődő volt, a felőle való hallgatás nem tűnt tevékenysége megkérdőjelezésének, lekicsinylésének.

A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform viszont, éppen a keleti liturgiák teológiai gazdagságától ihletve és ökumenikus szempontoktól vezérelve, nagy hangsúlyt helyezett a Szentléleknek a liturgiában betöltött egyedülálló, lényegi szerepére és működésére. A Római misekönyv új eucharisztikus imáiban kulcsszerepe van az epiklézisnek, azaz a lélekhívásnak. A Római misekönyv általános rendelkezéseiben ezt olvassuk az epiklézisről: „benne az Egyház külön fohászokkal esedezik Isten erejéért, hogy az emberektől felajánlott adományok átváltozzanak, azaz legyenek Krisztus Testévé és Vérévé; a szeplőtelen áldozati adomány pedig legyen üdvössége azoknak, akik azt a szentáldozásban magukhoz véve abban részesülnek” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 79 c).

Azért kérjük tehát az Atyától a Szentlélek elküldését, hogy a felajánlott áldozati adományok, a bor és a kenyér Krisztus testévé és vérévé „lelkesüljenek”. A Lélek ott fúj, ahol akar. Hisszük, hogy a liturgiában ezt akarja: amikor hívjuk, eljön, átalakít, átlelkesít. Őáltala lesz a liturgia emberi elemekből építkező munkája Isten műve. A Lélek ott fúj, ahol akar. De részéről ez nem valamiféle kiszámíthatatlan szeszélyességet jelent, a mi részünkről pedig nem azt, hogy az epiklézisben mágiát űznénk, megpróbálva hatalmunk alá vonni a szuverén Szentlelket. Nem. Hanem a liturgiában a Lélek – merthogy neki ez a természete és a tevékenysége – átalakító erejével bekapcsol minket a Szentháromság szeretetébe.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír