Legendák között az Operaházban

Most éppen Sir Willard White van soron: a jamaicai-brit basszbariton Porgyt és Kékszakállút énekel Budapesten. Május 1-jei első Porgyját nézve-hallgatva nem kis ámulatra kiderül, hogy a hetvenhat éves művész – néhány évtizeddel érettebben – szinte ugyanazt a „zeneiséget” hozza, amit Gershwin operájának 1975-ben készült, Lorin Maazel vezényelte első teljes (húzás nélküli) DECCA lemezfelvételén megismerhettünk. White felfogásában, játékában továbbá rendre visszaköszönnek az 1988-ban Simon Rattle dirigálásával felvett CD, illetve a glyndebourne-i előadás alapján született, Trevor Nunn rendezte 1993-as tévéfilm karakteri megoldásai. A mozgásában korlátozott White-Porgy a mesterien felépített, érzékenyen átélt fináléban megrendítő elszánással indul el az ismét a züllés útjára tévedt Bess „megmentésére” a beláthatatlan messzeségben lévő, ismeretlen New Yorkba. A koldusszegény „kripli” Porgy még a két botját is elejti; megválik fizikai támaszaitól, hogy teljesen szabadon, az őt búcsúztatók gyűrűjéből kilépve, sántikálva, botorkálva, botladozva tartson a vágyott cél felé, amelyről persze minden jelenlévő tudja, hogy az nem az amerikai metropolisz lesz, hanem talán a „legvégső célunk”: az Ígéret Földje…

Márciusi megnyitása óta a felújított Operaházban egymást váltják a világsztárok: John Lundgren Az árnyék nélküli asszonyban, Erwin Schrott Mefistofeleként lépett színpadra; az évad csúcseseményeként az Operaházban először „jelmezben”, bariton korszakának első emblematikus (és legszeretettebb) szerepében, Simon Boccanegraként Plácido Domingo tarolt. Sokszor leírtuk már róla közhelyeket sorakoztatva: élő legenda, a világ zenetörténetének egyik legegyedibb, több mint hatvan éve tartó pályafutásának „végtelenségét”, minőségét, összetettségét, repertoárjának szélességét-gazdagságát, fellépéseinek, partnereinek és felvételeinek számát nézve felülmúlhatatlan az alakja. A világon mindenhol sokmilliós rajongótábor követi, de távolról kommentelő ellendrukkerek, rövid(ebb) karrierű énekesek már vagy húsz éve osztják: miért nem hagyja már abba; miért vállalt bariton szerepeket (amikor hangja – annak tónusa – kétségtelenül „tenorális” maradt)? Tudom, ha Domingo a nevét adja valamihez, azért felelősséget vállal. De bennem is felmerült: vajon milyen lesz most, három évvel az általam legutóbb „megtapasztalt” kiváló bécsi Simonja után, a koronavírus-járvány mizériáját követően, immár nyolcvanegy (!) évesen? Ám ezúttal is cáfolt minden kétkedést, aggodalmat. Már első megszólalása, a hang minősége, ereje, színe, a figura súlya és kisugárzása mutatja: nincs mitől tartani. A régi-új Operaház szereti a hangját. Az akusztika mindig kiváló, amikor alkalmas, jó énektechnikájú, kvalitásos művészek lakják be a színpadát. Domingo magyarázhatatlan világcsoda. Igaza van Fáy Miklósnak: „Nem akarok eltúlozni semmit, vagy nagy szavakkal és megállapításokkal előállni, de azért mégis volt egy óriási tanulsága Plácido Domingo pesti föllépésének. Ha össze kell foglalni, akkor úgy mondanám: az életnek van értelme. Addig biztosan, amíg Domingo szerepben látható.”

Csodálom teherbírását, önfegyelmét, önismeretét, ízlését, elkötelezettségét, ügyszeretetét, adni vágyását… – a színpadi és a civil valójában is. És igen, Domingo Simon Boccanegrája sem egyszerűen színházi élmény, nem csak egy kivételes, igényes zenei előadás. Élet/forma, aminek tétje van. Minden mozdulata, gesztusa, „hangsúlya” természetes és lényegi. Domingo ráadásul folyamatosan egyensúlyoz, ellentételez: ha úgy érzi, hogy énekesi szempontból valami nem volt teljesen makulátlan, a fáradtság, a napi hogylét a zeneiség terén esetleg tompít, homályosít, akkor ráerősít a játékra, és ha lehet, még tovább viszi az azonosulást. Jelen esetben a genovai dózse atyai szeretetének, igazságérzetének, békevágyának közvetítőjeként, a megmérgezett uralkodót mardosó, égető-tisztító szenvedés „viselőjeként” vált világokat összekötő médiummá. Ő az a fajta régi vágású „alkotó”, aki nem engedi, nem engedheti, hogy a közönség hiányérzettel, komplexitás-élmény, valamiféle spirituális-lélektani-művészi tökéletesség-megtapasztalás nélkül távozzon az előadás végén. Nem is tudom, mit emeljek ki... Különösen megmaradt egyik mondatának fájdalmas tónusa, amikor a neki készített méregpoharat gyanútlanul kiissza: „Perfin l'acqua del fonte è amara al labbro” („Még ez korty víz is keserű...”). Apa és lánya egymásra találása, a békeszózat, az oktalan dühöt tápláló apósával, Fiescóval való megbékülő kettőse, a mindinkább gyengülő Simon búcsúja, áldása és halála Domingo előadásában úgy ég bele az ember lelkébe, ahogyan annak idején, a tenor korszakából – többek között – zseniális Otello-alakítása.

A Simon Boccanegra zárójelenetét minden alkalommal hasonlóan adja. Amikor utoljára kimondja a nevet, „Maria”, felderül az arca, szeme már a távolba, az odaátra szegeződik. Ezúttal nem lányát szólítja, hanem annak édesanyját, a huszonöt évvel korábban elvesztett kedvest. Aztán visszafordul, kitárt karral még két-három lépést tesz a gyermeke felé, majd a hátára fordulva elzuhan. „Szelíden dőlt el, ahogyan a fák”, egy kivágott öreg tölgy tekintélyével. Tompán kong a lélekharang, és e puha kíméletlenséggel vibráló zárlatra lassan összecsukódik az Operaház újraálmodott, dúsan hímzett, díszrojtos bársonyfüggönye. Döbbenet, a csodatörténés csendje a nézőtéren – az ováció előtt. Domingo ezúttal is igazolja, hogy tényleg van értelme az életnek.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Ligeti Edina (Porgy), Berecz Valter (Simon Boccanegra)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.